Vianney Szent János lelkiségéről
Nem sorolható a nagy teológusok és szónokok közé, de szíve nyitott volt
az Úr felé. Az Úrtól kapott bölcsességgel tanított, hirdette az Igét.
Grenoble-ban szentelték pappá és első szentmiséjét 1815. augusztus 14-én
mutatta be. Később püspöke Arsba küldte plébános helyettesnek.
Ars akkoriban egy elkereszténytelenedett falu volt. János
önmegtagadásban élt, és éjszakákon át imádkozott a templomban az
Oltáriszentség előtt. Lassan kezdett megváltozni a falu. Az arsi emberek
lassan ráébredtek, hogy egy szent érkezett hozzájuk. Nem szavai
bárdolatlanságára figyeltek fel, hanem az igére, ami e szavakban
zengett. Először persze felhorkantak, aztán hagyták magukat vezetni,
végül már nem akartak lemaradni a plébánosuk mögött. Amikor valaki szóvá
tette az egyik arsi parasztembernek, hogy miként lehetséges, hogy a
faluban nem hallani egyetlen káromkodást sem, azt válaszolta: "Mi sem
vagyunk jobbak a többieknél, de nagyon szégyellhetnénk magunkat, ha egy
szent mellett ilyen bűnöket követnénk el!" Egy másik, amikor
megkérdezték tőle, hogy mit csinál olyan sokáig a templomban, azt
felelte: "Én nézem a Jóistent, és a Jóisten néz engem." Amikor később új
temetőt nyitottak, és a sírok kezdtek egymás mellett sorakozni, a szent
plébános megjegyezte: "Ez igazában egy ereklyekápolna", mert szerinte
azok közül, akiket oda temettek, senki sem veszett el. Mind többen
járultak a szentgyónáshoz és kérték tanácsát lelkivezetését.
„Gyermekeim, fel sem tudjuk fogni Istennek irántunk való jóságát,
amellyel a bűnbánat nagy szentségét alapította. Ha azt a kegyelmet
kaptuk volna, hogy bármit kérhetünk Krisztus Urunktól, sosem gondoltunk
volna rá, hogy ezt kérjük; de Ő előre látta gyöngeségünket és
állhatatlanságunkat a jóban és szeretete arra vitte, hogy megadja azt,
amit kérni sem mertünk volna”. Ahogy gyarapodott a megtérők száma egyre
több kísértést szenvedett. Sátáni zaklatások, paptársak gúnyolódásai, és
alaptalan rágalmak nehezítették az életét. De élete középpontjába a
szentmisét helyezte: "Nem vagyunk méltók rá, hogy magunkhoz vegyük az
Oltáriszentséget, de szükségünk van rá!" Özönlöttek hozzá a gyónók,
akiknek néha napokon át kellet várakozniuk. A lelkekbe látott és
segített az embereknek abban, hogy mély megtéréssel, igazi bűnbánattal
térjenek Istenhez. „Milyen tanácsot adnátok egy embernek, aki sebekkel
van borítva? Azt mondanátok neki, menjen a kórházba, és mutassa meg
baját az orvosnak. Az orvos gyógyszert ad és segít rajta. De az ember
veszi a kését és nagy vágásokat ejt magán. Több baja lesz, mint volt.
Így tesztek ti is gyakran, amikor elhagyjátok a gyóntatószéket.” … „Nem
árt gyermekeim rágondolni, hogy van egy szentség, amely meggyógyítja
lelkünk sebeit! De jó előkészülettel kell ám felvennünk, különben új
sebek támadnak a régieken”. A templom állandóan nyitva állt, és
szüntelenül -- éjjel kettőkor éppúgy mint délben -- tele volt
emberekkel. Hosszú sorban álltak a plébános gyóntatószéke előtt, és
vártak. János abbé pedig tíz, tizenkét, sőt olykor tizennyolc órán át
egyhuzamban gyóntatott. János abbé szívén viselte az ifjúság sorsát is.
1826-ban, a Gondviselésről elnevezett arsi iskolát átalakította a
szegény és kitett kislányok otthonává. Minden délután hittanórát tartott
nekik és köztünk művelte első csodáját is, amikor lisztet szaporított.
Hét évvel később fiúiskolát is létre hozott. Lelkesedése, jósága,
szeretete nagy hatással volt mindenkire. Önzetlen volt és odafigyelt a
szükséget szenvedőkre. Sokat nélkülözött. Mindenét szétosztotta a
szegények között. 1905-ben avatta boldoggá Szent X. Piusz pápa, aki azt
vallotta, hogy lelkipásztori tevékenységében Vianney János volt a
példaképe, és akinek fényképe állandóan ott volt az asztalán. XI. Piusz
pápa avatta szentté 1925-ben. Vianney Szent János járj közben
papjainkért és papi hivatásokért!