'Felragyogott felettünk arcod fénye'
Miért fordítod el arcodat? (Zsolt 43,24) Akkor gondoljuk azt, hogy
elfordította tőlünk Isten az arcát, amikor valami szenvedésben vagyunk,
és érzelmeinket sötétség borítja el, amely akadályoz bennünket, hogy
szemünkkel meglássuk az igazság ragyogó fényét. Mert ha Isten a
lelkünkre néz, és megvilágosítja elménket, akkor biztos, hogy semmi sem
tud minket homályba borítani.
Hiszen ha az ember arca nagyobb
világosságban van, mint bármely más része, akkor bármit nézünk is - ha
az eddig ismeretlen volt, megismerjük; ha már ismert volt, most újra
ráismerünk -, a tekintetünk előtt nem maradhat ismeretlen. Mennyivel
jobban megvilágítja hát Isten arca azt, akire ránéz?
Hogy minden egyéb ismeret is az Isten arcáról kapott megvilágosításból
származik, azt az a szent Apostol, aki igazán hűséges tolmácsa
Krisztusnak, úgy tanítja, hogy érzékeinknek és beszédmódunknak
megfelelően magyarázza meg, amikor így ír: Isten, aki azt mondta: 'a
sötétségből támadjon világosság', a mi szívünket is megvilágosította,
hogy Isten dicsőségének ismerete Jézus Krisztus arcán felragyogjon
nekünk (2 Kor 4,6).
Hallottuk tehát, hogy Krisztus arca világít meg
minket. Ő a lelkek örök világossága, akit az Atya azért küldött a
földre, hogy tekintetétől megvilágosítva meg tudjuk látni az örök és
mennyei dolgokat mi is, akiket előbb még a földi sötétség borított be.
Mit mondjak Krisztusról, ha már Péter apostol is ezt mondta a
születésétől fogva béna embernek: Nézz ránk! (ApCsel 3,4) Az ránézett
Péterre, és megvilágosította a hit kegyelme; hiszen nem gyógyult volna
meg, ha nem lett volna előbb őszinte hite.
Mivel ilyen dicső híre volt az apostoloknak, ezért Zakeus, amikor
meghallotta, hogy arra vonul az Úr Jézus, felmászott a fára, mert
alacsony termetű volt, és a tömeg miatt nem láthatta volna őt. Amikor
meglátta Krisztust, világosságot is kapott, meglátta őt, és Zakeus, aki
azelőtt igazságtalanul elvette a másét, most már odaadta a sajátját is.
Miért fordítod el arcodat? Azaz: Ha el is fordítod arcodat tőlünk, Uram,
már felragyogott rajtunk arcod fénye (vö. Zsolt 4,7). Őrizzük ezt a
fényt a szívünkben, és legmélyebb érzéseinkben is ott ragyog: hiszen
semmi nem képes életben maradni, ha te elfordítod róla arcodat.
Szent Ambrus püspök zsoltármagyarázataiból
Forrás ~ Internet
