SZENT KÁZMÉR HITVALLÓ ~ MÁRCIUS 4.

 

Kázmér IV. Kázmér lengyel király hat fia közül másodikként született 1458. október 3-án a krakkói királyi várban. Testvéreivel együtt alapos és átfogó műveltségre tett szert. Szellemi iskoláztatásával egy időben folyt kiképzése a lovagi szolgálatban is.

Nemeslelkűsége és jó emlékezőtehetsége révén kiemelkedett testvérei közül. Mivel szülei anyai örökösödés jogán igényt tartottak a cseh és a magyar koronára, 1471-ben Wladiszlávot, az elsőszülöttet Prágában királlyá tették, Kázmérnak ugyanabban az évben a magyar koronát kellett volna megszereznie. A magyar hadjárat azonban Korvin Mátyás ellen balul ütött ki, s a történtek mély és tartós benyomást tettek Kázmérra. Apja viszont egyre jobban bevonta a lengyel államügyekbe, és utódjául jelölte őt.
Amikor 1481-ben leleplezték az orosz fejedelmek Jagelló-ellenes összeesküvését, a király egy időre Litvániába tette át székhelyét, hogy ott megszilárdítsa uralmát. Családja Lengyelországban maradt, és ennek következtében Kázmér mint királyi helytartó székelt Radomban. Fiatal kora ellenére két éven át ellátta ezt a hivatalt. Igazságossága és a rablóvilág fölszámolására irányuló tettei általános elismerést, sőt szeretetet és ragaszkodást váltottak ki a nép körében. 1483 tavaszán apja a litvániai Vilniuszba hívta és ott alkancellárrá tette. Néhány hónap után azonban Kázmér kénytelen volt megromlott egészségi állapota miatt Grodnóba menni, hogy ott kezeltesse magát. Tuberkulózisban szenvedett, az akkori gyógymódokkal nem tudták egészségét helyreállítani, s 1484. március 4-én a krakkói püspök jelenlétében meghalt. A király Vilniuszba vitette holttestét, és az ottani dóm Mária-kápolnájában temettette el. Általános volt a gyász Kázmér felett, s tisztelete hamarosan kialakult, különösen a vilniuszi keresztények között. Litvánia lovagjai az ő közbenjárását kérték harcaikban.

Szentté avatását I. Zsigmond lengyel király kérte az V. lateráni zsinat idején. 1521-ben ez már meg is történt, a kanonizáló bulla azonban sohasem jutott el Lengyelországba, mert a püspök, akire rábízták, Rómában pestisben meghalt. A reformáció után III. Wasa Zsigmond király újra kérte Kázmér kanonizációját, és 1602-ben VIII. Kelemen pápától új okiratot kapott, mely X. Leó korábbi iratára hivatkozott. 1604. május 10-én Szent Kázmér ereklyéit egy új kápolnába vitték át Vilniuszban.

 A Szent Bernátnak tulajdonított Omni die dic Mariae... (Minden nap mondj Máriának...) kezdetű imát saját kezűleg írta pergamenre, és ismételten megtette imádsága és elmélkedése tárgyává. Ettől a pergamentől sohasem vált meg, még a halálos ágyán sem. Amikor 1604-ben fölnyitották a koporsóját, ezt az írást találták a feje alatt. Jámborságában távol állt tőle minden magamutogatás. A tanúk állítása szerint szívesen használta föl az éjszaka vagy a kora reggel csendes óráit, hogy észrevétlenül imádkozhasson a templomban. Istennel való együttélése személyes, kimunkált, következetes és mély volt. Különösen fontosnak tartotta az erkölcsi tisztaság megőrzését és szeretetben való elmélyítését.

 

 

'Mindenható Istenünk, kinek szolgálata uralkodást jelent, kérünk, add meg Szent Kázmér közbenjárására, hogy szentségben és igazságban élve szolgáljunk Neked! ' Amen.

Forrás ~ Internet

 

 

Szent Kázmérnak egy csaknem vele egykorú szerzőtől írt életrajzából

(Cap. 2-3, Acta Sanctorum Martii 1, 347-348)

Kincsét a Magasságbeli törvényeiben találta meg

Szinte hihetetlen, hogy a mindenható Isten iránt mekkora szeretet lángolt a Szentlélek kegyelméből Kázmér szívében, mégpedig tettetés nélküli, túláradó, igaz szeretet, amely aztán bensejéből embertársaira is kiáradt. Nem létezett számára a világon kedvesebb és kívánatosabb öröm, mint amikor saját javait kioszthatta, és önmagát is mindenestül Krisztus szegényeinek, az utasoknak és betegeknek, a foglyoknak és a bajbajutottaknak adhatta.

Az özvegyek, árvák és elnyomottak nemcsak egyszerűen oltalmazót találtak benne, nem is csak gondviselőt, hanem atyjuk, fiuk és testvérük is lett.

Itt most bizony hosszú történeteket kellene elmondanom, ha minden egyes megnyilatkozását el akarnám sorolni annak a csodálatos szeretetnek, amely őbenne Isten és az emberek iránt lángolt.

Hogy mennyire eltöltötte az igazságosság, mennyire mértékletesen élt, mennyire vezette az okosság, és milyen erős lelkű és állhatatos volt, mindezek elmondására gyenge a szó, és erőtlen a gondolat. Főleg ha azt is figyelembe vesszük, hogy abban a fiatal életkorban élt így, amikor az emberek természetes hajlamaikat követve meggondolatlanok szoktak lenni, és könnyen hajlanak a rosszra.

Nap nap után kérlelte atyját, hogy az uralkodásban és alattvalói kormányzásában tartsa szem előtt az igazságosságot. Ha aztán olykor hanyagságból vagy emberi gyengeségből valami hiba mégis előfordult, sohasem mulasztotta el, hogy királyatyját szerényen figyelmeztesse.

A szűkölködők és a nyomorgók ügyét egészen a saját ügyének tekintette. Ezért a nép körében a szegények védelmezőjének nevezték. Jóllehet igen magasra emelte őt a királyi vér és a fejedelmi származás, mégsem esett nehezére soha akár a legegyszerűbb vagy legalantasabb emberekkel való érintkezés vagy társalgás.

Mindig azt kívánta, hogy azon szelídek és lélekben szegények közé tartozhassék, akiké a mennyek országa, mintsem a hatalmasok és dicsők közé, akiké a világ. Az uralkodás magas szerepét sem kívánta magának, sőt akkor sem akarta elfogadni, amikor atyja ajánlotta fel neki. Attól félt, hogy a gazdagság fullánkjai, amelyeket a mi Urunk, Jézus Krisztus töviseknek nevezett, valamiképpen lelkét is megronthatják, és hogy a földi érdekek mételye őt is megfertőzheti.

Mindvégig szűzi módon élt, és élete utolsó napjáig megőrizte szűzi ártatlanságát. Ezt mindenki tanúsítja és állítja, akár legbensőbb szolgái, akár bizalmasai, vagyis olyan kiváló és előkelő férfiak, akik közül egyesek ma is élnek, és akik előtt egész külső és belső élete ismerős volt.