Jézus és a tanítványok

Dr. Sarkadi Nagy Pál

Bevezetés

A tanítványok elhívása

Az evangéliumokban olvasható Jézus-történetnek fontos eseménye volt a tanítványok kiválasztása. Szüksége volt munkatársakra, akik földi életében vele dolgoznak, és halála, feltámadása és mennybemenetele után a megkezdett munkát tovább folytatják. Urunk munkájában nem egyedül dolgozik, hanem munkatársakkal együtt. Úgy dolgozik velünk, hogy munkájának nem mi vagyunk a vezetői. Ő a munkaadó, mi vagyunk a munkatársak.
Figyelemre méltó, hogy Jézus munkáját egy kis gyülekezettel kezdte el. Ezzel azt akarta kifejezni, hogy a keresztyénség közösségben tud létrejönni és megmaradni. Krisztus ügye mindig közösségi ügy. Különböző emberekből álló közösséggel kezdődött, akik azért tudtak együtt maradni, mert Jézussal együtt éltek.
Jézus a tanítványokat egyszerű emberek közül választotta ki. Nem voltak közöttük farizeusok, írástudók. Hiányoztak közülük a nép vezetői is. Két dolog jellemezte a tanítványok közösségét: érezték Jézus vonzó erejét és vágytak vele együtt lenni; s volt bátorságuk, hogy megvallják tanítványságukat.

Jézus 12 tanítványt választott ki Izráel 12 törzsének a mintájára. Ezzel azt akarta kifejezni, hogy munkájával szorosan kapcsolódik Izráel népének a történetéhez. Magához hívta azokat, akiket akart (Mk 3,1). Ő választotta a tanítványokat, nem a tanítványok választották őt (Jn 15,19).

Két oka volt ennek a kiválasztásnak. Az egyik az volt, hogy vele legyenek (Mk 3,14). Neki is szüksége volt a testvéri közösségre, és fájt, ha ezt a közösséget a tanítványok részéről nem tapasztalta. Mennyi fájdalom tükröződik a Gecsemáné kerti szemrehányásban: „Nem bírtatok vigyázni velem egy, óráig sem!?'' (Mt 26,40). Hogy tudott örülni a tanítványok közösségének! Egyszer áradó örömmel mondta: „Ti az én barátaim vagytok“ (Jn 15,14). Egy szintre helyezte magát az egyszerű galileai halászokkal. Nemcsak Megváltójuk volt, nemcsak tanítójuk, hanem barátjuk is.

Emberileg szinte képtelenségnek tűnik, hogy az elhívottakból tanítványok lettek. A választottak erre teljesen alkalmatlanoknak látszottak. Milyen nagy befolyást gyakorolt rájuk! Nála nélkül semmik nem lettek volna. Egyszerű foglalkozásukban névtelenül éltek és haltak volna meg. Krisztus gazdag élete azonban átformálta őket. A Halászokat és más egyszerű embereket hősökké tett, és általuk a világot meggazdagította. Ezért a tanítványoknak is szükségük volt rá. Általa részesültek Isten erejében és mentek át a halálból az életbe. Hogyan formálta át őket? Először úgy, hogy tanította őket. Hányszor tanultak nehezen, hányszor félreértették a nagy Tanítót. Mégis sokat tanultak. Nem úgy tanította őket, mint a rabbik tanították tanítványaikat. A tanítás számukra nem egy átmeneti tanulási időt jelentett, hanem a tanítványság kitöltötte egész életüket. A tanítás után pedig kiküldi őket prédikálni (Mk 3,14). Milyen nagy diadallal tértek vissza! „Uram, még az ördögök is engednek nékünk a Te neved által“ (Lk 10,17).
A tanítványságnak két követelménye volt: az önmegtagadás és a kereszt felvétele (Mt 16,24). Az első azt jelentette, hogy Krisztus ügyét állítsák életük középpontjába, nem a magukét. A második: legyenek készek Krisztusért szenvedni. Az elhívott tanítványok osztoznak Krisztus sorsában. A tanítványok nem templomok csendjében élnek, hanem teljesen benne a világban. Mossák a hálót. Jézus szószéke is egy csónak. Mégis a tanítványok nevét megőrzi a világ Krisztus visszajöveteléig. Tagjai lesznek a mennyei gyülekezetnek (Jel 21,14). A tanítványokat az evangélium apostoloknak is nevezi. Ez a szó küldöttet jelent. „Tizenkettőt választott ki arra, hogy vele legyenek, és azután elküldje őket, hogy hirdessék az igét (Mk 3,14). Ezek az emberek voltak az élő „könyvek“, akikre rábízta az evangéliumot. Jézus idejében a tanítás eszköze főként a beszéd volt. Földi életében Jézust korlátozta a hely és az idő. Hangja csak kevés embert érhetett el. Ha valaki egy emberhez üzenetet akart elvinni, azt csak személyesen tehette. Így Jézusnak szüksége volt emberekre, akik elmentek oda, ahová ő nem mehetett el. Az evangéliumok nevezik őket hírvivőknek is. Így Uruknak követei lettek. Mint az akkori világban a hírvivők, hírül adták a király megérkezését, a király üzenetét.

Az emberek halászai

Számunkra figyelemre méltó, hogy Jézus tanítványait emberek halászainak nevezi: „Kövessetek, engem és azt cselekszem, hogy embereket halásszatok“ (Mt 4,19). Ebben a megjelölésben kifejezi a tanítványi munka külső formáját. Ez a megjelölés is példabeszéd. Mit akart vele Jézus mondani?'

1. A halászt életének körülményei szinte arra kényszerítették, hogy közel éljen Istenhez. Ha egy ember napról napra kénytelen volt szembenézni a természet elemi erőivel, félelmében valójában hozzá volt kötve Istenhez. Életüket a vízen élték le, viharok között. Jézus munkatársnak olyan embereket választott, akik számára Isten, élő valóság volt.
A halászoknak ezért szükségképpen bátor embereknek kellett lenniük. Olyan embereknek, akiknek az élete állandóan veszélyben forgott. Olyan emberek voltak, akik életüket naponként kockáztatták. Jézus, amikor kiküldte őket missziói munkára, ezt mondta nekik: „Elbocsátalak titeket, mint juhokat a farkasok közé“ (Mt 10,16). A „farkasok“ közé nem lehetett gyáva embereket küldeni.
2. A halásznak türelmes embernek kell lennie. Kitartónak a munkában. Kitartónak, türelmesnek kell lennie annak, aki embereket akar halászni. Gyakran sokáig kell várni, míg ,a hálóba hal kerül“. A halász munkája sokszor hiábavaló, gyakran tér haza üres kézzel, és másnap munkáját újra kezdi.
3. A halásznak bölcsnek is kell lennie. Bölcsen meg kell választania az időt, a helyet, a hálót, a csalétket a halászáshoz. Bölcseknek kell lenniük azoknak is, akik embereket halásznak. Ha nem bölcsek, több embert veszítenek el, mint amennyit megnyernek. Erre akarta Jézus a tanítványokat tanítani: „Legyetek okosak, mint a kígyók“ (Mt 10,16).
A tanítványok gyülekezete Isten országa első gyülekezete. Ez a nagy jelentősége a tanítványok kiválasztásának. Ez a gyülekezet lép Izráel helyére. A tanítványok gyülekezete az új Izráel.

A tanítványok Jézus követésében

Jézus tanítványait követésére hívja. Az elhívott ebben a követésben lesz tanítvány. Jézus hívására a válasz nem egy hitvallás elmondása, hanem a neki engedelmeskedő élet. Az új életet a tanítvány nem a maga alkalmasságával valósítja meg, hanem Krisztus kegyelmének az erejével. Ő hív és az ember engedelmeskedik. Mit jelent a követés? Nem egy tanítás elfogadását, nem egy eszme vállalását, hanem az elhívó Krisztus életében való részesedést. Az Istenbe vetett hit még nem követés. De az élő Krisztus életében való részesedés már az. Amint az evangéliumokban látjuk, Jézus hívása emberileg szinte lehetetlennek látszó akadályokat győz le. Ami figyelemre méltó: a követés feltételeit nem az elhívott, hanem az elhívó határozza meg. Ennek az elhívásnak az ember részéről nem lehet semmi feltétele. (Ami...) Mi a követés első jellemvonása? Egy új életforma, az eddigi élet megváltozása. A vámszedőnek a vámszedő asztalát, a halásznak a hálót kell elhagynia. Ez a követés a hitnek az útja: A követőnek Pál szerint hitben kell járnia, nem látásban (2Kor 5,7). A követés nem az ember ajánlkozása. „Csak a hívő tud engedelmeskedni, csak az engedelmeskedő tud hinni“ - írja Bonhoeffer. A követés tehát elválaszthatatlan a hittől. A követés azt jelenti, hogy a követőnek fel kell adnia mindent, ami Isten akaratának a cselekvésétől elválasztja.
Ha az evangéliumokat olvassuk, látjuk, .hogy mennyire nem elmélet Krisztus követése. A követés cselekvés, Amely mindig egy bizonyos élethelyzetben történik. Ez az elhívás az elhívott életét összeköti azzal, aki őt elhívta. Ezért a követés az elhívott számára az új élet kezdetét jelenti. A tanítvány azt teszi, amit azon a helyen, melyen szolgál, tennie kell: nem többet, nem kevesebbet, nem mást, hanem éppen azt.

Az élet bizonyságtétele

A tanítványnak a Krisztus szolgálatában kettős feladata van. Az első a beszéddel való bizonyságtétel; a másik az életével történő bizonyságtevő szolgálat. Ezt mondta tanítványainak: „Amit fülbesúgva hallotok, a háztetőkről hirdessétek“ (Mt 10,27). A tanítvány a beszélő és nem a hallgató ember. Tovább kell mondania Isten kijelentett akaratát: Mert Isten Igéjét nemcsak magukért, hanem másokért is hallják. Az Ige többet is mond ennél: hatásának a tanítvány által erősödnie kell. Ez azt is jelenti, hogy nagyobb hittel mondja, mint ahogyan hallotta. Az imádság belső szobájának a rejtettségét kövesse a „háztető“ nyíltsága. Az Ige összeköti a fület és a szájat. A száj ne hallgasson, ha a fül hall. A szóval való bizonyságtétel magában még nem elégséges. Jézus azt kívánja tanítványaitól, hogy olyanok legyenek a világ számára, mint a só az étel számára. Azért nem mehetnek ki a világból, hanem benne kell élniük a világban. Jézus azonban arról is beszél, hogy a só elvesztheti ízét. Hogyan? Úgy, hogy a világhoz lesz hasonlóvá, elvilágiasodik. Krisztus gyülekezete annyira keveredhetik a világgal, hogy már megszűnik egyház lenni. Ekkor már nem az egyház hat a világra, hanem a világ az egyházra. Ebben az esetben Isten népe nem a világért lesz, hanem a világ ellen. Jézus az ilyen egyháznak nem ígér holnapot, hanem átadja a világ ítéletének. Csak az az egyház lehet a világért, mely különbözik a világtól. Csak az egyház, mely nem a világból való, tud só lenni a világ számára. Jézus a tanítványokat a világ világosságának is nevezi. Krisztusban lévő élet az embert átformálja az Úrban való világossággá. „Aki engem követ, nem járhat sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.“ (Jn 8,12) Szándékai, tettei megtelnek isteni fénnyel és világítanak, mint a szobában a meggyújtott gyertya.

Pál ezt mondja az egyik gyülekezetnek: „Fényletek, mint csillagok e világon“(Fil 2,15). A tanítvány annál több fényt áraszt a földön, minél több fényt kapott felülről. Fényük kapot fény, visszavert fény, mint a Holdnak a fénye. Ezért kell a két igét egymás mellé tenni, mert Jézus mondta mind a kettőt: „Én, vagyok a világ világossága“ és „ti vagytok a világ világossága.“ De ezt a világosságot el lehet rejteni. Erre figyelmeztet Jézus: „Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá tegyék“ (Mt 5,15). Hogyan érti Jézus ezt a hasonlatot? Megtörténhet, hogy valaki megelégszik életének belső világosságával. A belső világosságnak láthatóvá kell lenni. Ha nem lesz láthatóvá, elhal önmagában. Az történik vele, mint a véka alá rejtett gyertyával. Ennek a fordítottja is igaz: a belső megerősödik, ha külsőleg láthatóvá válik. A hitnek megnő az ereje, ha a szó tettben nyilvánul meg. Hogyan lesz láthatóvá? A jócselekedetek által. A nem véka alá rejtett fény vezeti az embereket Istenhez. A tettek Isten beszédei. Isten a tettek által beszél nekünk és a tettek által kell beszélni Róla.

Ennek a bizonyságtévő szolgálatnak azonban van egy feltétele: a tanítványok közössége, melyet a kölcsönös szeretet kapcsol össze. A szeretet nélkül nem lehet a tanítvány sem só, sem világosság. Ezért mondta Jézus: „Arról ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok“ (Jn 13,35). János evangéliuma nem közli az úrvacsora szereztetését, de a tanítványokkal kapcsolatban tanít valamire, amit a tanítványok nem hagyhatnak figyelmen kívül. Ez az evangélium közli egyedül, hogy Jézus az úrvacsora alkalmával megmosta a tanítványok lábát. E szolgálattal a tanítványok iránti szeretetét összeköti a tanítványok egymás iránti szeretetével (Jn 13,1-11). A lábmosás; mint kiegészítés, nem az úrvacsora mellett van, hanem annak szerves része. Jézus szolgálatának a tanítványok szolgálata a folytatása, akiknek egymás iránt ugyanazt a szolgálatot kell végezniük, melyet Uruk velük végzett. A tanítvány ebben a szolgálatban lesz Urához hasonlóvá (Fil 3,10; 3,21; Róm 8,29). Az úrvacsorát állandóan fenyegeti az a veszély, hogy megáll az elfogadás aktusánál. Jézus szolgálata és a tanítványok egymás iránti szolgálata elválaszthatatlanul összetartoznak az úrvacsorában. Jézus úrvacsorában megmutatott szeretetének folytatódnia kell a tanítványok egymás iránti szeretetében. Ezt a két szeretetet kapcsolja össze János: „Arról ismertük meg a szeretetet, hogy Ő életét adta értünk, mi is kötelesek vagyunk odaadni életünket a mi atyánkfiáért“ (1Jn 3,16-17). A tanítvány szeretete túlnő a tanítványok körén. Jézus ezt mondta az őt követőknek: „Ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, micsoda jutalmát veszitek? Avagy a vámszedők is nem ugyanazt cselekszik-é?“ (Mt 5,46). Ez a szeretet tetőződik az ellenség szeretetében: Ebben a szeretetben mutatják meg a tanítványok Uruk szeretetét, azt, hogy követték Őt. Krisztus a másokért való élet mintaképe. Ő egészen másokért él. Ő valóban a másik emberért való ember. Számunkra különösképpen figyelemre méltó, hogy az Újszövetség keveset beszél Jézus magánéletéről. Nem mintha ilyen egyáltalán nem lett volna. Ha mégis említést tesz róla, azért mondja el, hogy az emberért való szolgálatát megmutassa. Amit az Atyától kap, azt sem magának tartja meg, hanem azt is az emberért való szolgálatáért fogadja el. Erre utalt Pál: „Nem tekintette zsákmánynak, hogy az Istennel egyenlő, hanem szolgai formát vett fel“ (Fil 2,6-7).

Ő valóban a másik emberért való irgalmas samaritánus. „Ő nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon másoknak.“ (Mk 10,45) Jézus életének a legszebb összefoglalását Péter beszédében olvassuk: „Széjjeljárt, jót tévén, meggyógyítván mindenkit“ (ApCsel 10,38). Ez a legrövidebb Jézus-életrajz. Életrajz egy mondatban. Mégis benne van Jézus egészen. Ő egyszerre Megváltó és mintakép. Nemcsak azért öltött testet, hogy meghaljon érettünk, hanem azért is, hogy az övéi számára tökéletes példaképet mutasson. Így lett példaképe a tanítványainak is. Kereszt alatt csúfolódók kimondják életének legnagyobb elismerését: „Másokat megtartott, magát nem tudta megtartani“ (Mt 27,42).

A tanítványok Jézus munkatársai

A tanítványokat Jézus azért is hívta el, hogy Isten országa építésében munkatársai legyenek. Ezt mondta tanítványainak: „Az aratni való sok, a munkás kevés. Kérjétek azért az aratásnak Urát, hogy küldjön munkásokat az ő aratásába“ (Mt 9,37-38). Az Ő munkájában el kell menniük a „föld végső határáig“ (ApCsel 1,8). Mennybemenetele előtt elküldi őket a munkára, ígéretet tévén arra, hogy ebben a munkában velük van, velük dolgozik: „Elmenvén tegyetek tanítványokká minden népeket, tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek: és ímé, én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig“ (Mt 28,19-20). Milyen óriási feladatot adott tanítványainak! Ezek a szavak munkát követeltek, nehéz, fáradságos, testet és lelket felőrlő munkát. Munkát évszázadokra és évezredekre. Mintha elébük tette volna világ térképét, és ezt mondta volna nekik: Mindent hódítsatok meg nekem! Valójában Jézus megbízása felkelti csodálatunkat. Mennybemenetele után a tanítványok az ő ügyének látható képviselői. El kell menniük az egész világba. A népek sötétségben maradnak, ha a tanítványok nem mennek és nem hirdetik az evangéliumot. Jézus maga nem ment Korinthusba, Rómába... Igéjét Pál apostolnak kell ezekre a helyekre elvinni. A kínaiaknak, a hinduknak, a négereknek évszázadokig várniuk kellett, amíg az evangélium örömhíre elérte őket. Az embereknek várniuk kell, amíg Krisztus szolgái megérkeznek, és szolgálatukat közöttük elvégzik. Jézus rendkívül fontosnak tartotta tanítványai bizonyságtételét. Az Ige ezt mondja: tanítsatok minden népeket. Menjetek el az egész világba! Ez azt jelenti, hogy minden tanítvány tanítvánnyá teszi a másik embert. Így misszionárius. Aki tanítvánnyá lett, annak tanítania kell másokat.

Krisztus minden tanítványra ráterheli a felelősség egy részét.
Jézus az Igében nem beszél arról, hogy miért köti magát tanítványaihoz. Kérdezhetnénk: minden az embertől függ? Így vállalja Krisztus ügyének kockázatát? A tanítványok kétségének az eloszlatására megígérte: „Ímé, én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig“. (Mt 28,24). Velük akarja országát építeni. Akarja bennük és általuk is. Ő indítja el tanítványait a munkára, de nem úgy, hogy őket magukra hagyja, a saját erejükkel, gyenge hitükkel. Tehát a parancsa mellé fűzi ígéretét, jelenlétét, közelségét, erejét. Ez ígéret és annak beteljesedése nélkül munkájuk csődbe jutna. Mennybemenetele után nincs közötte és tanítványai között áthidalhatatlan szakadék. Őt semmi nem akadályozhatja abban, hogy övéivel legyen minden napon a világ végezetéig.
Ez a jelenlét nem egy közönséges ember jelenléte, hanem annak a jelenléte, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Egy munkás sincs a maga posztján magára hagyva. Úgy van velük, hogy terheiket mindennap segít hordani, hogy őket erőssé, bölccsé teszi. Főként velük van Igéjében, amely őket irányítja. Szeretete kíséri őket, lelke munkálkodik bennük, hatalma segíti őket. És aki szolgálatába áll, megtapasztalja, hogy minden az Ő kezében van; minden az Ő diadala felé megy.

Krisztus követése a szenvedésben

Krisztus követése a tanítványok számára szenvedést jelent. Ezt Krisztus nékik őszintén megmondta: „Ha gyűlöl titeket a világ, tudjátok meg, hogy engem előbb gyűlölt tinálatoknál“ (Jn 15,18). A tanítványok osztoznak Mesterük sorsában, aki őket erre a szenvedésre előkészítette: „Elbocsátalak titeket, mint juhokat a farkasok közé“ (Mt 10,16). Rajta kívül nincs olyan pásztor, aki a juhokat a farkasok közé küldené. Hát nem az a pásztor feladata, hogy a juhokat a farkasoktól megvédje? Emberi értelem számára ez egyenesen érthetetlen. Ilyen veszélyeztetett élete van annak, aki ebben a világban Krisztus követésében jár. Egy ilyen helyzetben mire számíthat a tanítvány? Egyre bizonyára nem: nem várhatja, hogy a farkas szeresse és kímélje. A tanítványok fenyegetettsége a világ részéről megmarad az idők végezetéig. Ha Isten Fia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszett bárányt, akkor a gonosz azért van, hogy elpusztítsa. Egyre a tanítvány ne számítson: arra, hogy a farkas szeretni és kímélni fogja. A történelem folyamán a farkas annyiszor elpusztította a bárányt. Heródes, a farkas, „széttépte“ Keresztelő Jánost, a bárányt.

A pásztor annyi esetben nem védte meg a juhokat. De mit tud tenni a bárány a farkassal szemben? Emberileg semmit. Nincs védtelenebb állat, mint a bárány a farkasok között. Csak egyet tehet: követni Ura nyomdokait, „aki szidalmaztatván, nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött; hanem hagyta az igazságosan ítélőre“ ( 1Pt 2,23). Harcoló bárány nincs a Bibliában. Péter nem Ura példáját követte, amikor a Gecsemáné kertjében kardot emelt a „farkasra“. Mert a farkas bánthatja a bárányt, de a bárány soha nem bánthatja a farkast. Amikor Jakab és János Uruktól tüzet kérnek Samáriára, Jézus leinti őket: „Nem tudjátok, milyen lélek van bennetek!“ (Lk 9,55). Krisztus második eljövetele felé menő gyülekezet szenvedő gyülekezet, amely részt vesz Krisztus szenvedésében. Csupán az vigasztalhatja a tanítványokat, hogy a bárány a farkas mellett nem egyedül van, hanem Jézussal együtt, akit megölt a „farkas“. De mint feltámadott, élő Úr velük van a farkasok között. A tanítványok ebben a szenvedésben vannak közösségben Krisztussal. Erről beszél Pál: „Az ő halálának hasonlatossága szerint vele eggyé lettünk“ (Róm 6,5). Mert „mindenkor testünkben hordozzuk az Úr Jézus halálát“ (2Kor 4,10). Ezért ez a szenvedés kegyelem: „Mert néktek adatott az a kegyelem a Krisztusért, nemcsak hogy higgyetek benne, hanem hogy szenvedjetek is érte“ (Fil 1,29). Így lehet ez a szenvedés nemcsak kegyelem, hanem öröm is. Ezt a híradást olvashatjuk az apostolokról: „Örömmel mentek el a tanács elől, mert méltókká tétettek arra, hogy az ő nevéért gyaláztassanak“ (ApCsel 5,41 ). 

PÉTER

A tanítványok névsorában Péter neve van az első helyen. Ez nem véletlen: Ő a tanítványi közösség vezetője. Amikor Jézus elhívta, Simonnak hívták. Később is így szólították. Ez volt a keresztneve. Márk és Lukács Simon házáról, Simon anyósáról, Simon csónakjáról beszélnek. Jézus is így hívja életének nagy eseményeiben. Simonnak hívja, amikor azt parancsolja, hogy evezzen a mélyre (Lk 5,4). A Caesare Philippi hitvallástételnél (Mt 16,17). Amikor elaludt a Gecsemáné kertjében (Mr 14,13). Mintha azt akarta volna kifejezni ezzel a megszólítással: Nem vagy méltó arra a névre melyet adtam neked.
Hogyan lett Simonból Péter? Jézus maga adta neki az új nevet (Mk 3,16). Amikor testvére, András Jézushoz vezeti, Jézus ezt mondja: „Te Simon vagy, Péternek fogsz neveztetni“ (Jn 1,42). Az evangéliumok írói olykor összekapcsolják a két nevet, és Simont Péternek nevezik (Mt 16,16). Nevezik Kéfásnak is, mely a Péter szónak arám formája.

Péter halász volt, Jézus a háló mellől hívta el tanítványának (Mk 1,16). Nős ember volt (1Kor 9,5). Kapernaumban háza volt. Itt szállt meg Jézus, amikor a városban tartózkodott. Jakabbal és Jánossal együtt Jézus belső tanítványi köréhez tartozott.
Úgy jelenik meg előttünk, mint aki a tanítványok nevében beszél. Később a tanítványok „szájának“ hívták. Péter kérdezi meg: Hányszor lehet megbocsátani“ (Mt 18,21). Ő tudakozódik Jézustól: Mi lesz a jutalma azoknak, akik érette mindent elhagytak és követték Őt (Mt 19,27)? Péter felel, amikor Jézus megkérdi, hogy kicsoda érintette meg Őt (Lk 8,45). Ő intéz kérdést a feltámadott Jézushoz (Jn 21,20-22). Életéről röviden a következőket mondhatjuk: Mélyen látó ember. Ő ismeri fel legelőször az igazságot. Amikor Jézust sokan elhagyták és megkérdi a tanítványokat, hogy ők is el akarnak-e menni, Péter így felel: „Uram, hova mehetnénk, örök életnek beszéde van Tenálad (Jn 6,66-69). Ő teszi a nagy hitvallást: „Te vagy a Krisztus, az élő Istennek a fia“ (MtI 6,1-16). A tanítványok között ő ismerte fel először azt, hogy ki volt a názáreti Jézus.

Ő kapta Jézustól a nagy ígéretet: Te Péter vagy, és erre a kősziklára építem fel az én anyaszentegyházamat (Mt 16,18). Ez az ígéret nem Péter személyére, hanem hitére vonatkozott. Ezt bizonyítja az azt követő feddés. Alig hogy elmondja a hitvallást, Jézus ezt mondja neki: „Távozz tőlem Sátán“ (Mt 16,22). Ennek a feddésnek az volt az oka, hogy Péter el sem tudta képzelni, hogy Jézus a kereszten fogja végezni életét. Péter szeretete ezt elképzelhetetlennek tartotta. Azért nevezi Jézus Sátánnak, mert a pusztában a kísértő is ezzel kísértette. Ő tagadta meg Jézust. Minden tanítvány elhagyta, de egyikről sem olvassuk, hogy megtagadta volna. Péter megtagadta, hogy valaha ismerte őt. Tegyünk itt egy megjegyzést: könnyű Pétert ezért megvetni. Ne felejtsük el azonban: Péter ott volt a főpap udvarában, amikor a többi tanítvány elmenekült. Ez a tagadás csak egy bátor ember részéről történhetett. Ő volt abban a helyzetben, hogy el is bukhatott. A tagadás után ő ment legelőször a sírhoz, és azt üresen találta (Jn 20,6). Péter volt az első, akinek a tanítványok közül külön üzenetet küldött (Mk 16,7). Akinek Jézus külön megjelent (1Kor 15,5). A tó partján, húsvét után Jézus vele beszél először: Simon, Jónának fia, szeretsz-é engem? Ő kapja a legnagyobb megbízást: Legeltesd az én juhaimat (Jn 21,15-17). A pünkösdi gyülekezetnek ő a nagy prédikátora. Ő mondja az első keresztyén prédikációt. Életének nagy eseménye, hogy Krisztus gyülekezetébe fogadja az első pogányt, Kornéliuszt (ApCsel l0,11-12).
Ő ismerte fel először Krisztus evangéliumának az egyetemességét. A jeruzsálemi zsinaton Péter volt az egyik eszköze annak, hogy az egyház ajtaja megnyílt a pogányok előtt (ApCsel 15,7-11 ). Ő lett a zsidó keresztyének egyik vezetője. Az egyházi hagyomány szerint Rómába ment, és itt halt mártírhalált az, aki egy szolgálóleány előtt Urát megtagadta. Többször elesett, de mindig volt ereje újrakezdeni.

JÁNOS

János Zebedeus fia, Jakab testvére. Ő is halász volt. Különösen szoros kapcsolatban állt Péterrel. Ezt olvassuk róla: János és Jakab Péter társai voltak a halászásban (Lk 5,10). A szombati istentisztelet után a Péter házába mentek (Mk 1,29). Jézus Péterrel őt küldte el, hogy az utolsó vacsorát elkészítsék. Együtt halásztak és együtt lettek az emberek halászai.
Úgy látszik, hogy János Keresztelő János tanítványa volt, mielőtt Jézus tanítványa lett volna. Valószínűleg egyike azoknak, akik Jézust lakásán felkeresik. András volt az egyik, a másik tanítvány nincs megnevezve, de az összefüggésből nyilvánvaló, hogy János volt az (Jn 1,35-40). A tanítványok között a legszorosabb kapcsolatban volt Jézussal.
Testvérével, Jakabbal az ambíció emberei. Azt kívánják, hogy Jézus mellett a fő helyet foglalják e1 Isten országában. A többi tanítvány ezt a kívánságot nem szívesen hallgatta. „Hallván ezt a tíz tanítvány, haragudni kezdtek Jakabra és Jánosra“. (Mk 10,41) Két oka lehetett ennek a kívánságnak. Lehetséges, hogy anyagilag jobb helyzetben voltak, mint a többi tanítvány. Apjuk, Zebedeus, gazdag ember volt, aki munkásokat is foglalkoztatott (Mk 1,20). Valószínűbb azonban, hogy a kérést a Jézussal való közelebbi kapcsolatuk miatt intézték Jézushoz. János beszél Jézus anyjának a testvéréről, aki ott volt a kereszt alatt, s aki nem lehetett más, mint Salome, Zebedeus felesége (Mt 27,56). Eszerint Jakab és János Jézusnak unokatestvérei voltak. Nem ebből a rokonságból fakadt az ő különös kívánságuk? János heves természetű ember. Amikor Samáriában Jézusnak és a tanítványoknak nem adnak szállást, János kérdi Jézustól: „Uram! Akarod-e, hogy tüzet kérjünk reájuk az égből?“ (Lk 9,51-56). Ezért nevezte Jézus Jakabbal együtt a mennydörgés fiainak (Mk 3,17). Más helyen úgy tűnik fel, mint türelmetlen ember, aki egy Jézus nevében ördögöt űzőt le akar tiltani (Lk 9,49-50). A fenti képhez még hozzá kell tennünk valamit. Számunkra különös, hogy a három első evangéliumban többször előfordul a neve, de név szerint a János evangéliuma soha nem említi. Említ viszont egy tanítványt, akit szeretett tanítványnak hív. Abban az időben senki nem vonta kétségbe, hogy ez a tanítvány János volt. Később többen vitatták. Voltak olyanok, akik azt állították, hogy nem történeti személy, hanem egy eszményített tanítvány. Olyanok is voltak, akik Júdással azonosították. Szerintük csak Júdás érthette meg Jézust, segített neki meghalni és így lehetővé tette a megváltást. Ez az azonosítás azonban lehetetlen az Ige alapján: „A falat után bement a Sátán Júdásba“ (Jn 13,21-30). Jézus a veszedelem fiának nevezi Júdást. Gondoltak Natanaelre is, akiről ezt olvassuk: „Ímé egy igazán Izráelita, akiben hamisság nincsen“ (Jn1,48). Voltak, akik a szeretett tanítványt Lázárral azonosították, akit szeretett Jézus. „Uram, akit szeretsz, beteg“ – olvassuk róla.

Úgy hisszük azonban, hogy a hagyomány helyesen látja: a szeretett tanítvány maga János volt. Kifejezi ez a név azt a nagy változást, melyet Jézus végzett Jánosban. Mit mond róla az Újszövetség? Az utolsó vacsorán Jézus kebelére hajolt. Ez azt jelenti, hogy Jézus jobbján ült (Jn 19:26-27). Fontos alakja az ősegyháznak. Mindig ott találjuk Péter társaságában, de feltűnő, hogy soha nem beszél. Mindig Péter beszél helyette. Péterrel együtt volt bebörtönözve. Pál úgy tekinti, mint az ősegyház egyik vezetőjét (Gal 2,9). A hagyományból értesülünk arról, hogy Jézus kérését teljesítette. Holtáig gondozta Máriát. Valóban anyjának tekintette őt. Több írása van az Újszövetségben. A János evangéliuma sok keresztyén számára az Újszövetség legértékesebb könyve. Sok, drága anyagot gyűjtött össze, mely hiányzik az első három evangéliumból. Közli Jézus hosszabb beszélgetéseit. Jézus szívéhez a tanítványok közül ő állt a legközelebb, Jézus lelkébe ő látott be a legjobban. Domitianus császár idejében Pathmos szigetére száműzték. Innen íratta vele feltámadott Urunk a hét levelet. A Jelenések könyve az egyház holnapja számára a legdrágább útmutatás. A száműzetés után Efézusba ment és vezetője lett az ottani egyháznak. Amikor már keveset tudott beszélni, tanítványainak mindig ezt mondta: Fiacskáim, szeressétek egymást! És amikor a tanítványok ebbe az ismétlésbe belefáradtak, megkérdezték: Mester! Miért mondod mindig ugyanazt? Ezt felelte: „Ez az Úr parancsa. Ha ezt megteszitek, elég“. A „mennydörgés“ fiából így lett a szeretet bizonyságtevője. A tanítványok között ő élt legtovább.

ANDRÁS

András is halász volt, és a háló mellől hívta el Jézus tanítványnak. Előbb Keresztelő Jánost követte. János evangéliuma szerint a tizenkettő közül az első volt, akit Jézus elhívott. Jánossal együtt Keresztelő János igehirdetése alkalmával csatlakoztak Jézushoz. Az ősegyház az első elhívottnak szólította (prótotokos). Amikor Jézusban a Messiást megismerte, nyomban Péterhez, a testvéréhez ment, hogy őt is Jézushoz vigye (Jn 1,29).

Testvére, Péter, vezető szerepet töltött be az apostolok közösségében. Jakabbal és Jánossal együtt Jézus legbizalmasabb köréhez tartoztak. Andrást mindenütt úgy említik, mint Péter testvérét. Ez azt jelenti, hogy keveset tudtak róla, de Pétert mindenki ismerte. Így csak vele kapcsolatban említették. Ő volt Jánossal együtt, akit Jézus elhívott, de mégsem tartozott a belső körhöz: András azon emberek közé tartozott, akik el tudták foglalni a második helyet. Nem törődött vele, hogy ki van elől. Az volt fontos számára, hogy Jézushoz közel legyen. Az első három evangélium nem mond róla semmit. A negyedik evangéliumban jelenik meg előttünk. Az itt közöltekből azonban meg tudjuk rajzolni lelki arcát. Azzal kezdte, hogy testvérét Jézushoz vezette (Jn 1,42-43). Annyiszor megtörténik, hogy egy hívő ember hozzátartozói nem ismerik Jézust, távol élnek tőle. András példát mutat számunkra. A Krisztusért végzendő munkát otthon kell kezdeni. Jézushoz vezeti a leányt az öt kenyérrel és két hallal. (Jn 6,8 9). Hitte, hogy Jézus ezzel a kevéssel is tud csodát tenni. A harmadik alkalommal a görögöket vitte Jézushoz (Jn 12,20-22), akik azért mentek Fülöphöz, mert látni akarták Jézust.

Fülöp nem tudott velük mit kezdeni. Beszélt Andrással, aki nyomban tudta, hogy mit tegyen. Ha erre a három alkalomra tekintünk, három dolgot mondhatunk Andrásról: önzetlen ember volt. Felismerte Péterben a kiválóbb testvért, de ez nem zgátolta őt a Jézus szolgálatában. Gondolom, később hálát adott Istennek, hogy Péter megtérésében eszköz lehetet. Nagy hite volt. Hitte, hogy Jézusnál semmi sem lehetetlen. Az öt kenyér és a két hal a Jézus kezében az Ő csodálatos tettének a kinyilvánítását szolgálták. A zsidók számára elképzelhetetlen volt, hogy Isten a zsidókon kívül bárkit is elfogadjon. András volt az első, aki látta az evangélium egyetemességét. Jézusnak van mondanivalója mindenki számára. András volt az első belmissziós – amikor Pétert vitte Jézushoz – és az első külmissziós, amikor a görögökkel ment a mesterhez. Ezzel az Újszövetség befejezi az Andrásról szóló híradást. A hagyomány azonban többet is mond róla. Elmondja, hogy több országban is hirdette az Igét. Különösen jó szolgálatot végzett a barbárok (szkhiták) között. Őket is Krisztushoz vezette. Nem tudjuk, hogy munkájának a híre hogyan terjedt el. (Meglepő, hogy ő lett Oroszország védőszentje.) András Skóciában is járt. Ez a hagyomány érdekes számunkra. Skóciában van egy város: St. Andrews, melyet róla neveztek el. A hagyomány szerint a városnak ő volt az első püspöke. Constantin császár 227-ben földi maradványait Konstantinápolyba hozatta. Görögországban, Patrasban halt mártírhalált. Azt kérte, hogy egy „X“ alakú keresztre feszítsék meg, mert nem méltó arra, hogy olyan kereszten haljon meg, mint Ura. Ezt a keresztet hívták később András keresztnek. Úgy élt és halt meg, mint Jézus misszionáriusa.

MÁTÉ

Máté személyéről keveset tudunk, annál többet a foglalkozásáról. Vámszedő volt. A római hatalom a vámszedés jogát bérbe adta. Ha a bérlő a bért megfizette, a hatalom nem törődött vele, mennyi a bérlő nyeresége. Természetesen a vámszedők igyekeztek a vállalkozáson minél többet nyerni. A megállapított vám határát gyakran túllépték. Erre mutat Zákeusnak, a fővámszedőnek a vallomása, melyet Jézusnak tett: „Uram, minden vagyonomnak a felét a szegényeknek adom, és ha valamit patvarkodással elvettem, négyannyit adok helyébe“ (Lk 19,8). A vámszedő bevallja becsületesen, hogy sokszor hamisan cselekedett.
Nem volt abban az időben olyan ember, akit annyira gyűlöltek volna, mint a vámszedőt. Foglalkozásuknál fogva gonosz embereknek tartották őket. Amikor a vámszedők megkérdezik Keresztelő Jánost, hogy mit cselekedjenek, ezt felelte: „Semmivel ne hajtsatok be többet, mint amennyi meg van szabva“ (Lk 3,13). Harácsoló életükről Keresztelő János is tudott.
Egy vámszedő nem lehetett sem bíró, sem tanú. Ki voltak rekesztve az istentiszteletről is. Egy sorba helyezték őket a gonosztevőkkel, a pogányokkal, a paráznákkal (Mt 21,31 ), a bűnösökkel (Mt 9,10).
Ha volt valaha foglalkozás, melyben nehéz volt megtérni, a vámszedő foglalkozása az volt. Megérthetjük, hogy a zsidók mennyire fel voltak háborodva azon, hogy Jézus velük együtt evett. Erre a felháborodásra adta Jézus ezt a választ: Nem az egészségeseknek van szüksége orvosra, hanem a betegeknek.

És Jézus ezt az embert hívta el a vámszedő asztaltól tanítványának. Így írja le az elhívást a Lukács evangéliuma: ,,Látott egy Lévi nevű vámszedőt, aki a vámnál ült és mondta neki: Kövess engem! És ez mindent elhagyván, követé Őt“ : (Lk 5,27 28).
Mátét tehát Lévinek hívták. Palesztinában az volt a szokás, hogy az embereknek két nevük volt. Kérdezhetnénk: nem Jézus adta neki ezt a nevet? Úgy, mint Simonnak a Péter nevet. Máté neve ezt jelenti: Isten adománya. És ez az ember Jézus szavára ott hagyta a vámszedő asztalt. Nem kisebb csoda volt ez, mint a leprás meggyógyítása. Jézus még egy ilyen ember megtérését is lehetségesnek tartotta.
Egyszer Jézust megkérdezték tanítványai: Kicsoda üdvözülhet? Jézus a kérdésre így felelt: Emberéknél ez lehetetlen, de Istennél mindén lehetséges (Mt 19,25-26). Máté Jézuson kívül senkit nem követett volna, de Jézust követte.

Azt olvassuk, hogy megtérésének az örömére nagy vendégséget rendezett. Ilyet sem látott még a világ, hogy valaki a megtérést vendégséggel ünnepli, és erre az alkalomra meghívja meg nem tért kollégáit is. A megtérési történeteknél másként szokott lenni. A megtértek többnyire elszakadnak a világtól és egymással alkotnak közösséget. Máté nem így tért meg. Szereti továbbra is meg nem tért kollégáit. Ez a Krisztus szerinti megtérés. Máté mint só, benne marad az életben, mint kovász, benne marad a tésztában. Jézus egyik példázatában így tanít: „Hasonlít a mennyek országa a kereskedőhöz, aki egy drága gyöngyöt talált, elméne, mindenét eladván, amije volt, örömében megvette azt“ (Mt 13,45- 6). Mintha Mátéról beszélne!
Máté mindenét elhagyta, csak a tollát vitte magával. Az az ember, akit mindenki megvetett, evangéliumot írt. Evangéliuma tanító evangélium. Több tanítást közöl Jézusról, mint bármelyik evangélium. Népét, mely őt megvetette, meg akarja téríteni: fogadja el Krisztust, mint ahogyan ő elfogadta.
Máté valóban az volt, amit neve kifejez: Isten ajándéka. Ő belátta, amit oly kevesen látnak be: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelkében kárt vall“ (Mt 16,26). Ezt az Igét ő maga írta le. Nem magára gondolt amikor leírta?
Nem vett kezébe Jézus alkalmatlanabb anyagot nála, akit szeretete, kegyelme csodájával új emberré formált. Ha életéről vallott volna, azt mondta volna, mint Pál: „A bűnösök között első vagyok én. Azért könyörült rajtam, hogy bennem mutassa meg hosszú tűrését azoknak, akik hisznek benne“ (1Tim 1,15-16).

FÜLÖP

Az első három evangéliumban Fülöpnek csak a nevét találjuk (Mk 3,18). Csak János evangéliuma közöl róla annyit, hogy ez alapján megrajzolhatjuk személyiségét. Személyével kapcsolatban meg kell említenünk, hogy összetévesztették Fülöppel, a diakónussal (ApCsel 6,5). Egy bizonyos: Fülöpről, a diakónusról többet tudunk; mint Fülöpről, az apostolról. Fülöp, a diakónus Samáriában munkálkodott (ApCsel 8,1-25). Istennek eszköze volt a szerecsen komornyik megtérítésében. Egyike a hét diakónusnak és fontos alakja az őskeresztyén missziónak. Az ősegyház tekintélyes tagjai is összetévesztették a két Fülöpöt. Egy neves személyiség mondja róla, hogy a komornyikot ő térítette meg. Olykor a két személyt egynek vették és ezt mondták: Fülöp a diakónus és apostol. Eszerint a samáriai missziót is Fülöp apostol végezte. Bethsaidából származott, mint Péter és András (Jn 1,44), ő is halász volt. János szerint ő volt az első ember, akinek Jézus ezt mondta: „Kövess engem!“Már csak ezért is figyelemre méltó számunkra. János evangéliumában négyszer jelenik meg. Először Nathanaelt találja meg és beszél neki Jézusról, akivel találkozott és aki őt megtalálta. Elmondja, hogy ő az, akiről Mózes és a próféták szóltak. Amikor Nathanael szólítja, Fülöp ezt mondja neki: „Jer és lásd meg“ (Jn 1,43-46). Ez az esemény két dolgot mond el Fülöpről. Egyrészt missziói beállítottságú ember. Az első alkalmat megragadja, hogy vigye Krisztust másokhoz. Tanít minket arra, hogy Jézus megtalálása és a másokkal való megismertetése a legszorosabban összetartoznak. Arra is megtanít azonban, hogy hogyan kell bánni egy kételkedővel. Nem akar bizonyítani. A bizonyítékok Nathanaelt nem győzték meg. Egyszerűen ezt mondja: Jer és lásd meg. A bizonyítékok annyiszor elrejtik az igazságot. De a személyes találkozás elsöpri az emberek kételkedését. Második alkalommal az ötezer ember megvendégelésénél találkozunk vele. Jézus felteszi neki a kérdést: „Honnan vegyünk kenyeret, hogy ezek ehessenek? A kérdésre Fülöp így felel: Kétszáz dénár áru kenyér sem elég ezeknek, hogy mindegyikük kapjon valami keveset“ (Jn 6,5-7). Két megjegyzést fűzhetünk e jelenethez. Nem azért kérdezi talán Jézus Fülöpöt, mert ő gondoskodott a tanítványok élelmezéséről? Olyan gyorsan felel a kérdésre, már ki is számította, hogy ilyen tömeg számára mennyi kenyér kell. Jóakaratú ember, aki szeretne jót tenni másokkal, de nem tudja hogyan. Fülöpnek meg kellett tanulnia, hogy Krisztus kezében a kevés is sok lehet, mert nála minden lehetséges. Harmadszor, Jézus életének utolsó napjaiban hallunk róla. Görögök jönnek Jézushoz és kérik Fülöpöt, hogy mutassa meg őt nékik. Bizonyára azért mentek hozzá, mert görög neve volt. Fülöp Andráshoz vezeti őket, aki a dolgot jobban el tudja intézni, mint ő. Tud a maga gyengeségéről. Maga helyett enged mást szolgálni, ha ez szükséges. Negyedszer akkor találkozunk vele, amikor Jézust megkérdezi: „Uram, mutasd meg nékünk az Atyát és elég nékünk“
(Jn 14,8). Jézustól kérdésére megkapja a legnagyobb feleletet. „Aki engem látott, látta az Atyát. Mi módon mondod ezért te: Mutasd meg nékünk az Atyát“ (Jn 14,9). Fülöp mindenkit arra tanít, ha meg akarjuk tudni kicsoda Isten, Jézushoz kell mennünk.

TAMÁS

Az első három evangéliumban Tamásnak csak a nevét olvashatjuk. A negyedik evangéliumban látjuk meg, ki volt. Először Lázár történetével kapcsolatban hallunk róla. Jézus Bethániába akar menni. A tanítványok féltették őt ettől az úttól. Ezzel az intéssel akarják visszatartani: „Mester! Most akartak megkövezni téged és újra odamégy?“ (Jn 11,8) És erre a kérdésre Tamás ezt mondja a tanítványoknak: „Menjünk el mi is és haljunk meg vele.“ (Jn 1 l,15) Tamás kész volt Jézus mellett maradni mindhalálig. Olyan ember volt, aki nem tudott megválaszolatlan kérdésekkel élni. Egyszer Jézus ezt mondta tanítványainak: „Ahová megyek, tudjátok, az utat is tudjátok.“ (Jn 14,4).
Erre a kijelentésre így felel Tamás: „Uram, nem tudjuk, hová mégy, mi módon tudhatjuk azért az utat?“ (Jn 14,5). Tamás olyan ember volt, aki nem tudott élni egy meg nem válaszolt kérdéssel. Jézustól bizonyítékot kér, aki ehelyett saját életét mutatja meg neki: „Én vagyok az út, az igazság és az élet“ (Jn 14,6). Ő volt az, aki húsvét után Jézus feltámadásában kételkedett. Azt olvassuk, hogy húsvét estéjén nem volt ott a tíz tanítvánnyal, akik a félelem miatt zárt ajtók mögött gyűltek össze. Miért éppen Tamás hiányzott? Nem azért, mert ő nem félt? Ha nem tudott meghalni Jézussal, meg akar halni utána. Amikor megjelenik a tanítványok között, azok elmondják neki, hogy látták az Urat. Tamás nem hisz nekik. Még akkor sem hinne, ha szemével látná: „Ha be nem bocsátom ujjaimat a szegek helyébe, és az én kezem be nem bocsátom az oldalába, semmiképpen el nem hiszem“ (Jn 20,25). És Jézus nyolc nap múlva ismét megjelenik közöttük. Tudja, hogy már Tamás is ott lesz. Érette jön, hogy kételkedését legyőzze. Őt szólítja meg. Tud mindenről, amit Tamás egy héttel azelőtt mondott. Mintha ezt mondaná neki: Tamás! Kész vagyok megtenni, amit kívánsz. Tamás összetörik. Nem a sebek érintése töri össze, hiszen azokat meg sem érintette, hanem Jézus nagy szeretete. A legnagyobb kételkedő mondja el a legnagyobb hitvallást: „Én Uram és én Istenem“. Többet mond, mint a tíz tanítvány. Azok „csak“ a feltámadás tényét mondják el: „Láttuk az Urat“. Tamás hitvallást tesz. A tanítványok közül ő teszi a legnagyobb hitvallást: Jézus maga Isten. A halált legyőző, dicsőséges Úr. Ebben a hitvallásban egészen benne van a szíve. Jézus nemcsak Úr és Isten, hanem az ő Ura és Istene. Azóta ezt a hitvallást hirdetik az egész világon. A niceai zsinat 325-ben ugyanazt hirdette az egész keresztyén világnak, amit Tamás mondott. Krisztus Isten.

Az igehirdetések mondják tovább Tamás hitvallását. Hirdetik a kételkedőknek, a feltámadás hitére eljutni Tamás hitvallása után minden kételkedőnek lehetséges, hiszen az jutott el erre a hitre, aki elhatározta, hogy semmiképpen sem fog hinni. Tamás hitvallása óta elmondhatja minden egyes keresztyén: én Uram és én Istenem! És elmondhatja minden gyülekezet: mi Urunk és mi Istenünk! Krisztus nem veti meg a kételkedőket, hanem le akarja győzni a kétségüket. Tamás nemcsak egyszer mondta el ezt a hitvallást, hanem mondta egész életében. A tanítványok között ő ment a legmesszebbre: Indiába. A hagyomány szerint itt egyházat alapított. Indiában halt mártírhalált és Madrasban a Tamás-hegyen temették el. E hagyomány hitelességét bizonyítja a kétszázezer Tamás-keresztyén, akik a mai napig Indiában élnek. Egy misszionárius írja le, aki e század elején látogatta meg őket: Minden évben konferenciát rendeznek, melyen 20-30 ezren vesznek részt. Mindenki fehér ruhába öltözik. Bejárta a világot, de úgy énekelni és imádkozni még nem hallott keresztyéneket, mint a Tamás-keresztyéneket. Nincs közöttük egy analfabéta (melyik indiai közösségről lehet ezt elmondani?) sem. Ezt a közösséget Tamás alapította, akinek a kételkedését nem a bizonyítékok győzték le, hanem Jézus Krisztus jelenléte.

SIMON

Az Újszövetség csak a nevét említi. Máté és Márk így hívja: Simon, a kananeus (Mt 10,4). Lukácsnál ezt olvassuk: Simon, a zélóta (Lk 6,15). Máté és Márk tudósítását összevetve Lukácséval problémaként jelentkezik az elnevezés. Vannak olyan magyarázók, akik a kananeus szót a galileai Kánával hozzák kapcsolatba. Ebből vonják le azt a következtetést, hogy Simon nem volt más, mint a vőlegény a kánai menyegzőben. A menyegző után lett Jézus tanítványa és követője. A „kana“ elnevezéssel azokat az embereket jelölték meg, akik a törvény megtartásában különösképpen buzgólkodtak. A probléma onnan adódik, hogy a kananeus és a zélóta ugyanazt jelenti. Az első héberül, a második görögül. És ez adja meg a kulcsot Simon személyének megértéséhez.
A zélóták szinte egy „pártot“ alkottak. A legbuzgóbb zsidó hazafiak voltak. Palesztina, mint közismert, abban az időben római fennhatóság alatt állott. És a zsidók ezt az uralmat soha nem fogadták el. Az ország egy szunnyadó vulkánhoz hasonlított, amely mindenkor kitöréssel fenyegetett. Heródes békességben élt a rómaiakkal, ezért bizonyos kiváltságokat kapott tőlük. Halála után a birodalmat felosztották fiai között. Heródes Antipas kapta Galileát, Archelaus Samáriát és Judeát. A helyzet Galileában volt a legfeszültebb. Egyik lázadóról ezt olvassuk: „Ezután felkelt Galileus Júdás, és sok népet maga után csábított“ (ApCsel 5,37).
A szigorú zsidók szerint csak Isten volt a föld ura, ezért egyedül csak neki kellett adót fizetni. Ez az ellenszenv, mellyel a zsidók Róma iránt viseltettek, nem vezetett ugyan politikai felkelésre, de egy „szent háború“ lehetőségét mindig fenntartotta. A zélótákat szikariusoknak is nevezték arról a görbe kardról, melyet mindig a ruhájuk alatt hordtak. Ezt a fegyvert nemcsak a rómaiak ellen használták, hanem azok ellen is, akik a rómaiakkal együttműködtek. Így égő gyűlölet volt szívükben mindenki iránt, aki a rómaiakkal szövetkezni mert, Ebből a körből jött Simon. Felkelti a csodálatunkat az, hogy Mátéval, a vámszedővel egy tanítványi körben volt. Mátét más körülmények között Simon szabadon megölhette volna. A két tanítvány együttléte példa arra, hogy a legnagyobb ellenségek is egyek lehettek Krisztus szeretetében. Nincs olyan ellentét két ember között, melyet le ne lehetne győzni, ha szeretik Jézust. Milyen jó lenne, ha többet tudnánk Simonról! Milyen volta viszonyuk a tanítványi közösségben Mátéval? Vitatkoztak egymással, eltűrték egymást, s milyen mélyen tudták egymást szeretni? Az bizonyos, hogy Jézust mindketten szerették, de miként tudták szeretni egymást? Mit felelt Jézusnak, amikor Péter kérdésére: „Hányszor lehet az én atyámfiának megbocsátani“, Jézus ezt mondta: „Nem mondom néked, hogy hétszer, hanem még hetvenszer hétszer is“ (Mt 18,22).
Simon zélóta voltából arra következtethetünk, hogy életét indulatai irányították. Hogyan tudott prédikálni, amikor indulatai Jézus irányában megváltoztak, és ellenkező irányba terelődtek?

Azt olvassuk, hogy pünkösd előtt ott volt a tanítványok között. Ez azt jelenti; hogy három éven keresztül megmaradt Ura mellett. Ha pedig megmaradt, megváltozott. Azt olvassuk a tanítványokról, hogy a Szentlélek kitöltetése előtt mindnyájan egy akarattal együtt valának“ (ApCsel 2,1 ).
Ez azt is jelenti, hogy Simon is azt akarta, mint a többi tanítvány. Azt akarta, amit Máté, akivel valamikor végképpen nem voltak egy akaraton. Simon élete is bizonysága Jézus Krisztus új életet adó szeretetének és hatalmának: az ellenség lángoló gyűlölete után vállalta a szeretet áldozatos útját.
A hagyomány szerint Egyiptomban és Afrikában munkálkodott. Később mártírhalált halt. Aki valamikor irtani akarta az ellenséget; nem akarta életét megtartani mások élete árán, hanem odaadta életét másokért.

JÚDÁS

Jézus életének nagy titka: Hogy lehetett árulójává az az ember, akit tanítványának választott? Júdás nevét mindhárom névsorban olvassuk, melyet a tanítványokról az evangéliumok közölnek. Az első három evangéliumban Júdás csak Jézus életének utolsó napjaiban jelenik meg. János evangéliumában már korábban találkozunk vele. Az ötezer ember megvendégelése után Jézust királlyá akarják tenni. Olvassuk, hogy amikor ezt visszautasította, sokan elhagyták, és nem követték többé. Ennél az eseménynél Júdás is ott volt. Jézus itt teszi fel a kérdést: Nem tizenkettőt választottam-e és egy közületek gonosz? János elmondja, hogyan kente meg drága kenettel Mária Jézust. Júdás Mária tettét tékozlásnak minősíti, megjegyezvén, hogy jobb lett volna a kenet árát a szegényeknek adni. Az Ige szerint ezt nem a szegényekért tette, hanem mert annak az árát el akarta lopni (Jn 12,1-8). Az utolsó vacsorán Jézus kijelenti, hogy a tanítványok közül valaki elárulja őt. Júdás megkérdezi: Én vagyok? Hamarosan megkapja a választ. Te mondád (Mt 26,21-25). Erre a feleletre Júdás elhagyja a termet. A tanítványok nem tudták, hogy hova ment. Ha tudták volna, nem engedték volna, hogy elmenjen. Júdás tudta, hogy a vacsora után Jézus hová fog menni. Voltak, akiknek a kertje az Olajfák hegyén volt. Jézus szeretett itt tartózkodni és Júdás tudta, hogy Jézus a vacsora után ide fog menni. Ebben az időben telihold volt; és éjszaka szinte olyan világos volt, mint nappal. A rabbi tanítványainak az volt a szokásuk, hogy kezeiket a rabbi vállára tették és megcsókolták. Ez a csók volt Júdás árulásának a jele is. E csók után következett el Júdás életének a tragédiája. Visszamegy a papokhoz és bevallja: Vétkeztem, hogy elárultam az ártatlan vért. Ezután elment és felakasztotta magát. Röviden elmondva, ennyiben lehet összefoglalni Júdás „külső“ életét. Miért árulta el Jézust? Vannak, akik azt mondják, hogy a pénzért tette. Ha csupán ez lett volna az árulás oka, kérdezhetnénk: A pénzt megkapta, miért vitte vissza a papoknak? Az okot máshol kell keresnünk. Júdás nevéből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy zélóta volt, mint Simon. Az „iskariótés“ szó erre enged következtetni. Eszerint ő is fanatikus nacionalista. Valószínűleg Jézushoz is azért csatlakozott, hogy álmait az Ő segítségével megvalósítsa. Ő volt a tanítványok között az egyetlen, aki Júdeából származott, s így nem volt galileai. Nem tartozott a tanítványok belső köréhez. Vajon ez a tény nem keserítette el? Jézus azonban megbízott benne, pénztárossá tette. Többször megintette. Úgy látszik, hogy életét azonban nem tudta döntően befolyásolni. Nagy csalódást jelentett számára a virágvasárnapi bevonulás.

Jézust ezrek veszik körül, kitörő lelkesedéssel. Júdás nem gondolhatott arra, hogy elérkezett az ő órája? És csalódnia kellett: Jézus elindult a Golgotha felé. Jézuson kívül senki nem tudta, hogy Júdás lelkében mi játszódik le. Júdás érezte, hogy Jézus belelátott a szívébe, és eljött az idő, amikor ez a tekintet számára elhordozhatatlan lett. És egy napon szeretete gyűlöletté változott. Van egy nehéz kérdés, melyre felelnünk kell: Júdás meg akarta öletni Jézust? Nem akarta-e Jézust olyan helyzetbe hozni a Gecsemáné kertjében, hogy kénytelen legyen az ellenségnek ellenállni és azt legyőzni? Hiszen aki a háborgó tengert le tudta csendesíteni, halottat tudott támasztani, nem lett volna arra képes, hogy az ellenség kezéből kiszabaduljon, vagy azokat egyszerűen elseperje? Hiszen amikor Názáretben meg akarták ölni; kiszabadította magát: „Ő azonban közöttük átmenve, eltávozék“ (Lk 4,30).

Júdás lelkesedve, mintha ezt mondaná: Üdvözlégy, Mester! Fel a győzelemre! És mi történik? Jézus magát tehetetlenül az ellenség kezébe adja. Ekkor Júdás eltűnik a színtérről. Nem jelenik meg Jézus tárgyalásán, hogy Jézus ellen beszéljen. Terve nem sikerült. Megölette azt az embert, aki őt szerette. Tragédiája abban van, hogy Jézust át akarta formálni a maga elképzeléséhez, és nem engedte magát Jézus által az új élet felé elindíttatni. És a végén az árulóból bizonyságtevő lett. Mégpedig a legnagyobb! Amikor a többi tanítvány elfut és elhallgat, Júdás bizonyságot tesz az ellenség előtt: Vétkeztem, hogy elárultam az ártatlan vért... Milyen megdöbbentő dicséret ez Jézusról! Olyan szent élete volt, hogy még az árulója sem tudott rá rosszat mondani. Ki gondolta volna Júdásról, hogy Jézust a tanítványok közül a kereszthalál előtt éppen ő fogja védeni? Bűnbánatában már sajnáljuk. Volt ugyan benne annyi gonoszság, hogy Jézust elárulja, de annyi jóság is, hogy ezt nem tudta elhordozni.

JAKAB

Jakab, János testvére, kétségkívül vezető helyet foglal el az apostolok közösségében. Jézus szűkebb köréhez tartozik Jánossal és Péterrel együtt. Ott voltak mindhárman Jézus életének nagy alkalmain, például a megdicsőülés hegyén is. Az apostolok névsorában nevét ott találjuk az első három között. Márknál csak Péter előzi meg. Máténál a harmadik, Péter és András után. Úgy gondolom, azért előzte meg Jánost, mert ő volt az öregebb. Bár ilyen helyet foglal el, jóformán semmit sem tudunk róla. Személye megítélését illetően az a nehézség adódik, hogy mindig Jánossal együtt van említve. Elválaszthatatlan testvérpár. Ő is halász volt. Jézus elhívta, hogy emberek halásza legyen. Jánossal együtt ő is tüzet kíván Samáriára. Nincs feljegyezve egyetlen tette sem, de a legnagyobb a mártírhalála, fel van jegyezve. A tanítványok között ő szenvedett először mártírhalált: „Abban az időben Heródes király megölette Jakabot, János testvérét fegyverrel“ (ApCsel 12,1-2). Kérdezhetnénk: Miért éppen őt ölette meg? Nem azért, mert a missziói munkát ő végezte legjobban? „Senkiben nincs nagyobb szeretet, mint amikor életét adja az ő barátaiért“. (Jn 15,13) Az ő helyére már nem választanak más apostolt, mint a Júdás helyére.

Jakabról az adatok hiányában a következőket állapíthatjuk, meg: bátor ember volt, Uráért kész volt meghalni. Eusebius egyháztörténet-író elmondja róla, hogy a szolga, aki őt az ítéletre vezette, látva bizonyságtételét, megtért és keresztyénnek vallotta magát. Kérte Jakabot, hogy bocsásson meg neki. Az ítélet után mindkettőjüket kivégezték. Olyan ember volt aki az ellenségnek is megbocsátott. Olyan hite volt, hogy az ellenséget is megtérítette. Nem volt féltékeny ember. Amint András Péter árnyékában élt, úgy élt ő János árnyékában. Nem volt könnyű számára a „híres“ testvér mellett alázatosnak maradnia. Jakab ebben a helyzetben is tudott diadalmaskodni. Jakabnak - mint testvérének is - rendkívüli hite volt. Amikor Jézustól a mennyek országában az első helyet kérték, úgy látszottak mint a világi ambíció emberei. De ez a kérés ugyanakkor bizonysága győzedelmes hitüknek. Amikor ők éltek, semmi sem látszott kilátástalanabbnak, mint Jézus ügyének a diadala. Jézus egy otthontalan, galileai prédikátor. Ügye olyan nagy ellenállásba ütközik az egyház vezetői részéről, hogy Krisztus ügyének a jövője emberileg teljesen bizonytalannak látszott. Ebben a reménytelen helyzetben Jakab és János hittek Jézus ügyének diadalában. Nagyobb hitük volt, mint keresztelő Jánosnak, aki Krisztus ügyét reménytelennek látta és tanítványokat küldött Jézushoz: Te vagy-é, aki eljövendő vagy mást várjunk? (Mt 11,3) Ők hittek a mustármag példázata ígéretének: „Hasonlatos a mennyek országa a mustármaghoz, amely kisebb ugyan minden magnál, de mikor felnő, fává lesz“ (Mt 13,32). Amikor a főhelyet kérték Isten eljövendő országában, Jézus megkérdezte őket: „Nem tudjátok, mit kértek. Megihatjátok-é a poharat, melyet én megiszom? És megkeresztelkedhettek-é azzal a keresztséggel, mellyel én megkeresztelkedem? Mondának néki: meg.“ (Mt 20,20-22). És mindkét testvér „megitta“ Jézus poharát, a szenvedés kelyhét. János Efézusba ment. Vállalta a száműzetését. Jakab rövid életet élt és mártírhalált halt.
János a hosszú élet szenvedésével, Jakab mártírhalálával tett bizonyságot a feltámadott Úrról. Számunkra mindketten példák maradnak az idő végezetéig: a legnehezebb helyzetekben is hinnünk kell Isten országa eljövetelében.

BERTALAN

János evangéliumában olvashatjuk Natanael elhívásának történetét. Jézus hívta el Fülöp által tanítványának (Jn 44-52). Feltűnő azonban, hogy Natanael nevét a tanítványok névsorában sehol nem olvashatjuk. Az evangéliumokban négy névsor található és mindegyikben találunk egy nevet: Bertalanét. Feltűnő az is, hogy a névsorban Fülöp neve után mindig Bertalan neve következik. Ez arra utal, hogy Natanael és Bertalan egy személy. Natanael lehetett az első neve – mely megmagyarázza, hogy ki volt: Natanael, a Tolmai fia –, melyet követett a Bertalan. János Jézus feltámadása után is Natanaelnek nevezi Bertalant (Jn 21,2). Miután Jézus Fülöpöt tanítványának elhívta, „találkozék Natanaellel és mondta néki: Aki felől írt Mózes a törvényben és a próféták, megtaláltuk a Názáréti Jézust“ (Jn 1,46). Natanael nem hisz neki: „Názáretből támadhat-é valami jó?“ (Jn 1,47). Kételkedésére Fülöp Jézushoz vezeti: Jer és lásd meg!

Meglepő ez a találkozás. Jézus anélkül, hogy személyesen megszólítaná, elmondja neki, hogy kinek látja: ,,Íme egy igazán izráelita, akiben hamisság nincsen.“ Fülöp egy fügefa alatt ült. Palesztinában a fügefa a legtöbb helyen a lakásnak volt az egyik „szobája“. A lakás elé ültették. Árnyékával alkalmas hely volt az elcsendesedésre, az imádkozásra. Natanael észreveszi, hogy Jézus a szívébe látott és nyomban hitvallást tesz: Rabbi, Te vagy az Isten Fia, te vagy az Izráel királya (Jn 1,50). Jézus erre a hitvallásra elmondja neki, hogy tanúja lesz Isten országa végső diadalának: „Mostantól fogva meglátjátok a megnyílt eget és az Isten angyalait, amint felszállnak és leszállnak az Isten Fiára“ (Jn 1,52). Röviden a következőkben foglalhatjuk össze Bertalan lelki arcát: Bertalan az Írás tanulmányozója volt és kereste az igazságot. Fülöp az Ige bizonyítékával akarja őt megnyerni mert tudta, hogy ismeri az írásokat: Mózes és a próféták Jézusról írtak (Jn 1,46).

Őszinte ember. Megmondja, hogy kételkedik. De kételkedésében engedi meggyőzetni magát. Először nem hitte el, hogy a Messiás Názáretből származhat. Amikor azonban Jézussal találkozott, kételkedése szertefoszlott. Bertalant a látás tette tanítvánnyá. Látott és hitt. Dickens, angol író mondotta, hogy egész vagyonát odaadná egy hiteles Krisztus-képért. De mit adna az ember azért, ha Krisztust személyesen láthatta volna! Amikor az elfogására kiküldött katonák a Gecsemáné kertjében reá néztek, „visszatántorodtak és a földre estek“ (Jn 18,6). Pilátust ez a tekintet indította a kijelentésre: „Íme! Az ember“. Úgy hiszem, hogy Jézusnak nemcsak a szava térített meg embereket, hanem tekintetének csodálatos ereje is. Jézust Bertalan mondotta először királynak, még a háromévi szolgálata előtt. Földi életében Bertalanon kívül csak a virágvasárnapi sokaság nevezte királynak. És amikor később ennek a királynak a trónja a kereszt lett, hitét akkor sem vesztette el.

JAKAB AZ ALFEUS FIA

Jakab - az Alfeus fia - az a tanítvány, akiről a legkevesebbet tudunk. Sem az Újszövetség, sem a hagyomány nem mond róla semmit. Ha Máté evangéliumát tanulmányozzuk, három következtetést vonhatunk le róla, amelyből egy feltétlenül bizonyos.
Úgy jelöli meg az Ige, mint az Alfeus fiát. Máté és Márk beszélnek Máté elhívásáról. Számunkra Márk közlése a fontosabb: „Jézus látta Lévit, az Alfeus fiát ülve a vámszedő asztal mellett, és azt mondta neki: „Kövess engem“! (Mk 2,14) Nem kétséges, hogy Máté és Lévi ugyanazon személyek. A feltűnő azonban az, hogy Máté apját is Alfeusnak hívták. Eszerint Máté és Jakab testvérek. Bizonyos, hogy Jakab Máté megtérésénél még nem volt tanítvány. Kérdezhetnénk: Nem a Máté bizonyságtételére tért meg? Ha ez igaz, akkor Máté és Jakab a tanítványok között a harmadik testvérpár. Állításunk igazolását mutatja az, hogy a tanítványi névsorban Máté Jakab nevét a maga neve után teszi: „Máté, Jakab az Alfeus fia“ (Mt 10,3). Máté elhívásakor nem említi meg, hogy Lévi az Alfeus fia. Ismét kérdezhetjük: Nem azért, mert a testvére miatt szégyelli? Feltűnő számunkra az is, hogy Jakab neve a tanítványi névsorban az utolsó négy név között van említve. Feltűnő azért, mert az utolsó három tanítvány: Thaddeus, Simon, a Kananeus, Iskariótes Júdás zélóták voltak.

Jakab neve ezeknek a nevével nem azért szerepel együtt, mert Jakab is zélóta volt? Így Máté a tanítványi közösségben nemcsak a három zélótával lehetett ellentétben, hanem saját testvérével is. Máté belépett Heródes Antipás szolgálatába, vámszedő lett. Jakab zélóta lett, aki a király ellen volt. És a két testvér egy házban lakott, egy házban nőtt fel. Olyan helyzetbe kerültek, hogy valószínűleg gyűlölték egymást. És ekkor jött Jézus, és elhívta tanítványának mindkettőjüket. Számolnunk kell a két testvér között a kibékülés lehetőségével. Máté nem szól Jakab elhívásáról. Milyen jó lenne róla tudni, milyen előzményei voltak elhívásának, és hogy milyen szerepet játszott ebben Máté? Fogadjuk el: nemcsak András vihette Jézushoz Pétert, hanem Máté is Jakabot. Van tehát a tanítványok között egy tanítvány, akiről szinte semmit sem tudunk a nevén kívül. Legyen ez vigasztalás a Krisztus gyülekezetéhez tartozó kis emberek számára, akikről nem lehet semmit sem mondani, a nevükön kívül. Az Úr azonban ismeri őket, s tud olyan tetteikről is, melyekről a világ nem tud. Ő az ilyenekről is el tudja mondani, amit a pergámumbeli gyülekezetről elmondott: „Tudom a te dolgaidat“ (Jel 2,13). Az üdvözültek gyülekezetében nemcsak a tanítványok lesznek ott, nemcsak Pál apostol, hanem Rodé, a szolgálóleány (ApCsel 12,13), Epafroditus, a „hordár“, aki Pálnak a fogságba csomagot vitt (Fil 2,15). A Rufus anyja, aki szeretetével szolgálta Pált (Róm 16,13)... Legyenek áldottak a mi Urunknak szolgáló „kisemberek“. Ezeknek a neve fel van jegyezve a Szentírásban és az élet könyvében (Fil 4,3).

TADDEUS

Jeromos Taddeust „háromnevű“-nek hívta. Márk evangéliumában Taddeusnak nevezi (Mk 3,18). Máténál Lebbeus akit Taddeusnak hívtak (Mt 10,4). Lukács valószínűleg fordított formáját közli: Júdás, a Jakab fia ugyanazt jelenti. A három evangélium nem említi egyetlen szavát, vagy tettét sem. A János evangéliuma már így tesz róla említést: Júdás nem az Iskariótés (Jn 14,22). Egy alkalommal megkérdezte Jézust: „Uram, mi dolog, hogy nékünk jelented ki magadat, és nem a világnak?“ (Jn 14,22). És Jézus ezt a feleletet adta neki: „Ha valaki szeret engem, megtartja az én beszédemet, és az én Atyám szeretni fogja őt, hozzá megyünk és vele lakozunk“ (Jn 14,22-23). Mi a jelentősége a Jézus és Júdás közötti beszélgetésnek? Nem arra utal, hogy Júdás is zélóta volt? A zélóták fanatikus hazafiak voltak, akik a választott nép világuralmáról álmodtak. Ezért Jézust életének végén nem tudják megérteni. Kérdésének kb. ez a lényege: Elmondtad nekünk, hogy te vagy a Messiás, Istennek a választottja. De eljött az idő, hogy mutasd meg magad és lépj ki a világba, megláttatván hatalmadat. Jézus válaszában nyilvánvalóvá lett, hogy Ő az engedelmes szívben jelenti ki magát. Ha valaki engedelmeskedik az Atyának és a Fiúnak, akkor szíve az Ő lakhelye lehet. Jézus azt mondja Taddeusnak, a nacionalistának, hogy a hatalom útja soha nem veheti át a szeretet útját. Eusebius egyháztörténetében egy számunkra nagyon érdekes, levelet olvashatunk. Abgar eddesai király írja Jézusnak: „Hallottam rólad, hallottam csodáidról, melyeket gyógyszer nélkül végzel. Mondják, hogy sokakat meggyógyítottál. A leprásokat megtisztítod, a halottakat feltámasztod. Ebből azt következtetem, hogy te vagy az Isten fia. Azért írok neked, hogy jöjj hozzám és gyógyítsd meg betegségemet. Van egy szép kis városom, mely elég nagy mindkettőnknek.“ Ezt a levelet hitelesnek fogadhatjuk el. Mi alapon kételkednénk abban, hogy nem íratott meg? Eusebius közli Jézus írásbeli válaszát is. Ezt a választ azonban már nem Jézus írta. Ő, aki nem írta le evangéliumát, miért írt volna saját kezével, egy pogány királynak? Érdekes azonban a király levelének folytatása. Azt mondja a hagyomány, hogy Tamás elküldte a királyhoz Taddeust, aki el is ment Abgarhoz és ezt mondta neki: „Miután nagyon hittél abban, aki engem küldött, azért jöttem hozzád. Ha hiszel benne, kérésed teljesül.“ A király kérte őt, hogy mondjon el neki mindent Jézusról. Miért érdekes számunkra ez a feljegyzés? Mert Taddeusban is nagy változást vitt véghez a mi Urunk! A zélótából nemcsak misszionárius lett, hanem gyógyító is. Gyógyít, mint Jézus, akiről ezt olvassuk: „A Nap lementével pedig mindenki, akiknek különféle betegeik voltak, hozzá vivék azokat. Ő pedig mindegyikre reávetvén kezeit, meggyógyította őket“ (Lk 4,40). Bizonyára kapta a gyógyítás kegyelmi ajándékát Taddeus, és gyógyított nemcsak Edessában, hanem Galileában is. Milyen kár, hogy nem tudunk életéről többet!

Forrás ~ Internet