EVANGÉLIUMI ELMÉLKEDÉS
Abban az időben: Jézus Szamaria egyik városába, Szikárba érkezett,
közel ahhoz a földhöz, amelyet Jákob adott fiának, Józsefnek. Ott volt
Jákob kútja. Mivel Jézus útközben elfáradt, leült a kútnál. Az idő dél
felé járt.
Közben odajött egy szamariai asszony, hogy vizet merítsen. Jézus
megkérte: „Adj innom!” Tanítványai ugyanis elmentek a városba, hogy
ennivalót vegyenek. Az asszony elcsodálkozott: „Hogyan kérhetsz te,
zsidó létedre tőlem, szamariai asszonytól inni?” A zsidók ugyanis nem
érintkeznek a szamaritánusokkal.
Jézus így felelt: „Ha ismernéd Isten ajándékát, és tudnád, hogy ki
mondja neked: Adj innom!, inkább te kérnéd őt, és ő élő vizet adna
neked.” Az asszony ezt felelte: „Uram, hiszen vödröd sincs, a kút pedig
mély. Honnan vennéd az élő vizet? Csak nem vagy nagyobb Jákob atyánknál,
aki nekünk ezt a kutat adta, amelyből ő maga is ivott, meg a fiai és az
állatai?”
Jézus erre megjegyezte: „Mindaz, aki ebből a vízből iszik, újra
megszomjazik. De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, nem
szomjazik meg soha többé. Az a víz, amelyet én adok, örök életre
szökellő vízforrás lesz benne.” Erre az asszony megkérte: „Uram, add
nekem azt a vizet, hogy ne legyek szomjas, és ne kelljen ide járnom
vizet meríteni!”
Jézus így szólt: „Menj, hívd a férjedet, és jöjj ide!” Az asszony ezt
felelte: „Nincs is férjem!” Mire Jézus: „Jól mondod, hogy nincs férjed.
Mert öt férjed volt, és akid most van, az sem a férjed. Ezt helyesen
mondtad.” Ekkor így szólt az asszony: „Uram, látom, hogy próféta vagy!
Atyáink ezen a hegyen imádták Istent, ti pedig azt mondjátok, hogy
Jeruzsálem az a hely, ahol imádni kell őt.”
Jézus ezt felelte: „Hidd el nekem, asszony, hogy eljön az óra, amikor
az Atyát nem itt és nem is Jeruzsálemben fogjátok imádni. Ti azt
imádjátok, akit nem ismertek, mi pedig azt, akit ismerünk, hiszen az
üdvösség a zsidóktól ered. De eljön az óra, sőt már itt is van, amikor
az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát. Mert az Atya
ilyen imádókat vár. Isten ugyanis Lélek, ezért akik őt imádják, lélekben
és igazságban kell imádniuk.” Az asszony így szólt: „Tudom, hogy eljön a
Messiás, akit Krisztusnak neveznek. Ha majd eljön, ő tudtunkra ad
mindent.”
Erre Jézus kijelentette: „Én vagyok az, aki veled beszélek.” Tanítványai
éppen visszaérkeztek, és meglepődtek, hogy asszonnyal beszélget. De nem
kérdezte meg egyikük sem: „Mit akarsz tőle?”, vagy: „Miért beszélgetsz
vele?” Az asszony pedig otthagyva korsóját, elsietett a városba és
elmondta az embereknek: „Gyertek, nézzétek meg azt az embert, aki
mindent elmondott, amit tettem! Lehet, hogy ő a Krisztus?” Ki is jöttek a
városból, és odagyűltek köréje. Közben a tanítványok megkínálták őt:
„Mester, egyél!” Jézus azonban ezt mondta nekik: „Van nekem olyan
ételem, amelyről ti nem tudtok!” Erre a tanítványok kérdezgetni kezdték
egymást: „Talán valaki hozott neki ennivalót?” De Jézus megmagyarázta:
„Az én ételem az, hogy megtegyem annak akaratát, aki engem küldött, és
hogy befejezzem az ő művét. Ugye, azt mondjátok: Még négy hónap, és itt
az aratás. Íme, én azt mondom nektek: Emeljétek fel szemeteket és
nézzétek a földeket, aranysárgák már, készek az aratásra. Az arató
elnyeri most jutalmát: Begyűjti a termést az örök életre, hogy aki
vetett, együtt örülhessen azzal, aki arat. Mert igaza van a
közmondásnak: Az egyik vet, a másik arat. Én azért küldtelek titeket,
hogy learassátok, amivel nem ti fáradtatok. Mások fáradoztak, ti pedig
az ő munkájukba álltatok be.”
Abból a városból, a szamaritánusok közül sokan hittek benne, mivel az
asszony tanúsította: „Mindent elmondott, amit tettem.” Mikor azután
kijöttek hozzá a szamaritánusok, megkérték őt, hogy maradjon náluk. Ott
is maradt két napig. Ezután így szóltak az asszonyhoz: „Most már nem a
te szavadra hiszünk. Hallottuk őt mi magunk is, és tudjuk, hogy valóban ő
a világ Üdvözítője.”
A kút mellett
Nagyböjt 1. vasárnapján lélekben a pusztába vonultunk, hogy a csendet
keressük és a csendben meghalljuk Isten üzenetét. A következő vasárnap
lélekben egy hegyre kapaszkodtunk fel, hogy Jézus isteni dicsőségét
szemlélhessük. Ma, a harmadik nagyböjti vasárnap pedig leülünk egy kút
mellé, s várjuk, hogy Jézus odaérjen, vizet kérjen tőlünk, s felélessze
bennünk az örök élet utáni szomjúságot.
Az evangélium részletesen beszéli el Jézus találkozását a szamariai
asszonnyal Jákob kútjánál. Annyira életszerű a jelenet leírása János
evangélista részéről, hogy semmiképpen sem gondolhatjuk, hogy kitalált
történetről van szó. A világ legtermészetesebb dolga, hogy ha útja során
egy vándor odaér egy kúthoz, akkor kölcsönkéri az ivásra vagy
vízhordásra szolgáló edényt attól, aki éppen vizet merít a kútból. Abban
az időben a vizet agyagkorsóban tárolták, vagy bőrből készült tömlőben
vitték magukkal útjuk során. Mivel útközben a víz elfogyott, ezért a
következő kúthoz érve megtöltötték újra. A történet Jézus kérésével
indul: „Adj innom!” (Jn 4,7). Semmi meglepő nem volna abban, hogy Jézus
vizet kér, inni kér a kútból vizet merítő személytől, ha Jézus nem volna
zsidó és az illető nem volna egy szamariai asszony. Mivel azonban a
több évszázados ellenségeskedés miatt a zsidók nem érintkeztek, nem
beszéltek a Szamaria területén élőkkel, meglepő Jézus kérése, s az
asszony mindjárt ki is fejezi csodálkozását: „Hogyan kérhetsz te, zsidó
létedre tőlem, szamariai asszonytól inni?” (Jn 4,9).
Miért lépi át Jézus az érintkezési tilalom által húzott láthatatlan
határt? Természetesnek tartanánk a magyarázatot, hogy szomjas volt, nem
volt nála ivásra alkalmas edény, ezért segítséget kért. Csakhogy a
hosszúra nyúlt beszélgetés során nem iszik. Azt várnánk, hogy az „Adj
innom!” kérésre az asszony merít a vízből és odanyújtja Jézusnak.
Ehelyett hosszasan beszélgetnek, de Jézus nem iszik. Valószínűleg csupán
azért kér inni, hogy megszólíthassa az asszonyt és taníthassa őt.
Inkább ő akarta megkínálni a hit forrásából az asszonyt. Az Úr módszere
sikerrel jár. Az élő vízről mondott kijelentésével nem csupán az asszony
érdeklődését kelti fel, hanem felébreszti hitét is.
Talán gyakrabban kellene keresnünk az élő víz forrását. Talán
gyakrabban kellene leülnünk Jézus mellé, s engednünk, hogy tanítson
minket az üdvösség igazságaira. Jézus nem mondja azt, hogy nem áll
velünk szóba bűneink miatt. A szamariai asszony egy bűnös nő. Jézus
tapintatosan és nem sértően jelzi, hogy ismeri múltját, ismeri bűnét. Az
asszony is tudatában van bűnének, s tudja, hogy az emberek
kiközösítették bűne miatt. Nem is akar érintkezni, találkozni velük.
Azért megy a legnagyobb déli forróság idején a kúthoz, mert biztos
benne, hogy ilyentájt senkivel sem kell találkoznia, senki nem fog rá
megvetően nézni. A találkozásban észre kell vennünk az irgalmas Isten és
a bűnös ember találkozását. A történetnek az a nagyböjti üzenete, hogy
Isten ugyanilyen tapintattal, szeretettel, irgalommal közeledik hozzánk.
Ismeri életünket, gyengeségeinket, hibáinkat, bűneinket. Van hatalma
ahhoz, hogy eltörölje vétkeinket, megbocsásson nekünk. Keressük Jézust,
mert nála megtaláljuk az irgalom forrását, a megbocsátás új életre
fakasztó vizét.
Az elbeszélés tehát arról szól, hogy Jézus elindítja az asszonyt a hit
útján és folyamatosan vezeti őt. Az asszony részéről a hit útján való
előrehaladás annak köszönhető, hogy Jézus lépésről lépésre feltárja,
kinyilatkoztatja magát előtte. Megvan benne a tanulás alázata, a
nyitottság és a hit engedelmessége. Ezekre van nekünk is szükségünk
ahhoz, hogy a hit útján haladjunk.
© Horváth István Sándor
Urunk, Jézus! A veled való találkozás hitet ébreszt bennünk. A
találkozás élményéről és hitünkről szeretnénk tanúságot tenni az emberek
előtt, hogy hozzád vezessük őket. Benned minden ember megtalálhatja az
igazság forrását, mert az örök élet igéi nálad vannak. Te mondtad
egykor: „Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyon!” (Jn 7,37). Add, hogy
szomjazzuk igazságodat, s tanításoddal oltsd szomjunkat! Vezess
bennünket az üdvösség útján!