'Siessünk a testvéreinkhez, akik várnak ránk!'
Mit használ a szenteknek a mi tiszteletünk, mit érnek el azzal, ha mi
dicsérjük őket, és jelent-e számukra valamit ez a mai ünneplésünk? Ugyan
mit számít azoknak a földi dicsőítés, akiket Fiának biztos ígérete
szerint már maga a mennyei Atya dicsőít meg? Mit is számít nekik a mi
magasztalásunk? A szentek nem szorulnak rá tiszteletünkre, semmit sem ad
nekik a magasztalásunk. Csupán csak a mi hasznunk - és nem az övék -
származik abból, ha róluk megemlékezve tiszteljük őket. Ami engem illet,
meg kell vallanom, hogy a róluk való megemlékezés hő vágyat gyullaszt
bennem.
Az első ilyen vágy, amelyet ez a szentekről való megemlékezés bennünk
felkelt, vagy még jobban megerősít, az, hogy élvezzük boldogító
közösségüket, és méltók legyünk az üdvözült lelkek társaságára égi
otthonukban: találkozzunk a pátriárkák karával, a próféták soraival, az
apostolok testületével, a vértanúk népes seregével, a hitvallók
táborával, a szüzek kórusával, egyszóval együtt legyünk, és együtt
örvendezzünk a Mindenszentek egész közösségével. Kész befogadni
bennünket a legelső idők egyháza, de mi nem törődünk vele; várva várnak
minket a szentek, de mi ezt semmibe se vesszük; várnak bennünket az
igazak, de mi úgy teszünk, mintha mit sem tudnánk róla.
Ébredjünk már fel végre, testvérek, támadjunk fel Krisztussal, és
keressük az odafönt valókat; ami ott fönt van, arra legyen gondunk.
Vágyakozzunk azokhoz, akik várva várnak ránk, sietve induljunk feléjük,
akik készek befogadni bennünket, előzzük meg az üdvözült lelkeknek ezt a
várakozását azzal, hogy mi is oda kívánkozunk. De ne csak a szentek
társaságát óhajtsuk, hanem boldogságukat is, és ne elégedjünk meg azzal,
hogy együtt leszünk velük, hanem lángoló buzgósággal törekedjünk
dicsőségük elnyerésére is. Nem veszélyes erre pályáznunk, és egyáltalán
nem merészség ennek a dicsőségnek a keresése.
A másik ilyen vágy, amelyet a szentekről való megemlékezés gyújt
bennünk, arra irányuljon, hogy miként ezeknek a szenteknek megjelent
maga Krisztus, a mi életünk, ugyanúgy jelenjék meg nekünk is, és így mi
magunk is jelen lehessünk Krisztussal az ő dicsőségében. Addig ugyanis
Krisztus, aki számunkra a Fő, nem így, dicsőséggel koronázva jelenik meg
nekünk, hanem úgy mutatkozik, mint akit bűneinkért tövissel
megkoronáztak.
Nagy szégyen lenne, ha a tövissel koronázott Főnek
egy-egy tagja kényelemben tetszelegne, hiszen minden bíbor ez idő alatt
gyalázat lenne számára, és nem megtiszteltetés. De elkövetkezik az az
idő, amikor majd eljön Krisztus, és halálát többé már nem hirdetjük,
hiszen tudjuk, hogy vele együtt mi is meghaltunk, és hogy életünk őbenne
van elrejtve. Megjelenik majd a dicsőséges Fő, és vele együtt a tagok
is megdicsőülve fognak ragyogni, hiszen átalakítja gyarló testünket, és
saját megdicsőült testéhez teszi hasonlóvá.
Erre a dicsőségre vágyódjunk tehát teljes igyekezettel és biztos
reménnyel! Hogy pedig remélhessünk ebben, és erre a nagy boldogságra
törekedni is merjünk, nagyon is szükségünk van a szentek közbenjárására,
hogy amit saját erőnkkel el nem érhetünk, azt közbenjárásukra Isten
ajándékba adja meg nekünk.
Szent Bernát apát beszédeiből
Forrás ~ Internet
