SZŰZ MÁRIA ÉGI ÉDESANYÁNK
A bűnben eltévelyedett emberiségen az Atya úgy akart segíteni, hogy
újra a földig hajolt, és megteremtette saját isteni alázatának legszebb
gyümölcsét: az Úr „alázatos szolgáló leányát”. A legszebb teremtményt,
azt a valakit, aki úgy simult bele a világba, ahogy a lélek a testbe.
Mária a kegyelem műve. Az ő gyümölcse (Jézus) pedig, maga a kegyelem.
Mária testéből született az, akiről János az evangéliumában ezeket írja:
Mindannyian az ő teljességéből részesültünk, kegyelmet kegyelemre
halmozva (Jn 1,16). Nem túlzás tehát azt állítani, hogy „Krisztus teste
Mária teste”. Krisztus kegyelmi teljessége Mária, aki kegyelemmel
teljes. Benne minden megdicsőülve látható, amit Jézus nekünk szán.
Ha a világ elfordul Máriától, akkor az ő gyümölcsére (Jézusra) sem
kíváncsi. Ezáltal azonban a kegyelemtől és a kegyelem gyümölcsétől is
elfordul. Tehát nem a lélektől és nem is a testtől vágja el magát, hanem
mindkettőtől. Így nem marad más, csak az anyag. Ámde pusztán az
anyagból előállítani a szépet – képtelenség. Ebből még a csontvázra sem
futja. Hiszen maga a „váz” is olyan, amiben már helye van a velőnek. A
velő a bensőre utal. Arra a bensőre (lélekre), ami képes a velőt is
megrázni.
Az anyag ilyet nem tud. Vagy ha mégis tud, akkor
ezzel azt igazolja, hogy minden kegyelem. Ezt azonban a hitetlen emberek
makacsul tagadják. Ezzel persze azt állítják, hogy őket nem igazán
rázza meg az, hogyha a világban eltűnőben van a szép. Pontosabban nem a
világban, hanem bennük, a világ fiaiban romlik meg, veszíti el
ragyogását a szép. Így történhet meg az, hogy egykori szerelmüket, akit
oly gyönyörűnek láttak, idővel már nézni sem bírják. Idős, beteg szüleik
ábrázata pedig egyenesen elviselhetetlen, ezért eltüntetik őket egy
„szociális elfekvőben”.
Az ilyen embereknek teljesen mindegy,
hogy Mária teste fölvétetett-e a mennybe vagy sem. Miként az is mindegy
nekik, hogy van-e az embernek lelke, vagy nincs. Ami számukra igazán
fontos, az mind olyan, ami soha nem lesz fölvéve a mennybe.
Jézus azért jött, hogy mindent összegyűjtsön. És amit ő összegyűjtött,
azt meg is őrzi. De mi mást gyűjtött volna össze a világból, és mi mást
őrzött volna meg az enyészettől, ha nem azt a szépséget, akit a
Szentlélek mátkájaként szeretett, és akinek anyai méhéből született ő
maga is?
Akinek a gondolkodását mindez meg sem érinti, az mit
tud vajon a világról, az emberről? Tudja-e, hogy mit jelent a hit, a
remény és a szeretet? Jelent-e valamit az ilyen embernek az, hogy
fölvenni, fölemelni, magához ölelni és befogadni?
Ha mindez
semmit nem jelent, akkor a „másik ember (valóban) maga a pokol”. Mert
csak idő kérdése, hogy beteggé és elviselhetetlenné legyen.
De hát ez lennék én? Ez volnál te? Ilyenek lennének a gyermekek? Anyám, a te szemed is ilyennek lát engem?
Nagy reményeim vannak. Te a mennyben Isten arcát látod szüntelen. Sem
az idő, sem a bűn nem téveszt meg téged. Azt látod bennem, aki vagyok:
az Atya gyermeke, a Szentlélek temploma, és bár bűnös, de a te
egyszülött Fiad jegyese.
Görbe József plébános