VIANNEY SZENT JÁNOS
*Dardilly (Lyon mellett), 1786. május 8.
+Ars, 1859. augusztus 4.
Ritkán volt alázatos, sőt megalázott embernek ily nagy dicsőségben
része: egy kicsi, tudatlan szolgagyerekből, aki istállóban aludt, a
mindenható Isten sokféle próbatét által látnokot és csodatévőt nevelt
magának, és szentté tette őt.
Jean-Baptist Marie gyermekkora a nagy francia forradalom korszakába
esett. Tizenegy éves volt, amikor otthon, a szobájukban ,,a nagy óra
alatt'' először járult szentgyónáshoz egy papnál, aki megtagadta az
alkotmányra teendő esküt. Utána éjnek idején járt hittanórákra, ahol a
kolostorukból elűzött, civil ruhát öltött apácák tanították. Első
szentáldozáshoz egy homályos pajtában járult, amely elé, hogy
eltereljék a hatóságok figyelmét, egy nagy szénásszekeret húztak. Az
elemi iskola óráin csak néha vehetett részt, atyjának ugyanis szüksége
volt az ő munkaerejére is a mezőn. Ezért alig tudott írni és olvasni.
Nem volt tehetséges, és amit tanult, azt is nagyon hamar elfelejtette.
Balley abbé, egy nagyon művelt pap, aki a párizsi Szent Genovéva-
apátságból került vidékre, felfigyelt Jánosra. Ez a pap Ecullyben volt
plébános, ahová maga mellé vette és felkészítette a papszentelésre. De
a terv, hogy Jánosból pap legyen, több akadályba is ütközött. Kezdve
azon, hogy Jánost besorozták a napóleoni hadseregbe (ahonnan
megszökött) és befejezve a sort a szemináriumi tanárokkal. De hála a
lyoni érseki helynök bátorságának, aki az ecullyi plébános, Balley
abbé barátja volt és pártfogóan szólt János mellett, végül szentelésre
bocsátották ezzel az indoklással: ,,Jámbor lélek, ismeri a
rózsafüzért, és tiszteli a Szűzanyát. A többit a kegyelem és a szíve
majd elvégzi.''
Másfél hónappal a waterlooi csata után -- a fegyverszünet épp akkor
lépett életbe -- Grenoble-ban pappá szentelték. Első szentmiséjét
1815. augusztus 14-én mutatta be a szemináriumi kápolnában, mégpedig
úgy, hogy miközben ő a főoltáron első miséjét mondta, két
mellékoltárnál két osztrák katonapap misézett. Felszentelése után
atyai barátja, Balley abbé káplánja lett. Ez a tiszteletreméltó,
,,római karakterű'' pap hamarosan a gyóntatójává választotta Jánost,
majd ő maga szeretettel és humorral bevezette az imádságba és a példás
aszketikus életbe. De a plébános harminc hónap múlva, szentség hírében
meghalt. János pedig, aki az egyszer látott dolgokat is nagyon
megjegyezte, öreg korában azt mondta: ,,Még ma is meg tudnám festeni
az arcképét.'' És ő, aki mindentől megvált, a szobájában, a mosdója
felett őrizte Balley abbé tükrét, ,,mert -- mint mondta -- ez tükrözte
az ő arcát.''
És János, most először, egyedül maradt: társ, mester és oltalom
nélkül. Plébánoshelyettesi kinevezéssel Arsba küldte a püspöke, ahová
egy ködös estén érkezett meg. Ars egy kicsi, elkereszténytelenedett
falu volt, nem rosszabb, mint a Lyon környékén lévő többi falvak.
János itt minden apostoli buzgósága ellenére nagyon egyedül volt. De a
magányt nagyon szerette. Később vágyakozással telt szívvel emlékezett
ezekre az időkre: ,,Hat vagy hét esztendőn át azt csináltam, amit
akartam.'' De éppen ez a néhány év volt életében a legkeményebb
vezeklés ideje. Alig evett valamit. Éjszakánként fogta a lámpását,
átment a templomba, bezárkózott, és ott virrasztott az
Oltáriszentségnél.
Megérkezése után két évvel súlyos lelki válságon ment át, aminek
részben oka volt kegyetlen vezeklése is. Lehet, hogy külön kérte
Istentől, hogy ,,megismerhesse saját nyomorult szegénységét''. Teljes
reményvesztettségben kérte a lyoni érsektől, hogy elhagyhassa Arsot.
Az érsek megértette nehézségeit és áthelyezte Salles-ba. Csakhogy a
Saone folyó éppen áradásban volt, néhány megtért hívője pedig
tiltakozott a távozása ellen. Nem tudott elutazni. Erre feladta
távozási tervét, és másodszor is ,,eljegyezte magát'' a faluval.
Belevetette magát a munkába: felújította öreg templomát, és a
környékbeli falvakban részt vett a hitélet fellendítésére akkoriban
mindenfelé tartott népmissziókban. Csakhogy prédikálni sehova nem
hívták, többnyire csak az egyik sarokban gyóntathatott.
Miközben a többi pap között -- saját szava szerint -- olyan volt,
mint a falu bolondja, azokat a lelkeket, akik rábízták magukat, a
tökéletesség útjára vezette. Ezek a lelkek aztán követték őt Arsba is.
Ez volt az első megnyilvánulása annak a vonzerőnek, amely később Arsot
zarándokhellyé tette. Néhány család, akiket megragadott János szava és
élete, áttelepült Arsba, s lassanként maga a falu is, amelynek lakói
hosszú ideig érzéketlenül nézték papjuk próbálkozásait, kezdett
megváltozni. De hamarosan jelentkezett a sátáni válasz. Az ürügyet egy
leány bukása szolgáltatta, aki gyermeket szült. A plébánia falát
telemázolták gyalázó megjegyzésekkel, és a környékbeli városkák
kávéházaiban mindenütt az arsi pap ,,esetét'' tárgyalták. János már
várta, mikor jön a püspöke, hogy furkósbottal verje ki a faluból.
Ugyanebben az időben mondta el azokat a prédikációit, amelyekben
,,rettenetes igazságokat'' hirdetett.
Nyolcvanöt prédikáció vázlata ránk maradt, amelyeket 1820--1839
között mondott el. E beszédek a korabeli prédikációgyűjteményekből
származó, vesződségesen készített kivonatok. Az a néhány változtatás,
melyeket a kis plébános meg mert tenni, arról tanúskodik, hogy a
hittudomány területén bizonytalanul mozgott, és csak azért
változtatott a kész anyagon, hogy ,,félelmet keltsen''. A hívek
panaszkodni kezdtek a szomszéd plébánosoknál, akik feljelentést tettek
ellene a püspöknél, és saját híveiknek megtiltották, hogy hallgassák
az arsi papot.
Ezekhez az ellenségeskedésekhez még sötétebb dolgok is járultak. A
sötétség fejedelme éjnek idején kereste fel, és próbálta teljes
reménytelenségbe és kétségbeesésbe hajszolni. Az arsi pap többé nem
aludt. Tanácstalanságában a szomszédaitól kért segítséget: több hívője
puskával a vállán vonult a plébániára, hogy együtt virrasszanak vele.
A félelmetes és kegyetlen jelenségek mindennapos próbatétet
jelentettek számára. Mindez pedig azért történt, mert János olyan
kapcsolatban volt a másik világgal, mint a szentek közül csak kevesen.
1826-ban -- az arsi plébános ekkor negyven esztendős volt -- a
faluban változás történt: ,,A kegyelem olyan erővel hatott -- vallotta
az egyik tanú --, hogy senki nem tudott neki ellenállni.'' De a
bírálatok, amelyek mindenfelől érték, nagyon meggyötörték a pásztort.
A szentmise volt az egyetlen forrás, ahol felüdülést talált.
Nyugtalanította ugyanis teológiai műveletlensége, és a szomszédos
plébánosokkal való feszültsége egyre csak nőtt. Ekkor határozta el,
hogy a Gondviselésről elnevezett arsi iskolát átalakítja a szegény és
kitett kislányok otthonává. Legalább köztük meg akarta érezni annak a
boldogságnak az előízét, amely a mennyek országát eltölti. Minden
délután hittanórát tartott nekik, és köztük művelte az első csodát is,
amikor lisztet szaporított. Ezzel az otthonnal olyan anyagi gondot
vállalt magára, amely haláláig elkísérte. De mit számított ez, amikor
szívének, irgalmasságának és hitének ez volt egyetlen földi menedéke.
Belső elhagyatottságában másodszor is áthelyezését kérte -- majd ismét
lemondott róla.
1832-ben Franciaországot kolerajárvány sújtotta, Ars azonban
érintetlen maradt a járványtól. És a faluban a hit lassan éledni
kezdett. Idegenből is egyre többen jöttek Arsba. A környező falvakban
gyorskocsi-szolgálatot szerveztek, hogy minél előbb mindenki
eljuthasson az arsi paphoz, ha gyónni akart nála. Ő pedig éjjel és
nappal gyóntatott, és kiderült, hogy ismeri a szívek titkait. Azt a
kevés időt, ami a gyóntatáson felül naponta szabadon maradt --
miközben az ördög még mindig különböző kísértésekkel gyötörte --,
imádkozásra és önostorozásra használta fel.
1843-ban a lelkipásztori munkától és belső, titkos harcaitól úgy
kimerült, hogy súlyosan megbetegedett. Közel került a halálhoz, a
betegek szentségét is felvette, és a környezete már búcsút vett tőle.
Egyszer csak talpra állt, de felgyógyulása után ismét el akart
menekülni falujából, és ezúttal sikerült is. Az emberek azonban utána
mentek, s mikor megtalálták, erőszakkal vitték vissza magukkal.
Tudatlanságának terhétől nyomasztva és a munkától túlterhelve
segítőtársat kért egy megfelelően képzett pap személyében. Kapott is
valakit, de a segítőtárs hamarosan zsarnokoskodni kezdett felette. Ez
az állapot hét évig tartott. János abbé teljesen visszahúzódott, csak
mentegette paptársa erőszakosságát, és szenvedett. Közben minden
nyomorúsága ellenére megadatott neki a szó, amellyel szíveket tudott
megnyitni, és -- anélkül, hogy észrevette volna -- csodákat művelt. Az
évenként Arsba zarándokló emberek száma pedig a százezer felé
közeledett.
Amikor püspöke -- a hívek jogos és egyre növekvő felháborodásának
leszerelése érdekében -- elhelyezte a káplánt, János abbé attól félt,
hogy ismét egyedül marad. Ezért az öreg plébános alaposan
végiggondolta, hogyan fog immár véglegesen megszökni. Mikor terve
meghiúsult, tömören csak ennyit állapított meg: ,,Gyerekesen
viselkedtem.'' A püspök azonban nem hagyta magára, hanem új káplánt
küldött melléje, aki úgy szerette, mintha atyja lett volna. János
azonban ekkor már halála felé közeledett.
Mindenét szétosztotta a szegények között, s amije volt, az ő javukra
eladta. A bűnös emberek úgy sereglettek köréje, hogy azt mondta: ,,A
bűnösök a végén meg fogják ölni a szegény bűnöst.'' De ekkor a faluban
már mindenki keresztény életet élt. A plébánosnak is csak a fizikai
ereje fogyott el, szeretete és türelme nem. Ám mindazt, amit tett,
semminek tartotta. A tisztelet megnyilvánulásai ellenére -- püspöke
tiszteletbeli kanonokká, a kormányzat pedig 1855-ben lovaggá tette --
meg volt győződve ,,semmiségéről''. Ismételten mondta: ,,Ha tudtam
volna, mit jelent papnak lenni, gyorsan trappista kolostorba vonultam
volna a szeminárium helyett!''
Bár sokan voltak körülötte, az arsi plébános olyan magányosan halt
meg a kimerültségtől, amilyen magányosan élt. Akik látták a
holttestét, egyhangúlag tanúsították, hogy az erőnek utolsó cseppje is
eltávozott belőle. X. Pius pápa 1905-ben boldoggá, XI. Pius pápa 1925.
május 31-én szentté avatta, 1929-ben pedig a plébánosok patrónusává
nyilvánította. Az Egyház ezzel emlékezteti minden idők papjait arra,
hogy Isten ereje a gyengékben válik tökéletessé. Ünnepét 1928-ban
vették fel a római naptárba, augusztus 9-re. 1960-ban Szent Lőrinc
vigíliája miatt augusztus 8-ra, majd 1969-ben halála napjára,
augusztus 4-re tették át.
A szent arsi plébános életéből, aki a tudományokkal ugyan zátonyra
futott, rendkívül gazdag kegyelmi ajándékaival azonban számtalan
embert vezetett Istenhez, egyházi dokumentumok, saját prédikációi, s
mindenekelőtt hívei és gyónói mondanak el megindító részleteket.
János édesanyja észrevette fiának szíve vágyát, hogy mennyire
szeretne pap lenni. Ezért egy nap útra kelt, átment a szomszédos
faluba, Ecullybe, ahol a plébános néhány fiút a papságra készített
fel, és meg akarta kérni, hogy fogadja be növendékei közé az ő fiát
is. De szomorúan tért haza, mert még útközben is fülébe csengett az
elutasító szó: ,,Nem tehetem!'' Nem sokkal később újra elindult, de
ezúttal Jánost is magával vitte. Balley abbé hosszasan nézte Jánost,
azzal a szándékkal, hogy véglegesen visszautasítja, hiszen az akkor
már tizenkilenc éves fiú szinte teljesen tudatlan volt. De amikor
beszélgetni kezdett vele, minden ellenkezése elpárolgott. Félhangosan
mondta magának: ,,Ó, nézd csak, ezt a gyermeket én felveszem!'', majd
édesanyjához fordulva mondta: ,,Legyen teljesen nyugodt, ha kell az
életemet adom oda érte!''
János számára a tanulás a kínok kínja volt. Egyik társa, a tizenkét
éves Loras egy nap elvesztette a türelmét. A hozzá képest hatalmas
Jánosnak, aki megint csak hihetetlen ostobaságot tanúsított, a többi
tanuló jelenlétében néhány csattanós pofont adott. János felugrott --
és a gyerek lábához vetette magát, úgy kért tőle bocsánatot, hogy
ostobaságával ennyire felingerelte.
Alkalmatlansága miatt Jánost elbocsátották a szemináriumból, és a
vizsgán, amelyre Balley abbé nagy keservesen felkészítette, megbukott.
De a jó abbé azonnal Lyonba sietett, és megkérte az érseki titkárt,
hadd ismételje meg János a vizsgát. E kérés hatására egy napon János
vizsgáztatására a plébániára érkezett a szemináriumi rektor és a
püspök egyik megbízottja. És ebben a nyugodt környezetben János tudott
úgy felelni, hogy a megbízottak azzal tértek haza Lyonba, hogy
szentelhető. Amikor a helynök aláírta a szentelési okmányt,
megjegyezte: ,,Az Egyháznak nemcsak tudós, hanem jámbor papokra is
szüksége van, és ez az ember az!''
De az újmisés János nem gyóntathatott, mert a püspöki hivatal túl
hézagosnak találta teológiai műveltségét ahhoz, hogy a gyóntatói
joghatóságot megadják neki. Ez volt a későbbi nagy gyóntató utolsó
megaláztatása. Mikor aztán végre az engedély megérkezett, Balley abbé
térdelt elébe elsőnek, és kérte tőle a feloldozást.
1818-ban egy februári napon kelt útra a fiatal pap arsi plébániája
elfoglalására. A faluban mindössze hatvan család lakott, kocsma pedig
volt három! Gyalog érkezett, maga mögött húzva egy kis kézikocsit,
rajta néhány bútordarab, melyekkel egy szobát is alig lehetett
berendezni. Az új plébános eltökélte magában, hogy a háztartását maga
fogja vezetni, ami abból állt, hogy krumplit főzött, és egy hétig azt
ette. Amikor odaért a plébánia határához, letérdelt az út porába, és
imádkozott a helység őrangyalához, ahol az életét akarta áldozni az
emberekért.
Az arsi emberek lassan ráébredtek, hogy egy szent érkezett hozzájuk.
Nem szavai bárdolatlanságára figyeltek fel, hanem az igére, ami e
szavakban zengett. Először persze felhorkantak, aztán hagyták magukat
vezetni, végül már nem akartak lemaradni a plébánosuk mögött. Amikor
valaki szóvá tette az egyik arsi parasztembernek, hogy miként
lehetséges, hogy a faluban nem hallani egyetlen káromkodást sem, azt
válaszolta: ,,Mi sem vagyunk jobbak a többieknél, de nagyon
szégyellhetnénk magunkat, ha egy szent mellett ilyen bűnöket követnénk
el!'' Egy másik, amikor megkérdezték tőle, hogy mit csinál olyan
sokáig a templomban, azt felelte: ,,Én nézem a Jóistent, és a Jóisten
néz engem.'' Amikor később új temetőt nyitottak, és a sírok kezdtek
egymás mellett sorakozni, a szent plébános megjegyezte: ,,Ez igazában
egy ereklyekápolna'', mert szerinte azok közül, akiket oda temettek,
senki sem veszett el.
Később közelről és távolról özönlöttek hozzá az emberek. A legtöbb
azzal az elhatározással jött, hogy csak akkor távozik, ha meg tudott
gyónni, ám ehhez néha napokon át kellett várakozni. A templom
állandóan nyitva állt, és szüntelenül -- éjjel kettőkor éppúgy mint
délben -- tele volt emberekkel. Hosszú sorban álltak a plébános
gyóntatószéke előtt, és vártak. János abbé pedig tíz, tizenkét, sőt
olykor tizennyolc órán át egyhuzamban gyóntatott. A zarándokok a
levegőtlenség miatt alig bírták ki, és néha ki kellett menniük a
szabad levegőre; télen pedig kegyetlenül hideg volt a templom. A
gyóntató atya pedig rendületlenül kitartott, legfeljebb néha tett egy
nedves kendőt a homlokára. Kabátja nem is volt, mert ha ajándékba
kapott egyet, azonnal továbbajándékozta a szegényeknek. Egyszer csak
úgy mellékesen megjegyezte, hogy Mindenszentektől Húsvétig nem érezte
a lábait. És a gyóntatószék sebesre dörzsölte a hátát. Arra azonban
gondosan ügyelt, hogy a várakozók tartsák a sorrendet és senki ne
furakodjék mások elé.
Egyszer egy dáma, aki arra hivatkozott, hogy őt még a Vatikánban sem
várakoztatták meg soha, ezt a választ kapta: ,,A szegény arsi plébános
gyóntatószéke előtt mégis várni fog!'' Csak a betegek, a nyomorékok és
saját plébániájának hívei jelentettek kivételt.
Ismerte az emberi szíveket, és különös kegyelmi ajándékként olvasott
bennük, anélkül, hogy az emberek megszólaltak volna. Egy férfi azzal
kezdte a gyónását, hogy utoljára harminc éve gyónt. János
kiigazította: ,,nem harminc, hanem harminchárom éve''. Mikor az ember
utánaszámolt, igazat adott neki! Egy asszony elmondta, hogy János abbé
olyan pontosan ismerte az ő családi viszonyait, az eseményeket és a
neveket, hogy a megdöbbenéstől alig tudott megszólalni. És amikor
megkérdezte, hogy honnan tudja mindezt, azt válaszolta: ,,Az ön
őrangyala mondta nekem!''
Olykor gyóntatás közben könnyekre fakadt. Mikor valaki ezen
elcsodálkozott, azt mondta neki: ,,Barátom, azért sírok én, mert ön
nem siratja a bűneit.'' Ez az ember az otthoniaknak elmondta:
,,Biztosíthatom önöket, ha valaki sírni látja az arsi plébánost, semmi
csoda nincs abban, ha maga is sírva fakad.''
Egy napon levelet kapott az egyik szomszéd paptól, akit a paptársai
bujtottak fel, s a levélben ez állt: ,,Ha valakinek oly kevés
teológiai tudás van a fejében, mint önnek, annak nem volna szabad
beülnie a gyóntatószékbe!'' A levél névtelen volt, de János abbé
felismerte írásáról a feladót, ezért ezt a rövid választ küldte neki:
,,Nagyon szeretett és igen tisztelt testvérem! Milyen sok okom van rá,
hogy szeressem önt! Ön az egyetlen, aki igazat mondott nekem. És ha
már volt annyira jó és szeretetre méltó, hogy szegény lelkemet a
gondjaiba fogadta, kérem segítsen nekem abban, hogy elnyerhessem a rég
vágyott kegyelmet: nagyon szeretnék e helyről, amelyre
tudatlanságomnál fogva teljesen alkalmatlan vagyok, elmenni valahová,
és egy sarokban meghúzódva csak siratni életem bűneit.''
A püspök, akihez eljutottak a plébános elleni áskálódások, megjelent
Arsban. Vizsgálatot rendelt el, de semmit nem talált, ami miatt Jánost
elmarasztalhatta volna. És akkor a püspök is beállt a sorba, és
ugyanúgy várt sorára a gyóntatószék előtt, mint a többiek. Papságának
pedig ezt kívánta: ,,Bárcsak egy morzsányi volna bennük az arsi
plébános ostobaságából!''
A lelkek reá nehezedő terhe és a gonosz lélek által okozott kínok
arra késztették, hogy egy éjszaka leple alatt elmeneküljön a faluból.
Nem jutott messzire, amikor szembe jött vele a káplánja, és
tartóztatta, de János nem hajlott a szóra. Akkor a káplán követte, és
a sötétben tévútra akarta vezetni, hogy kacskaringós utakon
visszaérkezzenek a faluba, de a plébános észrevette ezt. Csak amikor a
káplán kikapta a hóna alól a breviáriumot, akkor indult el visszafelé,
hogy másikat vegyen magához. Akkor megszólaltak a templom harangjai, s
a nép mindenféle eszközökkel összeszaladt, mert azt hitték, tüzet kell
oltani vagy rablók ellen kell védekezni. A plébános pedig, abban a
hiszemben, hogy Úrangyalára harangoznak, letérdelt imádkozni. Az ima
végeztével fölkelt, és elindult, hogy elmegy. Közben azonban az ajtót
kívülről rázárták. Felindultságában könnyek között kérte, engedjék
elmenni. Mikor végre kiengedték a lakásból, bement a templomba, és
leborult a tabernákulum előtt. Reggel pedig egész őszintén csak annyit
mondott: ,,Gyerekesen viselkedtem.''
Alázatosságában a csodákat és gyógyításokat, amelyeket Isten általa
művelt, Szent Filoménának tulajdonította, akit bensőségesen szeretett,
s akitől volt egy kis ereklyéje. Egyszer szinte megharagudott ,,kedves
kis szentjére'', mert nyilvános helyen és sokak szeme láttára művelt
csodát. A káplánjának így beszélte el: ,,Egy asszony hozott oda hozzám
egy gyermeket, akinek súlyos szembaja volt. Megérinttette velem a
beteg szemet, és a baj eltűnt! És hogy szégyelltem magam! Ha találtam
volna egy egérlyukat, eltűntem volna benne!'' Egy szemtanú pedig
elmondta: ,,Látnotok kellett volna, hogyan futott el a gyermek
meggyógyításának színhelyéről! Kezébe temette az arcát, és nagy
léptekkel szaladt el, mintha bottal kergetnék!''
Aztán egyik nap meglepetésszerűen megjelent a templomban az új
püspök, és a teljesen elképedt plébános vállára terített egy piros
selyemből készült, hermelinnel szegett körgallért, és kihirdette a
jelenlevőknek, hogy a plébánost címzetes kanonokká nevezte ki. A
plébános úgy állt a sekrestye ajtajában, mint egy csínytevésen
rajtakapott gyermek. De alighogy a püspök eltávozott, János abbé
pénzzé tette a körgallért. Huszonöt frankot kapott érte, amit mindjárt
a szegények javára fordított. Mikor a kereskedőnő rádöbbent, hogy túl
keveset adott érte, megtoldotta az árát. Akkor a plébános örömmel
felkiáltott: ,,Ó, ha a püspök úr még egyet ajándékozna nekem, azt is
pénzzé tenném!''. Majd tollat ragadott, és így írt püspökének:
,,Kegyelmes Püspök Úr! A gallér, amelyet olyan jóságosan nekem
ajándékozott, igen nagy örömet szerzett nekem. Egy alapítványhoz éppen
ez az összeg hiányzott, amit érte kaptam: ötven frankért sikerült
eladnom! Ezzel az összeggel nagyon meg vagyok elégedve!''
Ugyanígy tett, amikor megtudta, hogy kinevezték lovaggá, és csak
annyit kérdezett: ,,Jár a lovagi kereszttel valami jövedelem? Jelent
ez valami pénzt a szegényeimnek? Mert ha nem, akkor mondjátok meg a
császárnak, hogy hallani sem akarok a lovagságról!''
Mindenható és irgalmas Istenünk,
ki Szent János áldozópapodat
csodálatos lelkipásztori buzgósággal áldottad meg,
kérünk, segíts,
hogy közbenjárására és példája szerint
szeretetünkkel megnyerjük testvéreinket Krisztusnak,
és velük együtt mi is eljuthassunk az örök dicsőségre!
Forrás ~ Internet
