'A Szentlélek közbenjár értünk'
Aki azt a bizonyos egyet kéri az Úrtól, és állhatatosan keresi, meg is
kapja, ha kételkedés és aggodalom nélkül kéri, és nem fél, hogy kárára
lesz, amikor elnyeri, hiszen enélkül bármit is kapjon, semmi sem elégíti
ki teljesen. Az egyetlen igazi és egyedül boldog élet az, hogy
mindörökre örvendezünk az Úr színelátásának halhatatlan és romolhatatlan
testben, lélekben. E miatt az egy miatt kell sürgetnünk és kérnünk illő
módon minden mást. Aki ezt az egyet elnyerte, az mindent elnyert, amit
csak akart, hiszen ott már mást nem is akarhat. Ott nem lehet semmi
olyan, ami nem odaillő.
Hiszen ott van az élet forrása. Üdítő erejét most csak imádságunkban
szomjazzuk, amíg reményben élünk. Most még ugyanis remélünk, és nem a
szemlélés állapotában élünk, hanem annak védőszárnyai oltalmában, aki
előtt minden vágyunk ismeretes, hogy megittasodjunk háza gazdagságától,
és igyunk gyönyörűségének patakjából, minthogy nála van az élet forrása,
és az ő fényében látjuk meg az igazi fényt (vö. Zsolt 35,8-10). Ekkor
minden vágyunkat teljesen betöltik e javak, és ezentúl már semmit sem
kell sóhajtozva keresnünk, hanem csak annak örvendezünk, amit elértünk.
Minthogy ez már maga az a béke, amely felülmúl minden értelmet, ezért
tehát nem is tudjuk pontosan, hogy mit is kérünk az imádságunkban. Amit
ugyanis el sem tudunk gondolni, hogy milyen, arról tényleg nem tudjuk,
hogy milyen. Ha pedig ezzel kapcsolatban bármi is felvetődik
gondolatunkban, azt rögtön visszautasítjuk, elvetjük, kevésnek tartjuk,
mert nyomban belátjuk, hogy ez nem az, amit keresünk, jóllehet még mi
sem tudjuk, hogy az milyen.
Van tehát bennünk - hogy úgy mondjam - egy bölcs oktalanság, amelyre a
Szentlélek tanított meg, aki segít minket e gyengeségünkben. Erről vall
az Apostol, amikor így beszél: Ha tehát reméljük, amit nem látunk,
várjuk állhatatosan. Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, mert
még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk. A Lélek azonban
maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal. S ő, aki a
szíveket vizsgálja, tudja, mi a lelkünk kívánsága, mivel Isten tetszése
szerint jár közben a szentekért (Róm 8, 25-27).
Ezt a következőképp kell értenünk: Ne gondoljuk azt, hogy esetleg a
Isten Szentlelke - aki változhatatlan Isten a Szentháromságban és egy
Isten az Atyával és a Fiúval - úgy járna közben a hívekért, mintha ő nem
lenne Isten. Ezért mondja az Apostol: közbenjár a szentekért, hiszen a
közbenjárása szentté teszi őket, de az is írva van: Az Úr, a te Istened
próbára fog tenni benneteket, hogy megtudja, csakugyan szeretitek-e őt
(MTörv 13,4), vagyis azt akarja, hogy tudatára ébredjetek annak, hogy
igazán szeretitek-e Istent.
Tehát szavakba nem önthető sóhajtozásokkal
serkenti a híveket is a közbenjárásra, lelkük mélyébe vágyakozást önt az
eddig ismeretlen, felülmúlhatatlan valóság után, amit reményteljes
türelemmel várunk. Ámde miként szólhatnánk arról, amit úgy kívánunk,
hogy nem ismerjük? Mert ha egyáltalán nem ismernénk, nem is vágyódnánk
rá; másfelől, ha már látnánk, akkor sem vágyakoznánk utána, és nem
keresnénk sóhajtozva.
Szent Ágoston püspöknek Próbához írt leveléből
Forrás ~ Internet