'Haljunk meg Krisztussal, hogy vele éljünk!'
Látjuk, hogy egyrészt a halál nyereség, másrészt pedig az élet büntetés.
Ezért mondja Pál is: Számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség
(Fil 1,21). Kicsoda Krisztus, ha nem a test halála és a lélek élete?
Ezért haljunk meg vele, hogy vele együtt éljünk!
Akarjunk mindennap így
meghalni, és tényleg haljunk is meg így, hogy lelkünk a halál által el
tudjon szakadni a testi vágyaktól, és a halál képét öltse magára oly
magasságokba emelkedve, ahová már nem érhetnek fel a földi szenvedélyek,
és nem is tudják már a lelket beszennyezni. A test törvénye ugyanis a
lélek törvénye ellen tusakodik, és bűnbe is viszi a lelket. De mi erre
az orvosság? Ki vált meg e halálra szánt testtől? Az Isten kegyelme
Jézus Krisztus, a mi Urunk által (Róm 7,24).
Van tehát orvosunk, használjuk is az orvosságát. A mi orvosságunk
Krisztus kegyelme, és a mi testünk ez a halálra szánt test. Tehát
szakadjunk el a testtől, de ne szakadjunk el Krisztustól. Bár testben
élünk, mégse kövessük a test kívánságait, ne mondjunk le a természet
jogairól, de becsüljük többre a kegyelmi adományokat.
Mi többre van még szükség? Egynek a halála megváltotta az egész világot.
Krisztus nem halhatott volna meg, ha ő nem akarja. Ám ő nem akart a
haláltól menekülni, és minket sem tudott volna semmi mással jobban
megmenteni, mint éppen halálával, így tehát az ő halála mindenki élete
lett. Halála jegyét hordozzuk magunkon, halálát hirdetjük imádságunkban,
azt magasztaljuk áldozatbemutatásunkban. Az ő halála győzelem, az ő
halála szentség, az ő halála minden évben a világ főünnepe.
Mit mondjunk még a halálról, amikor isteni példa mutatja nekünk, hogy
csak a halál szerezte meg a halhatatlanságot, és csak a halál váltott
meg minket a haláltól? Nem kell tehát gyászolnunk azt a halált, amely
mindnyájunk üdvösségét hozta. Nem kell menekülnünk attól a haláltól,
amelyet Isten Fia sem tartott magához méltatlannak, és nem is került el.
A halál nem tartozott hozzá természetünkhöz, hanem a természet ellen
van. Isten nem rendelte el kezdettől fogva a halált, hanem gyógyszerül
adta. Az embert kötelességszegése miatt sújtotta a mindennapi fáradságos
munka büntetése, és a kibírhatatlan fájdalom kezdte szerencsétlenné
tenni életét. Úgy kellett véget vetnie e bajoknak, hogy a halál állítsa
helyre, amit az élet elveszített. Ha a kegyelem nem segítene, a
halhatatlanság inkább teher lenne, mint előny.
A léleknek ezért már kötelessége elkerülni a görbe életutat, a földi
test szennyét, és a mennyei kincsre kell törekednie, bár csak a
szenteknek osztályrésze, hogy Isten színe elé jussanak, és mintegy
hárfaszó mellett dicsérjék őt, amint a prófétai szóból tudjuk: Nagy és
csodálatos minden műved, mindenható Urunk, Istenünk. Igazságosak és
igazak útjaid, nemzetek Királya!
Ki ne félne-tisztelne téged, Urunk, ki
ne dicsérné nevedet? Egyedül csak te vagy a Szent, eljön minden nemzet,
és színed elé borul (Jel 15, 3-4), hogy lássa a te menyegződet is, ó,
Jézus, amikor a mindenség öröméneke közben a földről az égbe vezetik a
menyasszonyt, aki már nem a világ lekötelezettje, hanem teljesen a
léleké, hiszen hozzád jut el minden ember (vö. Zsolt 64,3).
Szent Dávid is mindennél jobban kívánta, hogy ezt megláthassa és
szemlélhesse. Ezért mondja: Csak egyet kérek az Úrtól, egy a vágyam:
hogy az Úr házában lakjam életem minden napján, hogy az Úr gyönyörűségét
láthassam (Zsolt 26,4).
Szent Ambrus püspök könyvéből, amelyet testvérének, Satyrusnak haláláról írt
Forrás ~ Internet
