'A hamis lelki békéről'

Aki önmagában keresi a hibát, bármilyen kellemetlenség, kár, gyalázat, megvetés vagy bármi más hasonló megpróbáltatás éri, mindent derűs lelkülettel vesz tudomásul, mint aki mindezekre nagyon is rászolgált, így azután semmi sem tudja felháborítani. Van-e ennél békésebb ember a világon? De talán azt a nehézséget vethetné ellenem valaki, hogy: 'Ha megsért az embertársam, de én magamat átvizsgálva, semmiféle okot sem találok bensőmben erre, akkor miért kellene mégis magamat tartani hibásnak?'

Mindenesetre az az igazság, hogy ha valaki isteni félelemmel őszinte lelkiismeretvizsgálatot tart, sohasem találja magát teljesen feddhetetlennek; csakhamar világossá lesz előtte, hogy cselekedetével, szavával vagy rossz példaadásával ő maga adott alkalmat az ilyesmire. Ha pedig lelkiismeretvizsgálata folyamán úgy találja, hogy semmi ilyenféle botránkoztatásban nem vétkes, akkor szinte biztos, hogy már régebben éppen ő bántotta meg ezt az embertársát ilyen vagy más hasonló módon, vagy pedig valamelyik más embertársát sértette meg így. Az ilyenekért azután méltán éri most őt is a megbántás, vagy éppen a régebben elkövetett sok vétke miatt bűnhődik.

Egy más valaki így okoskodik: 'Vajon miért tartsam hibásnak magamat, amikor én nyugodt békében voltam, de rám rontott az embertársam, és vérig sértett engem, olyan gyalázó és becsmérlő szavakkal, amelyeket senki sem volna képes szó nélkül eltűrni, ezért aztán az a meggyőződésem, hogy joggal haragszom és neheztelek az illetőre. Hiszen ha rám nem tör, és nem mond ilyeneket, és ezekkel fel nem háborít, én magamtól biztosan sohasem vétettem volna ellene.'

Az ilyesfajta védekezés nyilvánvalóan nevetséges és teljesen alaptalan. Mert azzal, hogy valaki mondott neki néhány szót, azzal még nem ültette bele az illető lelkébe a harag szenvedélyét, hanem éppen ezek a szavak mutatták meg azt, hogy az illetőnek milyen szenvedélye van, amit ha akarna, el is tudna hagyni. Olyan ez az ember, mint a tiszta acélos búza, amely csak akkor mutatja a csúnya korpáját, ha megőrlik.

Ha valaki úgy gondolja magáról, hogy békés lelki nyugalomban él, a lelke mélyén azonban mégis van szenvedély, csak azt most nem látja. Aztán beállít hozzá egyszer az egyik embertársa, és odavet neki valami sértő szót, erre az illető rögtön ráárasztja a belsejében eddig lappangó szenvedélye sokkal nagyobb szennyét. 

Ezért ha az illető irgalmasságot akar nyerni, tartson bűnbánatot, tisztítsa meg lelkét, és igyekezzék lelkiekben előrehaladni, és akkor majd belátja, hogy a jogtalan megtorlás helyett inkább hálával tartozik annak a hozzá bejött embertársának, hiszen ez szolgáltatott neki alkalmat e nagy lelki haszonra. 

Ezután ugyanis az előforduló hasonló kísértések sem háborítják fel az illetőt annyira, mint eddig, sőt minél inkább előbbre halad majd a lelki életben, annál kisebbnek érzi majd e kísértéseket. Hiszen amennyire előrehalad az ember a lelki életben, annyival erősebb lesz a lelke, és annál inkább képes lesz bármilyen nehézséget is elviselni. 

 Szent Dorotheus apát Tanításaiból

Forrás ~ Internet

ISTENGYERMEKSÉG

'Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: az Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk. Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Azt tudjuk, hogy ha megjelenik, hozzá leszünk hasonlók, mert látni fogjuk, amint van.'

János I. levele 3. fejezet 1a.2.

Isten gyermekei vagyunk

Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk. Azért nem ismer minket a világ, mert őt sem ismeri. Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Azt tudjuk, hogy ha megjelenik, hozzá leszünk hasonlók, mert látni fogjuk, amint van. És mindenki, aki így remél benne, megszentelődik, ahogyan szent ő is.

Szakítás a bűnnel

Mindenki, aki vétkezik, megszegi a törvényt, mert épp a törvényszegés a bűn. Tudjátok, hogy ő azért jelent meg, hogy elvegye a bűnöket, s hogy benne nincs bűn. Az, aki benne marad, nem vétkezik. Az, aki vétkezik, nem látta, nem ismerte meg. Gyermekeim, senki se vezessen félre titeket. Aki az igazságosságot cselekszi, az igazságos, ahogy ő is igazságos. Aki bűnt követ el, az ördögtől való, hiszen az ördög kezdettől fogva vétkezik. Azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög művét romba döntse. Azok, akik Istentől születtek, nem követnek el bűnt, mert az ő magja bennük marad, és nem vétkezhetnek, mert Istentől születtek. Erről ismerhetők fel Isten gyermekei és a sátán fiai.

A szeretet parancsának megtartása

Aki nem az igazságosságot teszi, az nem Istentől való. Ugyanígy az sem, aki nem szereti testvérét. Mert ezt az üzenetet halljuk kezdettől fogva: Szeressük egymást! Ne tegyünk úgy, mint Kain, aki a gonosztól való volt, és megölte testvérét. Miért ölte meg? Mert az ő tettei gonoszak voltak, a testvére tettei ellenben igazak. Ne csodálkozzatok azon, testvérek, hogy a világ gyűlöl benneteket. Mi tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életbe, mert szeretjük testvéreinket. Aki nem szeret, a halálban marad. Aki gyűlöli testvérét, gyilkos, márpedig tudjátok, hogy egy gyilkosnak sem maradandó birtoka az örök élet. A szeretetet arról ismerjük fel, hogy ő életét adta értünk. Nekünk is kötelességünk életünket adni testvéreinkért. Hogyan marad meg Isten szeretete abban, aki – bár bőven van neki a világ javaiból –, mégis, amikor látja, hogy testvére szükséget szenved, elzárja előle a szívét? Gyermekeim, ne szeressünk se szóval, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal. Erről ismerjük fel, hogy az igazságból valók vagyunk-e, és így nyugtatjuk meg színe előtt a szívünket. Ha szívünk vádol minket valamivel, Isten fölötte áll szívünknek, ő mindent tud. Szeretteim, ha szívünk nem vádol, legyünk bizalommal az Isten iránt. Bármit kérünk, megkapjuk tőle, hisz megtartjuk parancsait, és ami tetszik neki, azt tesszük. Az az ő parancsa, hogy higgyünk Fiának, Jézus Krisztusnak nevében, és szeressük egymást parancsa szerint. Aki teljesíti parancsait, Istenben marad és Isten is őbenne. Azt, hogy ő bennünk marad-e, a Lélektől tudjuk, akit nekünk adott.

János I. levele 3. fejezet 1-24.

Forrás ~ Internet

 

EVANGÉLIUMI ELMÉLKEDÉS

 

2016. május 31. – Kedd

Egyszer néhány farizeust és Heródes-párti embert küldtek Jézushoz, hogy szaván fogják őt. Azok odamentek hozzá, és megszólították: 'Mester, tudjuk, hogy igazmondó vagy. Nem befolyásol a mások véleménye, és nem nézed az emberek személyét, hanem az igazsághoz híven tanítod az Isten útját. Szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy nem? Fizessünk, vagy ne fizessünk?' Jézus azonban átlátott álnokságukon, és ezért így szólt: 'Miért akartok tőrbe csalni? Hozzatok ide egy dénárt, hadd lássam!' Erre odavittek egyet. Ő pedig megkérdezte tőlük: 'Kinek a képe és felirata ez?' Azok ezt felelték: 'A császáré.' Jézus pedig így folytatta: 'Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené.' Azok igen elcsodálkoztak. Mk 12,13-17

Elmélkedés

Miután a vallási vezetők hiába kérdezték Jézust származásáról és hatalmáról, viták sorát kezdeményezik vele, amelynek az a célja, hogy belekössenek tanításába és olyan kijelentésekre kényszerítsék, amelyek alapján vádolhatják majd őt. A mai evangéliumban az első ilyen vitáról olvasunk, amelynek témája az adófizetés. Az adófizetés kérdése minden bizonnyal megosztotta a korabeli társadalmat és a mindennapi beszélgetések tárgya lehetett. Az engedékenyebbek elfogadhatónak tartották, hogy a zsidók adót fizessenek az elnyomó rómaiaknak, mert ilyen módon megőrizhető volt az ország békéje. A lázadó lelkületűek eleve elutasították az idegen uralmat, nem tűrték el, hogy a rómaiak gyakorolják felettük a hatalmat, ráadásul még adót is kellett fizetni nekik. E lázadás a rómaiakkal való szembekerülést jelentette. A vitaindító kérdés így hangzik: 'Szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy nem?' Vajon melyik oldalra áll Jézus? Beletörődik abba, hogy Isten választott népe nem szabad és helyesli az elnyomókkal való békés viszonyt? Vagy lázadásra bíztatja honfitársait? Jézus ezt mondja: 'Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené!' E bölcs válasszal kikerüli a csapdát, nem nyilvánít véleményt e politikai kérdésben, ugyanakkor most is felhívja a figyelmet az Istennek járó tisztelet fontosságára.

© Horváth István Sándor

Imádság

Uram, szívem szeretet nélkül nem tud meglenni. De még sokáig kell veled menetelnem, míg szeretetedet igazán megismerem. Akkor talán megtanulom, hogy a szeretet ott kezdődik, ahol kész leszek feltétel nélkül magam odaadni. Szívem tele van boldogság utáni vággyal, de ez a vágy is megkínoz, mert nem tud igazán beteljesülni. Ezért kell előbb abba a sötétségbe esnem, mely önző kívánságaimat kioltja. Csak akkor lesz a szeretetem oly erős, mint a halál, mert akkor saját önzésem börtönét törtem át, és szabaddá lettem, mint ahogy a halál szabaddá tesz bennünket az isteni élet dicsőségére. Uram, töltsd be ürességemet, hogy szereteted halvány sugarát mindig láthassam!

'Minden felháborodásunknak az az oka, hogy az ember nem önmagában keresi a hibát'

Testvéreim! Vizsgáljuk meg most: mi a legfőbb oka annak, hogy ha valakit sértő szóval illettek, gyakran föl sem veszi, és úgy viselkedik, mintha nem is hallotta volna, néha pedig, alighogy meghallotta, máris felháborodik, és szenved? Igen, azt kérdem, mi az oka ennek a felemás viselkedésnek? Találunk-e erre valamilyen vagy esetleg többféle magyarázatot is? Jómagam ennek többféle magyarázatát és okát sejtem, de egyre különösképp gondolok, ami azután szülőoka a többinek is, mint ahogyan valaki megjegyezte: ebben a dologban mindig az a döntő, hogy milyen állapotban érint bennünket a sértő szó.

Ha imádkozás vagy elmélkedő elmélyülés idején éri az embert a sértés, a kellemetlenkedő testvért könnyű elviselni és állhatatosan kitartanunk az imádságban. Máskor meg a legnagyobb türelemmel elvisel az ember mindent attól az embertársától, akivel fokozott szeretet köti össze. Néha pedig - tudniillik, ha valaki megveti, lenézi, és mindenkinél alábbvalónak tartja azt, aki őt sérteni akarja - puszta megvetésből vagy válaszra sem tartja méltónak az ember, vagy pedig figyelembe sem veszi az illető sértését és gyalázkodását.

Tehát, mint említettem: előfordul, hogy valaki nem háborodik fel, és nem szenved a hallott sértések miatt akkor, ha a mondottakat megveti, és semmibe sem veszi. Ha pedig valaki felháborodik, és szenved az embertársa sértő szavai miatt, az azért van, mert az illető vagy nincs jó lelki állapotban, vagy pedig éppen gyűlöli azt az embertársát. A felsoroltakon kívül természetesen van ennek még több más előidéző oka is. Ha szorgosan kutatjuk, kiviláglik: minden felháborodásnak az a magyarázata, hogy e kérdéssel kapcsolatban senki sem keresi önmagában a hibát.

Ezért van minden neheztelés és sértődés; ebből következik az is, hogy szinte soha sincs nyugalmunk. Nem szabad tehát csodálkoznunk azon, ha az Egyház szentjei a békés nyugodt élet megszerzésére semmiféle más utat nem jelölnek meg számunkra, csak azt, hogy saját magunkban keressük a hibát. Hogy tényleg ez a helyzet, azt a legtöbbször mi is látjuk. Hiszen várva reméljük a kívánt és szeretett békés lelki nyugalmat, és sokszor már azt hisszük, hogy az odavezető úton járunk, közben pedig mindenkivel szemben a lehető legtürelmetlenebbek vagyunk, és sohasem tudjuk elismerni, hogy saját magunkban kell keresnünk a hibát.

Így áll tehát a dolog. Legyen bár az ember bármennyi erény birtokában, még ha megszámlálhatatlan és felsorolhatatlan sok erénye van is, de ha letér erről az említett útról tudniillik hogy saját magában keresse a hibát, sose találja meg békés lelki nyugalmát, hanem állandóan vagy felháborodik, vagy szenved, és ezzel élete minden más jó törekvését is tönkreteszi. 

 Szent Dorotheus apát Tanításaiból

Forrás ~ Internet

A szeretet és alamizsnálkodás az erények minden lépcsőfokán átlép

Ahogy megvirradt Isten szentséges szülőanyja, Mária mennybevétele után az ötödik nap, összegyűlt a templomban a király a főemberekkel, a papság a főpapokkal; először gyászmisét mondtak, majd elmozdítva a padlóból kiemelkedő márványtáblát, végül is lementek a koporsóig, s annak felnyitásakor az édes illat oly hévsége árasztott el minden jelenlevőt, hogy azt hitték, az Úr paradicsomi gyönyöreinek közepébe ragadtattak. Maga a koporsó színültig volt kissé vöröslő, szinte olajjal kevert vízzel; benne, mint olvasztott balzsamban, nyugodtak a drága csontok; ezeket a legtisztább gyolcsba gyűjtötték, s a gyűrűt, amely a boldog férfi jobb kezére volt húzva, a folyadékban sokáig keresték. Mivel ezt nem találták, némelyek elkezdték a király parancsára a vizet ezüstüstökbe és hordókba méregetni, hogy ha kiürítették a szarkofágot, bizonyosabban megtalálják a gyűrűt. De csodálatosképpen minél több folyadékot mertek ki, annál több áradt helyébe, s töltötte meg a koporsót. Látva a csodát, a kimert vizet visszaöntötték a helyére, de a visszazúdítással sem telt meg jobban a koporsó. Akkor befedvén a sírt, dicséreteket s hálát zengtek az isteni kegyességnek, és a talált kinccsel Isten boldogságos szülőanyjának, a mindenkor Szűz Máriának oltárához visszatértek.

Egy bizonyos Mercurius nevű szerzetest, aki papi rendjében a mindenkor Szűz kincstárának őre volt, s a mennyei haza szeretete miatt a világról is lemondott, azon órában, amelyben a koporsót felnyitották, nehogy a szent ereklyékből valamit elragadjon, megdorgált a király, és messzire küldött onnan. Amikor szomorú arccal ült a kórusban, egy fehér ruhába öltözött ifjú összecsavart szövetet adott át neki, mondván: 'Rád bízom ezt megőrzésre, s ha eljön az idő, felfedésre.' A szent szolgálat végeztével a szerzetes az épület sarkában a szövetet kibontotta, s elsápadt, hogy Isten emberének ép kezét, rajta a csodás mívű gyűrűvel meglátta; anélkül, hogy tudtak volna róla, magával vitte a monostorba, amelynek igazgatása reá volt bízva, s várva várt az ifjú által Krisztustól megjövendölt időre. Itt mint földbe rejtett kincset, sokáig eltökélten egyedül vigyázta és őrizte, majd a kolostor alapítóit értesítette, végül, hogy közeledett a kinyilvánítás ideje, a királlyal is közölte. Ez a püspököket és Magyarország első embereit csakhamar összehívatta, s miután ott Krisztus sok csodás jótéteményét pazarolta, ő az ünnepélyes napot Isten embere jobbjának felemelésére meghatározta.

Mi dolog, testvéreim, hogy a többi tag eloszlott, s a hús porba vegyültével teljesen szétfoszlott, csak a jobb kéz őrizte meg csontjaihoz tapadó idegeivel s bőrével épségének ékességét? Nem hiszem, hogy mást akarna a jeles ténnyel kinyilvánítani a megmérhetetlen isteni szándék, mint hogy a szeretet és alamizsnálkodás az erények minden lépcsőfokán átlép. Innen van testének és jobbjának gyönyörűséges és bámulatos csodálata, innen az örök élet édes és boldog jutalma, innen a mennybéliekkel kívánatos együtt lakása, ahol rásugárzik mindig fénylő s fogyhatatlan ragyogása az egy és legfőbb Istenségnek, az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, mindörökkön-örökké. Ámen.

 Szent István legendájából, amelyet Hartvik püspök írt meg

Forrás ~ Internet

 

 EVANGÉLIUMI ELMÉLKEDÉS

 

2016. május 30. – Hétfő

Jézus a szenvedését megelőző napokban példabeszédekben kezdett szólni a főpapokhoz és a nép elöljáróihoz: Egy ember szőlőt ültetett. Bekerítette sövénnyel; pincét is ásott, meg őrtornyot is épített benne. Aztán bérbe adta a szőlőmunkásoknak, és elutazott messze földre. Amikor eljött az ideje, elküldte a szőlőmunkásokhoz egyik szolgáját, hogy beszedje a szőlő terméséből neki járó részt. Ezek azonban nekiestek, megverték, és üres kézzel elkergették. Ekkor másik szolgát küldött oda hozzájuk: annak betörték a fejét, és gyalázatosan elbántak vele. Küldött egy harmadikat is: azt megölték. Küldött aztán még többet: közülük egyeseket megvertek, másokat pedig megöltek. Ezután már csak az egyetlen fia maradt, akit nagyon szeretett. Végül őt küldte hozzájuk, mert így gondolkodott: 'A fiamat csak becsülni fogják.' A szőlőmunkások azonban így biztatták egymást: 'Itt az örökös. Gyerünk, öljük meg, és mienk lesz az öröksége!' Nekiestek tehát, megölték, és kidobták a szőlőből. Vajon mit tesz majd erre a szőlő ura: Elmegy, elpusztítja a szőlőmunkásokat, és másoknak adja ki a szőlőt. Nem olvastátok az Írást? A kő, amelyet az építők félredobtak, szegletkővé lett. Az Úr tette azzá; csodálatos dolog ez a mi szemünkben. Erre el akarták fogni Jézust, de féltek a néptől. Megértették ugyanis, hogy róluk mondta a példabeszédet. Otthagyták tehát, és eltávoztak. Mk 12,1-12

Elmélkedés

A múlt héten a szombati evangélium azzal fejeződött be, hogy Jézus nem válaszolt a vallási vezetők azon kérdésére, hogy milyen hatalommal cselekszik. Emögött az is meghúzódik, hogy nem ismerte el őket vallási vezetőknek és megkérdőjelezte vallási tekintélyüket. Neki, az Isten Fiának joga van ahhoz, hogy a jeruzsálemi templomban, az ő Atyjának házában rendet tegyen, tanítson és gyógyítson, a kérdezőknek viszont nincs joga ahhoz, hogy felelősségre vonják őt emiatt. Ugyanezt a gondolatot folytatja a mai evangéliumban a szőlőmunkásokról szóló példabeszéd, amelyet a korábban kérdezőkhöz, a jelenlévő főpapokhoz és a nép vallási elöljáróihoz intéz. Ne legyen kétségünk afelől, hogy a címzettek rögtön felismerték önmagukat a példabeszédben szereplő gonosz szőlőmunkásokban. A példázat egyrészt bemutatta elődeik gonosz tetteit, Isten küldötteinek, a prófétáknak bántalmazását és megölését, másrészt előrevetítette, hogy elveszítik vallási hatalmukat, amely felháborodást váltott ki belőlük. A példabeszéd ugyanakkor előre jelezte Jézusnak, mint Isten Fiának sorsát is, akit nem sokkal később elfognak és keresztre feszítve megölnek, de Isten mégis felmagasztalja őt. Az emberi gonoszság ugyan Jézus halálát okozza, de az isteni jóság őt emeli jelként a magasba, őt dicsőíti meg.

© Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, arra rendeltél minket, hogy örömben éljünk. A munka egyedül nem töltheti be életünket; add hát, hogy megértsük az öröm mélyebb értelmét, az ünnep, az ünneplés, a játék, az üdülés, a pihenés, a művészet belső gazdagságát és felemelkedettségét, de leginkább add meg a bennünket szerető, ránk váró emberekkel való együttlét örömét. Örömvárásunknak az legyen a csúcspontja, mint ahogyan te is mondottad: öröm nekem az emberek között lenni.

Cserháti József

 

HIMNUSZ

Ezen a szent napon örvendjünk, emberek,

szívben és ajkakon himnuszok zengjenek;

a régi múljon el, újulnak mindenek,

szó és a tett, szív és kebel.

A végső vacsorát ünnepli e sereg,

hol az Úr Krisztus ad bárányt és kenyeret

testvérei elé, amint a régiek

szentelt törvénye rendeli.

Testét így adta át gyengék falatjaképp,

búsaknak így borát, vérének serlegét;

„Amit nektek adok” – hozzájuk így beszélt –

„Vegyétek mind, és igyatok.”

E szakramentumot ekképpen adta át,

s egyedül a papok kezére bízta rá:

előbb a pap vegye, hogy majd kiosztaná,

mit rábízott Krisztus kegye.

Emberek étke lett az angyali kenyér;

az előkép-jelek sora itt véget ér.

Ó, milyen csodaszép, hogy Istenéből él

szegény nyomorult szolganép!

Hármas-egy Istenünk, hozzád fohászkodunk:

Urunkul tisztelünk, jöjj, és légy gyámolunk:

vezess ösvényeden, hová iparkodunk:

a fénybe, mely körülveszen! Ámen.

Vagy:

Sacris sollémniis iuncta sint gáudia,

et ex praecórdiis sonent praecónia;

recédant vétera, nova sint ómnia,

corda, voces et ópera.

Noctis recólitur cena novíssima,

qua Christus créditur agnum et ázyma

dedísse frátribus iuxta legítima

priscis indúlta pátribus.

Dedit fragílibus córporis férculum,

dedit et trístibussánguinis póculum,

dicens: „Accípite quod trado vásculum;

omnes ex eo bíbite.”

Sic sacrifícium istud instítuit,

cuius offícium commítti vóluit

solis presbýteris, quibus sic cóngruit,

ut sumant et dent céteris.

Panis angélicus fit panis hóminum;

dat panis áelicus figúris términum.

O res mirábilis: mandúcat Dóminum

servus pauper et húmilis.

Te, trina Déitas únaque, póscimus;

sic nos tu vísitas sicut te cólimus:

per tuas sémitas duc nos quo téndimus

ad lucem quam inhábitas. Amen.

HIMNUSZ

Az Úr Igéje földre szállt,

bár Atyja jobbján megmaradt,
s művének adva át magát,

elérte életalkonyát.

Mikor halálra adta őt
egyik tanítvány hűtlenül,
az élet asztalán előbb

magát rendelte ételül.

Két szín alatt osztotta szét
testét s vérét övéinek,
hogy Istenember lényegét

a teljes ember kapja meg.

Ki földi testben egy velünk,
lett asztalunknál ételünk,
holtában váltságdíj nekünk,

országában hazát lelünk.

Ó, üdvösséges áldozat,
a zárt eget ki megnyitod,
ránk törnek ostromló hadak,

erőt adj, nyújtsd felénk karod.

Egy-háromságos Istenünk,
örök dicsőség teneked,
ki a hazában minekünk

adsz el nem múló életet. Ámen.

Vagy:

Verbum supérnum pródiens

nec Patris linquens déxteram,

ad opus suum éxiens

venit ad vitae vésperam.

In mortem a discípulo

suis tradéndus áemulis,

prius in vitae férculo

se trádidit discípulis.

Quibus sub bina spécie

carnem dedit et sánguinem,

ut dúplicis substántiae

totum cibáret hóminem.

Se nascens dedit sócium,

convéscens in edúlium,

se móriens in prétium,

se regnans dat in práemium.

O salutáris hóstia,

quae caeli pandis óstium,

bella premunt hostília:

da robur, fer auxílium.

Uni trinóque Dómino

sit sempitérna glória,

qui vitam sine término

nobis donet in pátria. Amen.

Aquinói Szent Tamás ~ Himnusz az Oltáriszentségről

Zengjed, nyelv, a dicsőséges
test titkát s a drága vért
melyet hullatván értékes
váltságul az emberért
a föld ura, a felséges
méh gyümölcse nem kímélt.

Egünk küldte, s nekünk szülte
tiszta szűz, szeplőtelen.
Köztünk élt és hinté földre
az Igét, mely jót terem;
a csodás szertartással ülte
búcsúestjét idelenn.

Mert a végső estebédet
tartván ő és társai,
együtt a törvényes étket
jámborul fogyasztani:
étkül a tucatnyi népnek
önmagát osztotta ki.

És a kenyeret testévé
igézte az Ige-test
s a bor lett Krisztus vérévé:
magyarázni ne keresd!

Hit dolga és igaz szívé,
hogy erősen tartsa ezt.
Azért kell e nagy szentséget
leborulva áldani
és a régi Szövetséget
új rítussal váltani:
pótolják a rest érzéket
a merész hit szárnyai!

Az Atyának és Fiának
légyen áldás, dicsőség,
üdv, hozsanna és imádat,
ujjongások hirdessék!
S aki kettejükből árad,
a Lélek is áldassék! 

Forrás ~ Internet

Aquinói Szent Tamás  ~ Úrnapjára

Imádlak és áldlak, Isten, rejtelem!

Kenyér és bor színben titkon vagy jelen.

Néked szívem, lelkem átadja magát,

mert Téged szemlélve elveszti magát.

 

Látás, ízlés, érzék megcsalódhatik,

de a hallás rólad hittel biztosít:

Hiszem azt, mit hinnem Isten Fia szab,

Igéd igazánál mi van igazabb?!

 

A keresztfán rejtéd isten-voltodat,

itt a színek rejtik emberarcodat,

de én mind a kettőt hiszem s vallhatom,

kérve, amit kért a bűnbánó lator.

 

Ahogy Tamás látta, nem látom sebed,

mégis Istenemnek vallak tégedet.

Add, hogy egyre jobban hinni tudjalak,

tebenned reméljek, s téged vágyjalak.

 

Urunk halálára emlékeztető áldott Kenyér,

élő, s embert éltető!

 

Add, hogy éljen lelkem belőled csupán,

s jó ízét tebenned ne veszítse szám!

Kegyes pelikánom, Uram, Jézusom!

Szennyes vagyok, szennyem véreddel mosom.

 

Elég volna egy csepp, hogyha hullna rá:

világ minden bűnét meggyógyítaná.

Jézus, kit csak rejtve szemlélhetek itt!

Mikor lesz, hogy szomjas vágyam jóllakik?

 

Hogy majd fátyol nélkül nézve arcodat,

leljem szent fényedben boldogságomat! Amen.

 

Forrás ~ Internet

'Ó, drága, csodálatos vendégség!'

Isten egyszülött Fia az ő saját istenségének részeseivé akart tenni minket. Ezért fölvette természetünket, emberré lett, hogy az emberek az isteni természet részeseivé legyenek. Ezenfelül pedig amit természetünkből fölvett, azt egészen odaadta áldozatul a mi üdvösségünkért. A kereszt oltárán ugyanis feláldozta testét az Atyának kiengesztelésünkért; vérét ontotta megváltásunk áraként és lelki újjászületésünk fürdőjének megalapítására, hogy kiszabadítson a gyászos szolgaságból, és lemossa minden bűnünket.

Hogy pedig ennek a nagy, ajándékozó, örök szeretetének emléke velünk maradjon, testét eledelül és vérét italul hagyta ránk, hogy azt a hívek magukhoz vegyék a kenyér és a bor színe alatt.

Ó, drága, csodálatos, üdvösségszerző és minden gyönyörűséggel teljes vendégség! Lehet-e valami is ennél drágább vendégség? Itt nem borjak és bakok húsát eszik, mint az Ószövetségben, hanem magát Krisztust, a valóságos Istent kapjuk eledelül. Van-e ennél a szentségnél csodálatosabb dolog?

Ez a legüdvösségesebb szentség is, hiszen eltörli bűneinket, növeli erényeinket, és szívünket teljesen eltölti mennyei adományaival.

Az Egyház áldozatként ajánlja fel élőkért és holtakért, hogy mindenki javára legyen, hiszen Krisztus mindnyájunk üdvösségére alapította. Kimondhatatlanul édességes szentség: hiszen ebben vesszük magunkhoz minden lelki öröm igazi forrását. Annak a kitüntető jóságos szeretetnek az emlékét ünnepeljük e szentségben, amelyről Krisztus a kínszenvedésével tett bizonyságot. 

Hogy e mérhetetlen szeretetével hívei szívét minél jobban betöltse, az utolsó vacsorán - amikor tanítványaival együtt ünnepelte a Húsvétot, és már az Atyához készült távozni a világból - megalapította az Oltáriszentséget. Így lett az Oltáriszentség Krisztus szenvedésének örök emlékezete, az ószövetségi előképek beteljesülése, Krisztus legnagyobb csodája, amely erőt adó vigasztalás mindazoknak, akik eltávozásán szomorkodtak. 

 Aquinói Szent Tamás műveiből 

Forrás ~ Internet

BESZÉD AZ ÉLET KENYERÉRŐL

'Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él.'

János evangéliuma 6. fejezet 51.

'Én vagyok az élet kenyere - felelte Jézus. - Aki hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz, nem szomjazik soha. De megmondtam, hogy bár láttok, mégsem hisztek. Minden, amit nekem ad az Atya, hozzám jön. S aki hozzám jön, nem taszítom el. Mert nem azért szálltam alá a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem meg, hanem annak akaratát, aki küldött. Annak, aki küldött, az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit el ne veszítsek, hanem feltámasszam az utolsó napon. Mert Atyámnak az az akarata, hogy mindenki, aki látja a Fiút és hisz benne, örökké éljen, s feltámasszam az utolsó napon.' A zsidók elkezdtek zúgolódni, amiért azt mondta: 'Én vagyok a mennyből alászállott kenyér.' Így érveltek: 'Nem Jézus ez, Józsefnek a fia, akinek ismerjük apját, anyját? Hogyan mondhatja hát, hogy a mennyből szálltam alá?' Jézus azonban így szólt: 'Ne zúgolódjatok egymás között. Senki sem jöhet hozzám, ha az Atya, aki küldött, nem vonzza, s én feltámasztom az utolsó napon. Megírták a próféták: Mindnyájan Isten tanítványai lesznek. Mindenki, aki hallgat az Atyára és tanul tőle, hozzám jön. Nem mintha valaki is látta volna az Atyát, csak aki az Istentől van, az látta az Atyát. Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, annak örök élete van. Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában, mégis meghaltak. Ez a mennyből alászállott kenyér, aki ebből eszik, nem hal meg. Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér, amelyet adok, a testem a világ életéért.' Erre vita támadt a zsidók közt: 'Hogy adhatja ez a testét eledelül?' Jézus ezt mondta rá: 'Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek. De aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon. A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne. Engem az élő Atya küldött, s általa élek. Így az is élni fog általam, aki engem eszik. Ez a mennyből alászállott kenyér nem olyan, mint az, amelyet atyáitok ettek és meghaltak. Aki ezt a kenyeret eszi, az örökké él.'

János evangéliuma 6. fejezet 35-58.

Forrás ~ Internet

 

 EVANGÉLIUMI ELMÉLKEDÉS

 

2016. május 29. – Vasárnap, Krisztus szent teste és vére: Úrnapja

Jézus egy magányos helyre vonult apostolaival. A nép megtudta és utána ment. Ő szívesen fogadta őket, és beszélt nekik Isten országáról, akik pedig gyógyulást kerestek nála, azokat meggyógyította. A nap már hanyatlóban volt. Odament hozzá a tizenkettő: 'Bocsásd el a népet - figyelmeztették -, hogy a környékbeli falvakban és tanyákon szállást és élelmet keressenek maguknak, mert itt elhagyatott helyen vagyunk.' 'Ti adjatok nekik enni” - válaszolta. 'Csak öt kenyerünk és két halunk van - mondták. - El kellene mennünk, hogy ennivalót vegyünk ennyi népnek.' Mintegy ötezer férfi volt ott. Akkor meghagyta tanítványainak: 'Telepítsétek le őket ötvenes csoportokban.' Úgy is tettek. Letelepedtek mindnyájan. Jézus pedig kezébe vette az öt kenyeret és a két halat. Föltekintett az égre, megáldotta azokat. Majd megtörte, s tanítványainak adta, hogy osszák ki a népnek. Miután mindnyájan ettek és jóllaktak, még tizenkét kosárra való maradékot szedtek össze. Lk 9,11b-17

Elmélkedés ~ 'Kimeríthetetlen forrás'

A mai napon az Oltáriszentségben valóságosan jelenlévő Jézus Krisztust ünnepeljük. E jelenlét annak köszönhető, hogy az Úr gondoskodott arról, hogy mennybemenetele után továbbra is itt legyen köztünk. Az utolsó vacsorán a kenyeret az ő testeként, a bort pedig az ő véreként adta apostolainak, és megparancsolta nekik, hogy halála és feltámadása emlékezetére ismételjék meg cselekedetét. Ezt a cselekedetét, felajánlását és áldozatát tesszük jelenvalóvá a szentmisében. Csodálatos titok számunkra Jézus megtestesülése. Isten látható emberi testet vett magára, emberré lett, hogy egészen közel kerüljön hozzánk, emberekhez. De még ennél is csodálatosabb, hogy Isten megjelenik az átváltoztatott kenyérben és borban, hogy kezünkbe és szívünkbe adja önmagát. Újra és újra egészen közel akar jönni hozzánk, hogy bennünk éljen, és ez a találkozás a szentáldozásban valósul meg. Ekkor találkozik Isten vágya, hogy egyesüljön az emberrel és az ember vágya, hogy egyesüljön az Istennel. Ennél közelebb már nem kerülhet hozzánk Isten, hiszen, ha a szentáldozásban magunkhoz vesszük őt, akkor valóban bennünk él. Az Oltáriszentség mai ünnepe sokak számára inkább a külsőségekről szól és nagyon sajnálatos, ha valaki számára csak a külsőségekről. Nagyon dicséretes, amikor a városok és falvak utcáin díszes virágszőnyegeket készítenek a hívek, akik ilyen módon is kifejezik tiszteletüket az Oltáriszentségben jelenlévő Krisztus iránt. Lelkes öröm tölti el mindazokat, akik részt vesznek a látványos úrnapi körmeneten, amely során hitünk titkát, az Oltáriszentségben köztünk élő Krisztust mutatjuk meg a világnak. Igazi tanúságtétel ez arról, hogy az Úr a mi életünk forrása. Emellett azonban nem feledkezhetünk meg arról, hogy az Eucharisztia iránti legnagyobb tisztelet az, ha magunkhoz vesszük Krisztus testét a szentáldozásban. Éppen a szentáldozás mutatja azt, hogy a bensőséges lelki találkozás mindenféle külső megnyilvánulásnál fontosabb. Az Oltáriszentségben Isten választ ad arra az emberi kérdésre, hogy miként egyesülhetünk vele. Ha Krisztus testét magunkhoz vesszük, Isten él bennünk. A mai ünnep evangéliuma a csodálatos kenyérszaporítás eseményét beszéli el. A tanítványok azt kérik Mesterüktől, hogy küldje haza a nagyszámú népet, mert a pusztaságban nincs ennivalójuk az embereknek. Ők úgy gondolják, hogy ebben a helyzet nincs más megoldás, de nagyon is emberien gondolkodnak. Jézus viszont tud más lehetőséget, hiszen bárhol is jelenik meg az emberi tehetetlenség és ütközik leküzdhetetlennek látszó határokba az emberi cselekvésvágy, ott Isten új utakat képes nyitni. Az isteni gondoskodás egy csoda révén olyan lehetőséget ad, amire az emberek nem is gondolnak, nem is számítanak. Ennek köszönhetően mindenki bőséggel ehet a Jézus által megszaporított kenyérből. Az evangélista azt is fontosnak tartja megjegyezni, hogy miután mindenki jóllakott, még tizenkét kosárnyi volt a maradék. Lám, ennyire nagylelkűen, bőkezűen adakozik Isten! Az Oltáriszentség esetében szintén megfigyelhetjük ezt az isteni bőkezűséget. Isten úgy adja nekünk önmagát az átváltoztatott kenyérben, hogy közben nem fogyatkozik meg. Az Eucharisztia, az élő kenyér az élet kimeríthetetlen forrása számunkra.

© Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te a kereszten örökre és visszavonhatatlanul odaadtad magadat Istennek és nekünk. Felajánlásod értünk bemutatott áldozat. Hittel valljuk, hogy jelen vagy az Oltáriszentségben, amely az örök élet kenyere számunkra. E titokzatos kenyér a te áldozatodat teszi jelenvalóvá a szentmisében, hogy lelkünk tápláléka légy. Élj bennünk szent tested által, hogy életünket a te szolgálatodra és az evangélium hirdetésére szenteljük! Úgy akarunk élni, ahogyan te éltél, és úgy akarunk szeretni mindenkit, ahogyan te szeretsz minket. A te áldozatodhoz odatesszük a mi áldozatunkat is, felajánljuk egész életünket Istennek.

'Jób mint Krisztus előképe'

Szeretett testvéreim, amennyire értelmünk felfoghatja, Jób Krisztus előképének tekinthető. Hogy ennek igazsága kiderüljön, nézzük a hasonlóságot: Jóbot igazságosnak mondja az Isten, Krisztus pedig maga az igazságosság, ebből a forrásból merítenek mindazok, akik boldogok akarnak lenni. Róla mondja a Szentírás: Felragyog az igazságosság Napja (Mal 3,20). Jóbot igaznak nevezik, a valódi igazság az Úr, aki az evangéliumban így szól: Én vagyok az út és az igazság (Jn 14,6).

Jób gazdag volt, és van-e valaki gazdagabb az Úrnál? Az ő szolgái is mind gazdagok, övé az egész földkerekség és minden teremtmény, ahogy Szent Dávid is hirdeti: Az Úré a föld és mind, ami betölti, a földkerekség és mind, aki lakja (Zsolt 23,1). Jóbot háromszor tette próbára a gonosz lélek. Az evangélium tanúsága szerint az Urat is háromszor próbálta megkísérteni. Jób elvesztette minden vagyonát, amije csak volt. 

Az Úr is elhagyta irántunk való szeretetből égi javait, és szegénnyé lett értünk, hogy bennünket gazdaggá tegyen. Jób fiait elpusztította a dühöngő sátán, az Úr fiait, a prófétákat pedig az esztelen farizeusi népség ölte meg. Jób testét fekélyek szennyezték be, az Úr pedig, amikor testet öltött, magára vette az egész emberiség bűneinek szennyét.

Jóbot saját felesége biztatta a bűnre, az Urat pedig a zsinagóga akarta rávenni arra, hogy kövesse az ősök romlott hagyományait. Jóbról azt olvassuk, hogy barátai gúnyolták, az Urat pedig saját papjai és tisztelői gúnyolták. Jób a férgektől hemzsegő szemétdombon ült, az Úr is valóságos szemétdombon ült, ennek a világnak szennyes földjén, a különféle bűnökben és szenvedélyekben fetrengő emberek között, akik valódi férgek.

Jób visszakapta egészségét is, vagyonát is. Az Úr pedig feltámadva, nemcsak egészséget szerzett a benne hívőknek, hanem halhatatlanságot is, és uralmat az egész természet fölött, amint saját maga hirdeti: Mindent átadott nekem Atyám (Lk 10,22). Jóbnak fiai születtek az elhunytak helyett, az Úr pedig a prófétai fiak helyébe a szent apostolokat nyerte. Jób végül is boldogsága teljében, békében hunyt el. Az Úr pedig áldott marad mindörökké, időtlen időkön át. 

 Szent Zénó veronai püspök Értekezéseiből

 Forrás ~ Internet

 

 EVANGÉLIUMI ELMÉLKEDÉS

 

2016. május 28. – Szombat

Abban az időben: Jézus ismét Jeruzsálembe ment tanítványaival. Amikor a templomban járt, odaléptek hozzá a főpapok, az írástudók meg a nép elöljárói, és megkérdezték tőle: 'Miféle hatalommal teszed ezeket? Ki adta neked a hatalmat, hogy ilyeneket tegyél?' Jézus így válaszolt: 'Én is kérdezek tőletek valamit. Feleljetek rá, és akkor majd én is megmondom nektek, hogy milyen hatalommal cselekszem. János keresztsége a mennyből volt-e vagy az emberektől? Válaszoljatok nekem!' Erre tanakodni kezdtek egymás között. Így okoskodtak: 'Ha azt mondjuk: 'A mennyből volt', azt fogja felelni: 'Hát akkor miért nem hittetek neki?' Mondjuk talán azt, hogy Az emberektől?' Féltek azonban a néptől, mert mindenki azt tartotta, hogy János valóban próféta volt. Végül is ezt válaszolták: 'Nem tudjuk.' Jézus erre azt felelte: 'Akkor én sem mondom meg, milyen hatalommal cselekszem ezeket.' Mk 11,27-33

Elmélkedés

Az evangéliumi jelenet azzal kezdődik, hogy felsorakoznak Jézus előtt a zsidó vallási vezetők: a főpapok, az írástudók és a nép elöljárói. Ez utóbbi csoport alatt a főtanács egyes tagjait kell értenünk és nem a tanács valamennyi tagját. Szándékuk világos, számon akarják kérni Jézust, ezért a következőt kérdezik tőle: 'Miféle hatalommal teszed ezeket? Ki adta neked a hatalmat, hogy ilyeneket tegyél?' Nem nevezik meg pontosan, de könnyen kitalálhatjuk, hogy mire gondolnak. Mivel a jelenet közvetlenül a templom megtisztítása, a kereskedők kiűzése utáni napon történt, ezért egyrészt ezt jelenti. Ők is a messiási idők jeleként értelmezhetnék a jézusi tettet, de ez annak elfogadását jelentené, hogy Jézus a Messiás. Másrészt kérdésük Jézus egész tevékenységére, azaz tanítására és csodáira is irányul. A szenvedése előtti utolsó napokban ugyanis Jézus a jeruzsálemi templomban tanít és csodákat tesz. Fellépését a nép örömmel fogadta, a vallási vezetők viszont nem akarták tudomásul venni, hogy megkérdezésük nélkül egy vándortanító ilyet tesz a templomban, ráadásul Jézus nagy tekintélynek örvendett a nép körében. Jézus ugyan hivatkozhatna a mennyei Atyától kapott küldetésére és isteni tekintélyére, de mégsem teszi, mert jól ismeri a kérdezők elutasítását és hitetlenségét.

© Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, szentséges Atyánk, mindenható örök Isten! Te egyszülött Fiadat, a mi Urunkat, Jézus Krisztust örök főpappá és a mindenség Királyává tetted, hogy szeplőtelen áldozatként a kereszt oltárán engesztelésül odaadja önmagát, és véghez vigye az emberek megváltásának szent művét. Részesíts minket az ő országának lelkületéből, mert az ő országa igazság és élet, kegyelem és szentség, az igazságosság, a szeretet és a béke.

'A belső tanú'

Akit kigúnyol a barátja, úgy, mint engem, az az Istenhez kiált, és Isten meghallgatja őt (vö. Jób 12,4). A gyarló ember nem egyszer külső vigasztalásnak adja át magát azzal, hogy tetszeleg az emberek elismerésében, amelyben jótetteiért részesítik, így háttérbe szorítja azt, amire jobbik énje vágyódik, és szívesen elidőzik abban, amit hízelgőitől hall. Már nem is annak örül, hogy boldog, hanem annak, hogy boldognak mondják. Mivel pedig hízelgő szavakat hajhász, odahagyja azt a jót, ami már jelentkezett benne. Éppen abban a dologban szakad el Istentől, amelyben már Isten szerint dicséretreméltónak látszott.

Nem egyszer megtörténik azonban az, hogy az ember állhatatos lélekkel teszi a jót, és mégis az emberek gúnyolódásának céltáblája lesz. Csodálni kellene, amit művel, és gyalázatot kap érte. Az ilyen, akit talán az emberek közé vonzott volna a dicséret, a gyalázkodó szavak hatására visszavonul lelke magányába, és szíve mélyén annál jobban tapad Istenhez, minél kevésbé találja meg az emberek között a lelke nyugalmát. 

Ilyenkor az ember minden reményét Teremtőjébe helyezi, a gúny és gyalázkodás ostromát állva csak e belső tanújához fordul fohászaival. E megalázott ember lelke annyival kerül közelebb Istenhez, amennyire eltávolodik az emberek kegyétől és elismerésétől. Szakadatlanul imádkozik, és szorongatásaiban egyre jobban megtisztul, és lelki emberré válik.

Találó tehát ez a mondás: Akit kigúnyol a barátja, úgy, mint engem, az az Istenhez kiált, és Isten meghallgatja őt. A rossz emberek ugyanis szidalmaikkal felhívják a jók figyelmét arra, hogy kit kérjenek fel tetteik tanújának. A jó ember magába szállva imádságból merít bátorságot, és éppen az biztosítja neki az isteni meghallgatást, hogy az emberek megvonják tőle a dicséretüket.

Figyeljük meg, milyen körültekintésre vall, hogy kiemeli: úgy, mint engem. Vannak ugyanis, akik nem kevésbé szenvednek a gúnytól, és mégsem lesznek Isten előtt méltók a meghallgattatásra. Ha ugyanis valamilyen bűnük váltja ki a gúnyos nevetést, akkor bizony mások gúnyolódásából nem születik sem erény, sem érdem. Az igazt gúnydallal csúfolják (Jób 12,4). A világnak bizony ez a bölcsessége: a szív érzéseit ügyeskedéssel rejtegetni, szavakkal a gondolatot elleplezni, a hazugságot igaz színben feltüntetni és az igazságról kimutatni, hogy hazugság.

Az igaz ember bölcsessége viszont az, hogy álnok képmutatással nem él, azt mondja, amit gondol; az igazságot, ahogy van, szereti; kerüli a hazugságot, jótettért jót nem vár, a rosszat inkább eltűri, mintsem azt másnak okozza, igazságtalanságot a legkevésbé sem torol meg, az igazságért kapott megvetést haszonnak érzi. Csakhogy éppen az igaz embernek ez az egyszerűsége az, amit kinevetnek: ennek a világnak a bölcsei ostobaságnak tartják a tiszta becsületességet. Az igazak minden jószándékú cselekedetét ők egyenesen ostobaságnak minősítik, és a jótettekben bármit szentesít is az igazság, bennük dőreséget lát a test szerint való bölcsesség. 

 Nagy Szent Gergely pápa Jób könyvéhez írt 'Erkölcsi magyarázatok' című művéből

Forrás ~ Internet 

'Az angol népre ráragyogott a hit fénye'

Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú embereknek (Lk 2,14), mert a földbe esett búzaszem elhalt, nehogy egyedül uralkodjék az égben. Hiszen mi az ő halálából élünk, az ő gyengeségétől erősödünk meg, az ő szenvedése ragad ki minket a szenvedésből, és az ő szeretetének műve, hogy Britanniában olyan testvéreket keresünk, akiket nem ismertünk, és az ő ajándéka az, hogy akiket ismeretlenül is kerestünk, azokra rátaláltunk.

El nem mondható, mekkora öröm támadt a hívők szívében, amikor meghallották, hogy a mindenható Isten kegyelméből és a te munkád nyomán, testvérem, az angol népre ráragyogott a hit fénye, miután eloszlott a tévedések homálya. Most már helyesen gondolkodik, és lábbal tapossa a bálványokat, pedig azelőtt oktalan rettegéssel hódolt nekik. Most már tiszta szívvel a mindenható Isten előtt borul le, most már nem bukdácsol bűnökben, hanem követi az igehirdetésben kapott szent szabályokat. Amíg akarata aláveti magát Isten parancsainak, addig értelme a magasba tör; imában porig alázkodik, nehogy a földhöz tapadjon a szíve. Ugyan ki másnak a műve ez, mint annak, aki megmondta övéinek: Atyám mindmáig munkálkodik, azért én is munkálkodom (Jn 5,17).

Isten nem nagy tudású igehirdetőket küldött szét a föld határáig, hogy megmutassa: nem az emberek bölcsessége, hanem az ő ereje téríti meg a világot. Most is ez történt: gyengék által volt kegyes nagyszerű tetteket végbevinni az angol népnél. Hanem, szeretett testvérem, éppen ebben a mennyei ajándékban van valami, ami miatt - a nagy öröm mellett - igen-igen kell félni is.

Értesültem ugyanis, hogy a mindenható Isten kedvességed által nagy csodákat művel annál a népnél, amelyet kiválasztani szándékozott. Szükséges tehát, hogy e mennyei ajándéknak félve örülj, és így örömödet fékezze bizonyos aggódás. Igen, örülhetsz, hogy az angolok lelkét az érzékekkel megtapasztalt csodák a belső kegyelemre hangolják rá, de félj is, nehogy - miközben a csodák történnek - az ingatag lélek kevélyen felfuvalkodjék: így éppen a hírnév, amely felmagasztalja, romlásba döntse hiú öntetszelgése miatt.

Mindenképpen jusson tehát eszünkbe, hogy amikor a tanítványok az igehirdetésből visszatértek, és Mesterüknek dicsekedtek: Uram, nevedre még a gonosz lelkek is engedelmeskedtek nekünk, rögtön hallaniuk kellett az Úr intelmét: Ne ennek örüljetek, hanem annak, hogy nevetek föl van írva a mennyben (Lk 10,17.20). 

 Nagy Szent Gergely pápa levelezéséből

Forrás ~ Internet

CANTERBURY SZENT ÁGOSTON ~ MÁJUS 27.

Canterburyi Szent Ágoston a római Szent András bencés kolostor apátja volt. Amikor Nagy Szent Gergely pápa egyszer a római piacon szép angol rabszolgákat látott, őt küldte el Angliába megtéríteni a szigetországot. 596-ban Ágoston negyvened magával el is indult a missziós útra.

Félúton a feladat várható nehézségeitől megijedve Lerinnél visszafordult. A pápa nem mentette fel a megbízatása alól, ezért másodszor is nekivágtak az útnak. Előbb egy angol part menti szigeten, Thanetnél álltak meg. Ethelbert, Kent uralkodója szívesen fogadta őket. A keresztény vallás nem volt ismeretlen előtte, ugyanis felesége, Berta, Charibert frank király lánya volt és keresztény. Canterburyban telepedtek le és egy év múlva már tízezres tömeget térítettek meg. 597 pünkösdjén maga a király is megkeresztelkedett. A pápa leírhatatlan örömmel fogadta a sikerek hírét, majd utasítást adott Ágoston püspökké szentelésére. Néhány év múlva már szinte egész Kent lakóssága, a századfordulóra pedig egész Angolország megtért. Nagyon sokat fáradt Anglia megtérítésén.

A pápa Canterbury székhellyel prímássá nevezte ki. Ágoston nem erőszakkal térített, hanem megtartva az angol templomokat és szokásokat, azokat keresztény tartalommal és formákkal töltötte meg. Igyekezett kiépíteni az angol egyházszervezetet. Ez lassan haladt a távolabbi színpogány tartományokban. A britek nem akarták átvenni az angolok útján érkező kereszténységet.

Canterbury-be tért vissza a makacsság láttán, és ott 604-ben halt meg.

Példája: A megbízatásokat pontosan hajtsd végre, légy nagyon imádságos lelkületű és roppant biztos a sikerben!

'Istenünk, ki Szent Ágoston püspököd igehirdetése révén vezetted Britannia népét az evangélium világosságára, kérünk, add, hogy apostoli munkájának gyümölcsei maradandók legyenek Egyházadban!' Amen.

Forrás ~ Internet