Sík Sándor ~ Sarlósboldogasszony

Nyár és hajnal. Sarlósboldogasszony.
Most indul az aratók eleven koszorúja a táblán.

Arany húrját a domb mögött hangolja már
A nyár nagyasszony napja:
Már benne párállik a pirkadati szélben
A csurranó nyárdéli tűz,
De az orgonalombon még reszket a harmat,
S acél-ifjan csillannak a kaszák.

Már bontja barna falanxát
Az aratók komoly karéja.
Hajlongnak utánuk a marokszedő lányok,
Kendők vadvirág-bokrétája táncol.

Csend.
Egy fenkő csisszen a pengén.
Messziről egy kis csikó csengője csilingel.
Egy riadt pacsirta fúrja fölöttem
Daloló nyílvessző az égbe magát.
És testem-lelkem minden pórusán át
Érzem, hogy árad bennem ég felé
A föld felomló, mély dala.

1928.

Forrás ~ Internet

Sík Sándor ~ Angelus

Erdő füvén fekszem hanyatt.
Jő lábhegyen az alkonyat.
Zsong, zsong a csend mély mámora.
Lebben az Isten fátyola.

A csend az ő szivén terem.
A csend az örök Szerelem,
A Lélek a vizek felett:
Egyetlen, áldott Felelet.

Ó mindent, mindent értek én,
Mióta ez a csend enyém.
Szívet nyit rám minden titok,
És mindenek nyelvén tudok.

Azóta hozzám szólanak
A füvek, fák és madarak.
Barátaim az állatok,
Zengnek a színek, illatok.

És mind oly boldogok vagyunk,
Hogy testvér-szóval szólhatunk.
Ó érteni, megérteni:
Mily édes, milyen isteni!

Megrezzen most egy vén csalán
Távol harangszó mély dalán,
Mely messze zsongja lombon át
Az esteli Úrangyalát.

Elhallgat minden itt körül,
Megáll a gyík, a szél elül,
És - mindnyájunkért egymagán -
Ávéba kezd a csalogány.

Sík Sándor ~ Könnyek

Mit tudtok ti a könnyről, könnyesszavú testvérek,
Mit tudtok fájdalomról, szegény testvéreim,
Kik halk panasszal jártok az est ösvényein,
És sápadt ajkatokról mindegyre sír az élet.

Jártok a fájó ködben, a síró víz fölött,
Úttalan elbúsultak, szegény árvák, kivertek.
S törékeny, lágy rímekkel, halk szóval énekeltek
Vért, vágyat és halált és keserű ködöt.

És mindig egy az ének, ami a halk húron szól,
Unt könnyek csurranása a lankadt, nyűtt dalon:
Apróka magatokról, apróka fájdalom.
Mit tudtok ti, testvérek, ama szent Fájdalomról!

A diadalmas könnyről, a tűzzel lobogó
Ujjongó fájdalomról, mely úgy száll homlokodra,
Mint győztes csatatéren haldokló harcosokra
Izzó és néma csókkal a győztes lobogó!

Daloltátok-e már ama nehéz tüzeknek
Mélyében Dániel hármának himnuszát?
A csontig-égő tűzben, mely a velőkbe vág,
Az élő tűz tavában, hol a lelkek születnek?

Mert bizony mondom nektek: ott, ama tűz megett,
Ott kezdődik az Ember. S ha nem jártuk a lángot:
Maradunk egytől-egyig csúf, éhes kis falánkok,
Nyafogó és játékos és durcás gyermekek.

Sírunk, mert megégettük gyámoltalan kezünket,
Mikor a tűzbe kaptunk (mert fényes és piros),
Mert kést csentünk a polcról, és azt mondták: tilos!
Mert a szigorú Mester az ujjunkra legyintett.

És toporzékolunk és keserűn, magunk,
Kiszaladunk a kertbe, vagy a sarokba állunk,
És megvetjük az ételt, szólongatjuk halálunk,
S azt hisszük: üldözött félistenek vagyunk.

Ott, messze, túlsó partján a súlyos tűzözönnek,
Az édes és halálos káprázatok megett,
Ahol látjuk magunkat, s látjuk a lelkeket:
Ott mélyekből születnek forró, szent férfikönnyek.

Ott, ott sirathatod az élő holtakat,
Az elbukott teremtést, a lelkek zuhogását.
Ott, ott hullathatod a Krisztus könnye mását,
Aki érted szorong az Olajfák alatt.

Sík Sándor ~ Szobor

Szoborrá kalapálom, tiszta márvány
Érzéketlen testévé titkotok,
Ti forró könnyek, - kővé fagyjatok!
Ó Teremtés megváltó láza, szállj rám!

Szobor legyen belőlük, néma bálvány,
Melynek szívében élet nem dobog,
De mély szeméből a nagy csarnokot
Befényli titkos drágakő-szivárvány.

Itt állj, szobor, fájdalmam templom-árnyán,
Itt állj, szonett, sugárzó, tiszta márvány,
S lettednek izzó titkát elfedezd.

Ne hallja senki és ne tudja senki:
Mikor a csarnok mélyén éjjelenkint
Az árva márvány halkan sírni kezd. 

 Sík Sándor ~ A magam módján

Hát ilyenformán élek én:
Fura, félnótás vén legény,
Lézengő, morcos, vérszegény,
Alighogy enni kér szegény.

Máskor a szijjat megeresztem,
Sokat ízlelek a kevesben,
Zúza és máj fő a levesben:
Úgy élek, mint Marci Hevesben.

Máma csak így-úgy csellegek,
Csak ballagok és billegek,
Kóválygok mint fellegek,
Csak éppen ti nem kelletek.

Holnap: hatlovas régi gazdag,
Kaput tárok jónak, pimasznak,
Öntöm magam, bornak, vigasznak,
Vedeljenek, akik szomjaznak!

A magam módján ballagok,
Bolond szellőket vallatok,
Egy makkopáncsban ellakok,
És fázom, mint a csillagok.

Máskor, megint a magam módján,
Csillagsátoros nyár utóján
Elhintázom a Göncöl rúdján,
S a furulyám rekedtre fújnám.

Bizonyhogy balgán élek én,
Csak egy nótányit érek én.
Ha besötétül, félek én,
Szegény szorongó lélek én.

De néha, mint ki félni restell,
Fölállok libabőrös testtel,
S markomban egy pici kereszttel
Farkasszemet nézek az esttel.

Farkasszemet, emberszemet.
Van aki szeret engemet,
Még akkor is, ha eltemet.
Annak viszem a lelkemet.

Ahhoz szepeg immár a gondom,
Ki ismeri az én kalandom,
S amikor a végsőt szorongom
Csak ennyit mond: No, kis bolondom!

1943. június