Dr Joó Sándor ~ A keresztyén jócselekedetek lelkülete

 

Alapige

'Vigyázzatok, hogy alamizsnátokat ne osztogassátok az emberek előtt, hogy lássanak titeket; mert különben nem lesz jutalmatok a ti mennyei Atyátoknál. Azért mikor alamizsnát osztogatsz, ne kürtöltess magad előtt, a hogy a képmutatók tesznek a zsinagógákban és az utczákon, hogy az emberektől dícséretet nyerjenek. Bizony mondom néktek: elvették jutalmukat. Te pedig a mikor alamizsnát osztogatsz, ne tudja a te bal kezed, mit cselekszik a te jobb kezed; Hogy a te alamizsnád titkon legyen; és a te Atyád, a ki titkon néz, megfizet néked nyilván.' Máté 6,1-4

Jézus idejében az volt a szokás, hogy a zsinagógai istentisztelet végén az adakozók egyenként fölálltak és bejelentették, mekkora összeget akarnak adni a perselybe, a zsinagóga céljaira. Ha valaki jó nagy összeget ajánlott fel, felhívták az illetőt az emelvényre, és azzal tüntették ki, hogy ott ülhessen a rabbi mellett. Olykor még a kürtöt is megfújták, mintegy a mennyeieket is figyelmeztetve arra, hogy lám, milyen különleges jótékonyságot gyakorol itt valaki. Minél nagyobb jótékonyságot gyakorolt valaki, minél nagyobb alamizsnát adott, annál nagyobb volt a látványosság a zsinagógában, meg utána az utcán is. Az adomány nagysága jelezte az illető adományozó kegyességének a fokát.
Ez ellen a látványos jótékonykodás ellen emelte fel Jézus ilyen keményen a szavát, ahogyan hallottuk a felolvasott igében. Valóban visszataszító az, amikor valaki a maga jószívűségével, kegyességével, áldozatkészségével így kérkedik, amikor valaki a maga nagylelkűségét ilyen tetszelegve mutogatja. Visszataszító, de vigyázzunk az ítélettel, mert könnyen bennünket, magunkat talál.

Jézus ugyan “alamizsnáról” beszél, de itt nemcsak arról van szó. Az alamizsna csak gyűjtőfogalom. Beletartozik mindaz a jócselekedet, amivel egy hívőember a felebarátjának tartozik, különösen, ha az rászorul valami segítségre, ha az elesett állapotban van, nélkülöz vagy szomorú. Beletartozik a résztvevő és segítő szeretetnek mindaz a cselekedete, amiben egy embernek az Istenben való hite realizálódik, ami egyáltalán a hitünkből gyakorlatilag következik: a szeretet mozdulata, simogatása, megélése és megbizonyítása. Ez az alamizsna fogalma. Az, amit röviden így szoktunk mondani: jócselekedet, illetve keresztyéni jócselekedet.

Tehát szinte az egész keresztyéni etika legmélyebb motívumairól beszél itt Jézus. A keresztyén jócselekedetek veszedelméről. Ezért mondja: vigyázzatok! Itt most nem azt mondja: ti, akik bennem hisztek, cselekedjetek jót másokkal! Az emberek iránti szeretetet tettekkel bizonyítsátok be, legyetek készen a segítségre, áldozatra, alamizsnára, hanem azt mondja: vigyázzatok a jócselekedeteitekre, az áldozatotokra, az alamizsnátokra! Az, hogy jót cselekszetek, az magától értetődő. Az, hogy mellé álltok a rászoruló embertársaitoknak és segítetek rajta, ezt nem is kell megparancsolni. Hiszen itt olyan emberekhez szól Jézus, akik már ismerik Isten kegyelmének a gazdagságát, akik maguk is az Isten könyörülőszeretetéből élnek, és így tudják, hogy ebből a könyörülőszeretetből csak úgy élhetnek, ha engedik, hogy átáradjon rajtuk más emberek felé ugyanaz a szeretet. Egy ilyen ember számára tehát már nem is lehet probléma az, hogy áldozzon-e a másik emberért vagy ne.

Azt mondta egyszer Luther, hogy annak a kőnek, amelyik a napon van, nem kell még külön megparancsolni, hogy legyen meleg, mert az úgyis meleg. Nos hát ezért nem ad itt Jézus olyan erkölcsi parancsot, hogy emberek, segítsetek a rászorulókon, adjatok nekik alamizsnát, karoljátok fel őket, mert ez természetes velejárója, következménye a hitnek. Itt most másról van szó. Arról, hogy jót cselekedni a másik emberrel még magában véve nem elég. Az a jócselekedet, még ha akármekkora áldozat van is benne, magában véve még lehet értéktelen is, sőt utálatos. 'Vigyázzatok!' Olyan forma ez a vigyázzatok, mint amikor valaki megy az utcán és rákiált valaki: vigyázz, gödör van a lábad előtt, bele ne ess! 'Vigyázzatok' - mondja Jézus ugyanilyen figyelmeztetőmódon, mert nemcsak a bűneitekben bukhattok el, hanem a jócselekedeteikben is! Igen, a keresztyén etika gyakorlásában is megbotolhat az ember lába, és csúnyán megütheti magát. Tehát nem az a probléma, hogy kell-e jót cselekedni, hanem maga a jócselekedet a probléma most. Ezért vigyázzatok!
De mire vigyázzunk? Arra, hogy “alamizsnátokat ne osztogassátok az emberek előtt, hogy lássanak titeket!” (6,1). Azzal még nincs elintézve a keresztyén jócselekedetek kötelezettsége, hogy valami jó célért végre meghoztuk a magunk áldozatát, vagy hogy egy hajléktalant befogadtunk a lakásunkba, megosztottuk valakivel azt a keveset, amink van, vagy hogy időt szakítottunk a kevés időnkből valaki számára, akinek erre szüksége volt. A tulajdonképpeni veszedelem még mindig ott leskelődik, hiszen az úgynevezett jócselekedeteink teljesen értéktelenné válnak az által, hogy azt hisszük: most valami nagyszerű dolgot műveltünk. Hogy ez az áldozatos jótett most magasra emel bennünket az emberek előtt. Micsoda ember, milyen jó ember! Ez igen! Szinte könnyekig meghatódunk a saját jóságunk láttán. Jézus kihallja a cselekedeteinkből az erkölcsi hiúság kürtszavát, és megérzi az öntömjénezésünk füstjét. És akkor már az akármekkora 'alamizsna' is elvesztette Jézus szemében az értékét, utálatossá lett.

És vajon nem kísérti-e szakadatlanul éppen a hívőembert ez a veszély? Alaptermészetünk egy kicsit a színjátszás, az, hogy valamilyen tetszetős szerepet játsszunk. Ripacskodunk. És mivel keresztyén emberek vagyunk, a jót játsszuk meg, az áldozatos szívűt, mert ez tetszetős szerep. És olyan színészek vagyunk, akik ugyanakkor nézőközönsége is vagyunk önmagunknak. Tapsolunk magunknak, és azt hisszük, mások is tapsolnak. És ez jólesik. Mert alapjában mindnyájan hiú emberek vagyunk, és a keresztyén erényekkel is magunkat akarjuk díszíteni. Figyeljétek csak meg, mi mindent teszünk azzal a sokszor nem is egészen tudatos céllal, amit Jézus mond: lássanak minket az emberek! Vagy legalább magunk lássuk magunkat, egy kicsit jobbnak lássuk magunkat, mint amilyenek vagyunk valójában. Ez a veszedelme a jó cselekedeteinknek.

És van még egy ennél is rafináltabb veszedelme a jócselekedeteinknek. Itt már igazán csak a hívőembereket fenyegeti ez a veszedelem. Az tudniillik, hogy a jót az isteni jutalomra való sandítással cselekedjük. Azzal, hogy ha az emberek nem is, de legalább Isten legyen tekintettel arra, hogy mi milyen jók vagyunk. Nem bujkál-e ott titokban a jóra való igyekezetünk mögött az a gondolat, hogy ha én jó vagyok, akkor Isten is jó kell, hogy legyen hozzám? Tehát az a gyanús spekuláció, hogy a magam jóságával, 'alamizsnájával' lekenyerezem az Istent. Nem élünk egy kicsit mindnyájan a jutalom/büntetés titkos gondolati sémájában? Ó, de gyakori az, hogy valaki súlyos sorscsapásokban szinte számon kéri Istentől: hogy tehet vele ilyet? Hát ez a jutalma annak, hogy őezt meg azt tette? Így jutalmazza Isten az őjóságát, hűségét, sok-sok emberen való segítését? Nincs-e ott titokban a jóra való igyekezetünk mögött az, hogy elvárjuk érte Isten jutalmát? Ha nem itt, akkor legalább a másvilágon. Tehát az a rossz a jócselekedeteinkben, hogy még ezzel is önmagunknak szolgálunk, ezt is önzőmódon tesszük, a magunk érdekében. A jócselekedeteink középpontjában is az énünk áll. Ez az utálatos benne.

Egy találó példát hallottam erre egyszer. Kórházban feküdt valaki, és feltűnt neki, hogy az egyik betegápoló nővér rendkívül pontosan és szívélyesen teljesítette körülötte a kötelességét. A többi beteg körül is. 20 év óta mindig ővállalta az éjszakai ügyeletet a kórházban. Meg is kérdezte egyszer ez a valaki a nővért, hogy miért teszi ezt, nem fárasztja vele nagyon magát? Mire ez sugárzó arccal így válaszolt: Minden átvirrasztott éjszaka egy-egy drágagyöngyöt jelent majd a mennyei koronámban, és a mai napig már 7175 ilyen drágagyöngyöm van együtt. Az illetőbeteg úgy érezte, hogy minden hálája az illetőnővérrel szemben elpárolgott a szívéből, és nem tudott hinni többé a szeretetben. És igaza volt. Ez a nővér nem a betegeket szolgálta a jóságával, hanem önmagát. Gyűjtögette a mennyei bankbetétjét. Utálatos! Ugye érthető, miért mondja Jézus az ilyet képmutatásnak. Képmutatás, színészkedés, tetszelgés az emberek előtt, vagy az Isten előtt, de főleg önmaga előtt.

Ezért mondja így Jézus tovább: 'Te pedig a mikor alamizsnát osztogatsz, ne tudja a te bal kezed, mit cselekszik a te jobb kezed' Mt6.3.. Vagyis ne regisztráld, ne tartsd számon mi jót cselekedtél másokkal. Még magad sem vedd észre, amikor a jót teszed, annyira természetes legyen az. Mert ha már regisztrálod, akkor csak egyet állapíthatsz meg, hogy kevés, nyomorúságosan kevés. Nincs mit dicsekedni vele.
És itt van a jelentősége az 'alamizsna' szónak. Mert mit jelent az alamizsna? Olyan adományt jelent, amit az ember úgy felülről lefelé ad valakinek. Az alamizsna az a morzsa, ami az asztalunkról leesik. Van benne valami megalázó mozzanat. Arra nézve legalábbis, aki kapja. Kifejezésre jut benne az, hogy a másik, aki kapja, csak olyan koldusféle hozzám képest, vetek neki is valamit, elégedjék meg vele, sőt köszönje meg, hogy egyáltalán kap valamint. Ez az alamizsna. És ilyen alamizsna minden jócselekedetünk. Semmi. Legalábbis ahhoz képest, amivel tartoznánk a másik embernek, semmi. Meg ahhoz képest, amit Istentől kaptunk kegyelemben, jóságban, szeretetben, áldásban, semmi. Alamizsna. Jelentéktelen semmiség. Csekélység. Sokkal többet kellene adnunk, sokkal jobban kellene szeretnünk, és sokkal intenzívebben kellene ezt a jót cselekednünk.

Azt hiszed, hogy ha kedves és szívélyes vagy egy kellemetlen emberrel szemben, az valami? Nem. Semmi. Vagy ha segítesz akár egy haszontalan, antipatikus emberen, az valami? Nem. Semmi. Alamizsna, ahhoz képest, ahogyan Isten tett veled. Vagy talán nem alamizsna az, amit például egyházfenntartói járulékként, vagy a perselybe adott áldozatként Isten ügyére juttatunk? Bizony, ha jól meggondoljuk: alamizsna. Még ha kétszer akkora összeg lenne is, akkor is csak alamizsna lenne ahhoz képest, amivel tartozunk.
Vagy az emberek felé megélt szeretetünk bizony csak egy apró morzsája annak, amivel tartoznánk nekik. Alamizsna. Megszégyenítően kevés. Igazán nincs mit dicsekedni vele. Nevetséges lenne dicsekednünk vele, azt képzelnünk, hogy most valami nagy dolgot műveltünk. Jóformán semmit. Igazán nem számít érdemnek sem Isten előtt, sem az emberek előtt. Nem jár érte dicséret, jutalom, üdvösség. Inkább szégyenkezni kellene miatta, hogy csak ennyi telik tőlem, ennyi telik a hitemből. Isten rámutat a golgotai kereszten kiszenvedett Jézusra, és azt mondja: Nézd, én ezt tettem érted! És megkérdi: Te mit teszel értem? - És amit te teszel, meg én teszek, a golgotai áldozathoz képest mi az? Olyan, mint a napsütésben a gyertya lángja.

Ezért mondja Jézus: 'a te alamizsnád titkon legyen' Mt6.4a. Maradjon csak titokban. Nem olyan dolog az, amiben gyönyörködni lehetne. És milyen csodálatos, Jézus mégis így folytatja: 'és a te Atyád, a ki titkon néz, megfizet néked nyilván' Mt6.4b). Hát mégis van jutalom? Van! Egy példával hadd illusztráljam. Régen, amikor gyerekeim kicsik voltak, történt, hogy valahonnan egyszer egy kosár almát kellett hazahoznom. Nehéz volt, jól meghúzta a kezem. Velem volt egyik kisfiam is. Apró, gyenge kisgyerek. Fölbuzdulva a cipekedésemen, azt mondta: majd én segítek, és megfogta ő is a kosár fülét. Mintha segített volna, pedig akadályozott. Még nehezebb volt. De az a szeretet, amivel segíteni akart, jólesett, és amikor hazaértünk, azt mondtam neki: köszönöm, hogy segítettél, most jutalmul a legszebb almát te kapod belőle.

Valahogyan ilyen a jócselekedetünk, és valahogy ilyen az a jutalom, amiről Jézus beszél. Nem a teljesítmény egyenértéke, nem érdemszerinti fizetség, amit méltán elvárhat valaki, hanem az Isten édesatyai szeretetének bősége, ami még jobban árad. Mert ha nem azért 'segítek' vinni a kosarat az én jóra való igyekezetemmel, mert szeretem az Atyámat, hanem bármi másért, dicséretért, jutalomért, elismerésért, üzleti haszonból, akkor az már nem is keresztyén jócselekedet. Éppen az a csodálatos, hogy bár a mi alamizsnánkért igazán semmit sem érdemlünk, igazán csak szégyenkezhetnénk, Isten mégis 'látja', és 'megfizet'. Isten senkinek sem marad adós. Azzal a jó érzéssel menjünk ki innen most, hogy ha akármilyen szánalmasan csekély alamizsna is az, amit teszünk, szabad mégis jót cselekednünk, hálából Isten még nagyobb jó téteményéért: Jézusért. Ámen

 

Dátum: 1964. október 25.

Forrás ~ Internet