'Erzsébet Krisztust ismerte fel és szerette a szegényekben'
Erzsébet egész életében a szegények vigasztalója volt, de amikor már
különösen kezdett kitűnni az erényekben, teljesen az éhezők gyámolítója
lett. Vára mellett kórházat építtetett, oda igen sok beteget és
nyomorékot gyűjtött össze. Mindazoknak, akik alamizsnát kértek tőle akár
itt, akár pedig a férje uralma alá tartozó egész területen, bőségesen
osztogatta szeretetének jótéteményeit. A férje négy fejedelemségéből
eredő összes saját jövedelmét úgy kimerítette, hogy végül szinte minden
értékes holmiját és drága ruháit is eladta, hogy árukat a szegények
javára fordítsa.
Az volt a szokása, hogy naponta kétszer, reggel és este, minden betegét
személyesen meglátogatta, és a legutálatosabb betegségben szenvedőket
saját maga ápolta: az egyiket megetette, a másikat lefektette. Voltak
olyanok, akiket saját vállán hordozott, és az emberséges szeretet
sokféle jótettével látta el őket. Mindezekben boldog emlékű férje
tetszését is megnyerte. Végül pedig férje halála után a tökéletesség
legmagasabb fokára törekedve, sok könnyhullatás közt azt kérte tőlem,
engedjem meg neki, hogy ajtóról ajtóra járva alamizsnát kolduljon.
Az egyik Nagypénteken, amikor az oltárok ékességüktől megfosztva vannak,
városában, ahová a Kisebb Testvéreket letelepítette, néhány bizalmasa
jelenlétében a kápolna oltárára helyezett kézzel lemondott saját
akaratáról, a világ minden pompájáról, és mindarról, amiről Üdvözítőnk
az evangéliumban azt tanácsolja, hogy hagyjuk el. Amikor ez megtörtént,
attól félve, hogy a világ zaja és az emberi dicsőség újra hatalmába
kerítheti, ha továbbra is ott marad, ahol annak idején férjével nagy
jómódban élt, utánam jött Marburgba, bár én ezt nem néztem jó szemmel.
Majd abban a városban is kórházat alapított, és oda sok beteget és
nyomorékot gyűjtött össze. Közülük a legnyomorultabbakat és a
mindenkitől elhagyottakat maga szolgálta ki saját asztalánál.
Isten előtt állítom, hogy alig láttam még olyan asszonyt, aki az
irgalmasság cselekedeteinek gyakorlása mellett annyira kitűnt volna a
szemlélődő imában, mint Erzsébet. Több szerzetes és szerzetesnő gyakran
látta, hogy amikor magányos imádsága helyéről kijött, arca csodálatos
fényben tündökölt, és a szemében mint egy napsugaras ragyogás fénylett.
Halála előtt, amikor meggyóntattam, megkérdeztem tőle, hogy mi történjék
majd megmaradt holmijával és ágyával. Azt felelte, hogy mindaz, amit
még birtokolni látszott, már úgyis régen a szegények tulajdona volt.
Arra kért, hogy osszam szét közöttük mindenét, kivéve azt az egyetlen
inget, amely rajta volt. Azt akarta ugyanis, hogy abban temessék el.
Ezután magához vette az Úr testét, majd estig gyakran emlegette a
prédikációkban hallott jó tanításokat. Végül nagy buzgósággal Istennek
ajánlotta mindazokat, akik körülvették, majd, mint aki édesen elalszik,
kilehelte a lelkét.
Abból a levélből, amelyet Marburgi Konrád, Szent Erzsébet lelki vezetője írt
Forrás ~ Internet