'Az égieket tartotta szem előtt, még inkább a szívében'

 
  Özséb Magyarország akkori fővárosában, Esztergomban született 1200 körül derék és előkelő szülőktől. Amikor elérte a serdülő éveket, az éhséget és a szomjúságot olyan erővel tűrte, hogy mindenki feltűnőnek találta: bár keveset evett, mégis szép, kifejlett és mindig jó kedélyű volt. Sokat virrasztott, és minden idejét Isten tiszteletére, szemlélődésre vagy a tanulásra használta. Az embereknek arról a bölcsességről beszélt, amellyel Isten tetszését megnyerhetik. Miközben könyveket írt, nem hanyagolta el az Isten parancsa szerinti életet sem. Emlékezett az Úr szavaira: Nem az megy be a mennyek országába, aki mondja, 'Uram, Uram!', hanem aki teszi és tanítja, azt nevezik nagynak a mennyek országában. Miután érdemeiért korán esztergomi kanonoknak nevezték ki, a sok dicséret és erény között vendégszeretetével, mintegy második Ábrahám tűnt fel.

Ezért a magányos barlangokban szétszórtan lakó és emiatt remetéknek nevezett testvérek gyakran látogatták meg, hogy vesszőből font kosaraikat kenyérre cseréljék. Annyira megkedvelte társaságukat, hogy gyakran felkereste őket ott, ahol Isten szolgái, miként a méhek, versengve kínálták neki a vigasztalás édes és bőséges mézét. Ezért elhatározta, hogy elhagyja a világot, otthonát, vagyont, önmagát és övéit, hogy nagy alázatossággal az Úr táborában harcolhasson.

     Így a szent férfiút, Özsébet az isteni szeretet csodálatos módon megsebesítette. A szeretet kötelékét, amely őt legyőzte, nem volt képes elrejteni, hanem néhány ismerőse és az erények virágaival díszített, vallásos lelkülettől hevített barátja előtt felfedte. Ezek annyira felbuzdultak tervén, hogy gazdagságukat elfelejtve, mindenüket hiábavaló szemétnek tekintették, s Krisztust akarták megnyerni. Elhatározták, hogy vele mennek, és együtt laknak. Készek voltak elhagyni a világot, s most már az isteni szeretetben gyönyörködve, az Úr szegény keresztjét szegényen követték volna, hacsak a hitetlen tatárok háborúja nem akadályozta volna meg őket. Ezért Özséb elhatározta, hogy Esztergomot társaival nem hagyja el, amíg a béke helyre nem áll. Amikor ez bekövetkezett, hasonló szándékkal bár, de nem hasonló korúak mentek a remetehelyekre, és szilárdan elhatározták, hogy velük együtt őszintén szolgálnak Jézus Krisztusnak.

     Szüleik és barátaik megpróbálták őket visszatérésre bírni. De Özséb, aki a legállhatatosabb volt közöttük, így szólt: 'Halljátok szavamat! Jóllehet Krisztus szerette édesanyját, de szenvedéséből mégis hagyta, hogy lelkét a fájdalom tőre járta át. …a »szeretett tanítványt«, János evangélistát sem kímélte meg a mindent felülmúló fájdalomtól. Pedig megtehette volna, hogy leszáll a keresztről, de nem szállt, mert ott akart maradni mindhalálig. Hasonlóképpen mi sem akarunk a vezeklés keresztjéről leszállni, azért mert miattunk szenvednek és utánunk sírnak, hanem eltántoríthatatlanul maradni fogunk, nehogy e világ kárhozatos útvesztőjére tévedjünk.' Ezeket hallva mindnyájan sírtak, vérző szívvel bár, de a lelkiismeret-furdalásnak engedve, nem voltak képesek válaszolni a Léleknek, aki belőle beszélt. Sőt a remete testvérek is, akik már az életszentségben előrehaladtak, szívesen hallgatták. Özséb testvér, ez az istenfélő ember, a remeteség kiváló kedvelője, a hármas barlang közelében, ahol hat társával lakott a forrás mellett, a Szent Kereszt tiszteletére - amelynek erejével az emberiség ősi ellenségének minden cselszövése meghiúsult - megalapította a Rend főmonostorát. Itt erényekben és vallásosságban gazdag, életszentségben tündöklő, testileg sápadt és lesoványodott állapotban, de minden dolgában alázatos, józan és szerény életet élt. Ételben és italban nem válogatott, ezért mindig egészséges és szép volt.

     Az isteni kegyelem fényétől megvilágosítva, a szerzetesi élet szeretetgyakorlatai között a vendéglátás feladatát szerette a legjobban. Híre hallatára egy Benedek nevű ifjú kereste fel, s örökre engedelmességet ígért neki, ha a szent közösségbe felveszi őt. Példáját egy másik ifjú is követte, akit Istvánnak hívtak. Később Benedek, majd ő lett a remeték főnöke.

     Akkor a jámbor atya a bűnbánatot tartó jelentkező felett örvendezve, a templomba sietett, hogy szokás szerint Istennek hálát adjon, és forró szívvel, nagy töredelemmel, könnyek között kérte az Urat, minden javak adományozóját: sokszorosítsa meg a jelöltek számát, és őrizze meg őket szent elhatározásukban. Semmi kétség, hogy az ő érdemeiért és imádságáért maradtak állhatatosak. Rajtuk kívül még sok öreg és fiatal csatlakozott hozzájuk. Később pedig királyok, fejedelmek és bárók több országban sok monostort alapítottak. Ezeket név szerint 1263 körül írták össze.
     Mint első provinciális, az Úrnak 1262. évében néhány testvér kíséretében elment IV. Orbánhoz, és kérte Szent Ágoston Szabályainak engedélyezését. Azt mondják, hogy ebben Aquinói Szent Tamás is segítségére volt a pápai udvarban.

     A jámbor és fáradhatatlan Özséb atya, aki az Úristent mindig engedelmesen, övéit pedig készségesen szolgálta, Magyarországon több kolostort alapított. Miután sok tanítványát nevelte a szent és vallásos életre, előre megérezve halálát, az összegyűlt testvéreknek szép buzdítást mondott, hogy 'Mindenekelőtt Istent szeressék, azután pedig embertársaikat, mert legfőképp ezt a parancsot adták nekünk!' Szívükre kötötte, hogy az erények közül különösen az engedelmességet gyakorolják, mert a mennyországot csak a parancsok engedelmes megtartásával szerezhetik meg, üdvös intelmeit pedig az egybetartozás jeleként őrizzék mg szívükben.

     Az imádkozó testvérektől körülvéve szép öregen tért meg őseihez. A szentkereszti monostorban temették el 1270. január 20-án.

Gyöngyösi Gergelynek Az 'Első Remete Szent Pál rendjében levő remete testvérek élete' című könyvéből

Forrás ~ Internet