Ferenc pápa csütörtök reggeli szentbeszéde

Az az ember, aki önmagában bízik, saját gazdagságában vagy saját eszmevilágában: boldogtalanságra ítéltetett. Aki azonban bizalmát az Úr Jézusba helyezi, az a szárazság időszakában is gyümölcsöt terem – ezt mondta a pápa szokásos reggeli szentmiséjén a Szent Márta Ház kápolnájában.

A szentmisén elhangzott Jeremiás könyvéből vett első olvasmány (Jer 17,5-10) szavai szerint „Átkozott az a férfi, aki emberben bízik… olyan lesz, mint a tamariszk a pusztában”. A sivatag kiaszott földjében nem hoz gyümölcsöt és elpusztul. Ezzel ellentétben áldott az az ember, aki az Úrban bízik. „Olyan lesz, mint a víz mellé ültetett fa, amely a szárazság idején is gyümölcsöt terem.” Ferenc pápa szavai szerint egyedül az Úrban van igazi bizodalmunk. Másfajta bizalomra nincs szükségünk, az nem hoz üdvösséget, nem ad sem életet, sem pedig örömet. Bár jól tudjunk ezt, mégis szívesen bizakodunk saját magunkban, egy-egy barátunkban, vagy szerencsés helyzetekben, valamilyen meggyőződésünkben, és így az Úr Jézust egy kissé félretesszük.

Az ilyen ember bezárkózik önmagába, nincsenek horizontjai, nem nyitja ki az ajtókat, az ablakokat. Nem üdvözül, mert nem üdvözítheti önmagát. Ez történik az evangéliumi gazdag emberrel – magyarázta a pápa. Mindene megvolt: bíborba, patyolatba öltözködött, minden nap jóllakhatott, nagy lakomákat tartott. Nagyon elégedett volt önmagával, ám nem vette észre a háza előtt üldögélő, sebekkel borított koldust. A pápa emlékeztetett arra is, hogy az evangélium megnevezi a koldust: Lázárnak hívták, míg a gazdag embernek nem volt neve.

Ez a legnagyobb kárhozat azok számára, akik csak saját magunkban, saját erejükben, az emberi lehetőségekben bíznak. Akik nem Istenben bíznak, elveszítik nevüket. Téged hogy hívnak, mi a számlaszámod a bankban? Van egy csomó tulajdonod, házaid vannak, méghozzá nagyon sok. De mi a neved? Az az ember, aki tulajdonaiban, a bálványokban bízik, kárhozatra van ítélve. Sokunkban megvan ez a gyöngeség, ez az esendőség, hogy reményeinket egyedül önmagunkba, barátainkba és emberi lehetőségeinkbe helyezzük, és közben elfeledkezünk az Úrról. Ez azonban a boldogtalanság útjára terel bennünket.

Ma, ezen a nagyböjti napon jó dolog, ha feltesszük a kérdést: hol van a bizalmam? Az Úrban, vagy pedig pogány vagyok, és a dolgokban, a magam által tákolt bálványokban bízom? Van-e még nevem, vagy lassan kezdem elveszíteni és jellemzően csak úgy beszélek, hogy Én, velem, értem, mindig csak Én? Ez az önző magatartás nem vezet az üdvösségre. Végül azonban mégiscsak létezik egy ajtó azok számára is, akik mindig magukban bíztak és így névtelenné váltak.

Az evangéliumi ember, aki mindent elveszített, felemelte szemét és ezt mondta: „Atyám”. Istennek erre egyetlen válasza volt: „fiam”. Ha néhányan közülünk azt követően, hogy annyira bíztunk önmagukban, hogy még a nevünket is elveszítettük, de mégis ki tudjuk mondani ezt a bűvös szót, „Atyám”, akkor Ő kinyitja az ajtót és ezt mondja: „fiam”. Kérjük az Úrtól a kegyelmet: adja meg mindannyiunknak a bölcsességet, hogy ne a dolgokban és az emberi erőben, hanem egyedül Őbenne bízzunk.

Forrás ~ Internet