A KERESZTÉNY EMBER HÍVATÁSA
Bevezetés
1. A nemzetekhez küldte Isten az Egyházat, hogy "az üdvösség
egyetemes szakramentuma" legyen, ezért katolicitásának legbensőbb
igényéből és alapítója parancsát követve minden embernek hirdetni akarja
az evangéliumot. Maguk az apostolok ugyanis, akikre az Egyház
alapíttatott, Krisztus nyomába lépve "hirdették az igazság igéjét és
egyházakat hoztak létre". Az ő utódaik feladata e mű szünet nélküli
folytatása, hogy "az Úr tanítása terjedjen és dicsőségre jusson" (2Tesz 3,1), és Isten országát a földön mindenütt hirdessék és megvalósítsák.
A világ jelen helyzetében azonban az emberiség új állapotba került, s
az Egyházat, a föld sóját és a világ világosságát fokozottan sürgeti
hivatása, hogy megújítson és üdvözítsen minden teremtményt, annak
érdekében, hogy Krisztusban minden megújuljon, és Benne az emberek egy
családdá és Istennek egyetlen népévé legyenek.
Ezért e Szent Zsinat, megköszönve Istennek az egész Egyház eddigi
erőfeszítésének eredményeit, vázolni szándékozik a missziós tevékenység
alapelveit, és össze akarja fogni minden hívő erejét, hogy Isten népe, a
kereszt szűk ösvényét járva mindenütt terjessze Krisztusnak, az
örökkévalóság urának5 országát, s készítse eljövetelének útját.
Első fejezet: TEOLÓGIAI ALAPOK
Az Atya elhatározása
2. A zarándok Egyház, mivel az Atyaisten terve szerint a Fiú és a Szentlélek küldetéséből származik, missziós természetű.
E terv a " forrástermészetű szeretetből", azaz az Atyaisten
szeretetéből fakad, aki -- lévén kezdet nélküli kezdet, akitől a Fiú
születik, s kitől a Szentlélek a Fiú által származik -- igen nagy és
irgalmas jóságában szabadon megteremtett, sőt érdemeink nélkül arra
hívott meg minket, hogy az élet és dicsőség közösségében legyünk vele.
Ezért bőségesen árasztotta és folyamatosan árasztja isteni jóságát, úgy,
hogy mindenek alkotója végül "minden lesz mindenben" (1Kor 15,28) egyszerre
gondoskodva a maga dicsőségéről és a mi boldogságunkról. Istennek
azonban úgy tetszett, hogy az embereket nemcsak külön-külön, minden
kapcsolattól függetlenül hívja meg a saját életében való részesedésre,
hanem néppé teszi őket, amelyben szétszórt gyermekeit összegyűjti.
A Fiú küldetése
3. Isten ezen egyetemes üdvözítő terve nemcsak rejtett módon a
lelkekben valósul meg, nem is csupán vallásos erőfeszítések által,
melyekkel az emberek sokféle módon keresik Istent, "hogy szinte
kitapogassák és megtalálják, hisz nincs messze egyikünktől sem" (ApCsel 17,27); ezen
erőfeszítések ugyanis megvilágosításra és gyógyításra szorulnak, bár a
gondviselő Isten jóságos intézkedéséből olykor az igaz Istenhez vezető
nevelőnek, vagy az evangéliumra való előkészületnek tekinthetők. Isten
-- hogy közte és köztünk, bűnösök között békét, vagyis közösséget, az
emberek között pedig testvériséget hozzon létre -- elhatározta, hogy
Fiát testünkben elküldve új és végleges módon lép be az emberi
történelembe, hogy az embereket, Általa kiragadja a sötétség és a Sátán
hatalmából, és benne kiengesztelődjék a világgal. Fiát pedig, aki által a
világot is teremtette, a mindenség örökösévé rendelte, hogy benne
újítson meg mindent.
Jézus Krisztus ugyanis azért küldetett a világba, hogy igazi
közvetítő legyen Isten és az emberek között. Istensége szerint "benne
lakik testi formában az istenség egész teljessége" (Kol 2,9); emberi természete szerint pedig, mint új Ádám, a megújított emberiség feje, akit "kegyelem és igazság tölt be" (Jn 1,14).
Isten Fia tehát a valódi megtestesülés útjait járta, hogy az embereket
az isteni természet részeseivé tegye: noha gazdag volt, értünk szegénnyé
lett, hogy szegénysége által meggazdagodjunk. Az Emberfia nem azért
jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és életét adja
váltságul sokakért, azaz mindenkiért. A szentatyák állandóan hirdetik,
hogy nem gyógyult meg az, amit Krisztus nem vett magára. Ő pedig az
emberi természetet a maga teljességében magára vette, úgy amint az
bennünk, nyomorultakban és szegényekben van, kivéve a bűnt. Krisztus
ugyanis, "akit az Atya megszentelt és a világba küldött" (Jn 10,36),
önmagáról mondta: "Az Úr lelke rajtam, mert fölkent engem. Elküldött,
hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, hogy gyógyítsam a megtört
szívűeket, a foglyoknak a szabadulást hirdessem és a vakoknak a látást" (Lk 4,18); s másutt: "Az Emberfia azért jött, hogy keresse és üdvözítse, ami elveszett" (Lk 19,10).
Amit pedig az Úr egyszer hirdetett, vagy ami őbenne az emberiség
üdvösségéért történt, azt egészen a föld határáig hirdetni és
terjeszteni kell, Jeruzsálemen kezdve el, hogy ami egy alkalommal
mindenki üdvösségére megtörtént, az az idők folyamán mindenkiben hatni
tudjon.
A Szentlélek küldetése
4. Ennek megvalósítására pedig elküldte Krisztus az Atyától a
Szentlelket, hogy a lelkek mélyén munkálja az üdvösséget és terjessze az
Egyházat. A Szentlélek kétségkívül már Krisztus megdicsőülése előtt is
működött a világban. Pünkösd napján azonban leszállt a tanítványokra,
hogy örökre velük maradjon, az Egyház nyilvánossá lett a sokaság előtt,
és az igehirdetés által megkezdődött az evangélium terjedése a nemzetek
között. Az új szövetség egyháza -- mely minden nyelven megszólal, s
szeretetében minden nyelvet megértve és befogadva túllép a bábeli
megoszláson -- a hit katolikus voltával előre jelzi a népek egységét.
Krisztus emberi élete akkor kezdődött el, amikor Szűz Máriára leszállott
a Szentlélek; ugyanez a Szentlélek indította az imádkozó Krisztust
szolgálatára, s amikor Pünkösdkor ugyanez a Lélek leszállt az
apostolokra, megkezdődtek az "apostolok cselekedetei". Maga az Úr Jézus
pedig, mielőtt életét teljesen szabadon letette a világért, úgy rendezte
el az apostoli szolgálatot és ígérte meg a Szentlélek elküldését, hogy e
kettő mindig és mindenütt együtt vigye végbe az üdvösség művét. A
Szentlélek az egész Egyházat mindig "egyesíti a közösségben és a
szolgálatban, ellátja hierarchikus és karizmatikus adományokkal", az
egyházi intézményeket pedig élteti, mint a lélek a testet, és ugyanazt a
missziós lelkületet ébreszti föl a hívőkben, amely Krisztusban élt. Az
apostolok munkáját néha még láthatóan is megelőzi, s többféleképpen
szüntelenül kíséri és irányítja.
Krisztus küldi az Egyházat
5. Az Úr Jézus kezdettől fogva "magához hívta, akiket kiválasztott..., hogy társai legyenek, és elküldje őket prédikálni " (Mk 3,13).28
Így az apostolok lettek az új Izrael csírái és egyben a szent
hierarchia kiindulópontjai. Azután az Úr halálával és föltámadásával
egyszer s mindenkorra beteljesítette üdvösségünk és a mindenség
megújításának misztériumait, s megkapott minden hatalmat a mennyben és a
földön, mielőtt fölvétetett a mennybe, az üdvösség szakramentumaként
megalapította Egyházát, és úgy küldte az apostolokat a világba, amint őt
küldte az Atya, megparancsolva nekik: "Menjetek tehát, tegyétek
tanítványommá mind a népeket. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú
és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket mindannak megtartására,
amit parancsoltam nektek" (Mt 28,19--20). "Menjetek el az egész
világra és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz
és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik" (Mk 16,15).
Ezért a krisztusi hit és üdvösség terjesztése az Egyháznak kötelessége: részben a kifejezett parancs miatt,
melyet az apostoloktól örökölt Péter utódjával, az Egyház legfőbb
pásztorával együtt a püspökök testülete, melynek munkatársai a papok;
részben az életerő miatt, melyet testének tagjaiba áraszt
Krisztus, "aki az egész testet egybefogja és összetartja a különféle
ízületek segítségével, hogy a tagok betöltsék az erejükhöz szabott
feladatkört. Így növekszik a test és építi föl saját magát a
szeretetben" (Ef 4,16). Az Egyház küldetése tehát azáltal
valósul meg, hogy -- Krisztus parancsának engedelmeskedve s a Szentlélek
kegyelme és szeretete hatására -- megjelenik minden ember, még a
nemzetek körében is, hogy élete példájával és az igehirdetéssel, a
szentségekkel és a kegyelem többi eszközével mindenkit elvezessen
Krisztus hitére, szabadságára és békéjére, hogy így nyitva álljon
mindenki számára a szabad és biztos út a krisztusi misztériumban való
teljes részesedéshez.
Mivel e küldetés a történelem századain át folytatja és
kibontakoztatja Krisztus küldetését -- akit az Atya azért küldött, hogy
örömhírt vigyen a szegényeknek --, Krisztus Lelke indítására az
Egyháznak is ugyanazon az úton kell járnia, amelyen Ő járt: a
szegénység, az engedelmesség, a szolgálat és az önfeláldozás útján
egészen a halálig, melyet föltámadásával legyőzött. Ezért voltak telve
reménnyel az apostolok, akik sok megpróbáltatásban és szenvedésben
kiegészítették azt, ami hiányzik Krisztus szenvedéséből, testének, az
Egyháznak javára. Ugyanígy gyakran lett magvetés a keresztények vére is.
A misszió
6. E feladat -- melyet feje, Péter utóda alatt az egész Egyház
imádságára és együttműködésére támaszkodó püspöki rendnek kell
teljesítenie -- mindig és minden körülmények között egy és ugyanaz,
jóllehet a körülményektől függően sokféleképpen oldják meg. Az Egyház
tevékenységében látható különbségek tehát nem a küldetés belső
lényegéből fakadnak, hanem a körülményekből, melyekben e küldetést
végrehajtják.
A körülmények pedig az Egyháztól, a népektől, közösségektől és az
emberektől is függenek, akikhez a küldetés szól. Az Egyház ugyanis,
jóllehet az üdvösség minden eszközének birtokában van, nem mindig és nem
egyszerre használja föl valamennyit, s ezt nem is teheti meg; hanem
tevékenységében, mellyel megvalósítja Isten terveit, ismeri a kezdet
nehézségeit és a fokozatosságot, a sikerek utáni visszaesést, vagy
legalább a félbemaradást és a feladat megoldásához való elégtelenséget.
Az emberekhez, közösségekhez és népekhez fokozatosan ér el, lassan hatja
át és így fogadja be őket a katolikus teljességbe. S meg kell találnia a
körülményeknek és állapotoknak megfelelő eszközöket és teendőket.
Azokat a sajátos kezdeményezéseket, melyeknek keretében az evangélium
Egyháztól küldött hirdetői mennek az egész világra, hogy hirdessék az
evangéliumot és meghonosítsák az Egyházat a Krisztusban még nem hívő
népek és csoportok között, általában misszióknak nevezzük; a
missziós tevékenység rendszerint olyan területen folyik, melyet a
Szentszék missziós területnek nyilvánít. E tevékenységnek sajátos célja
az evangélium hirdetése és az Egyház meggyökereztetése olyan a népek és
csoportok körében, melyekben még nem honosodott meg. Így Isten szavának
magvából sarjadnak szerte a világon az elegendő számban alapított, saját
erőből megerősödő és felnövekvő helyi részegyházak, melyek -- a hívő
néppel egységes saját hierarchiával, a krisztusi élet teljes
kibontakoztatásához szükséges, sajátosságuknak megfelelő eszközök
birtokában -- hozzájárulnak az egyetemes Egyház fejlődéséhez. Ennek a
magvetésnek a legfőbb eszköze Jézus Krisztus evangéliumának hirdetése,
hiszen az Úr azért küldte el tanítványait az egész világra, hogy az
emberek Isten igéjéből újjászülessenek és a keresztség által az Egyházba
gyűljenek össze, mely mint a megtestesült Ige teste, Isten igéjéből és
az eucharisztikus kenyérből él és táplálkozik.
Az Egyház e missziós tevékenységében a kezdet (a magvetés) és az első
időszak (az újdonság, az ifjúság) állapotai olykor egymásba fonódnak.
Az Egyház missziós tevékenysége azonban akkor sem szűnik meg, ha ezeken
túljutottak, hanem a már megalapított részegyházak feladata folytatni az
evangélium hirdetését a kívülállók felé. Ezenfelül a csoportok,
melyeknek körében az Egyház él, különféle okok következtében nemritkán
alapvetően megváltoznak, és így egészen új körülmények keletkezhetnek.
Az Egyháznak ilyenkor föl kell tennie a kérdést, vajon e körülmények nem
követelik-e újra a missziós tevékenységet.
Néha egy időre olyan a helyzet, hogy nem lehet közvetlenül és azonnal
hirdetni az evangéliumot. Ilyenkor a misszionáriusok egyedüli
lehetősége, hogy türelmesen, okosan és nagy bizalommal, Krisztus
szeretetének és jóságának tanúságával előkészítik az Úr útját és
megjelenítik őt.
Mindebből nyilvánvaló, hogy a missziós tevékenység az Egyház
természetéből következik: üdvözítő hitét terjeszti, katolikus egységét
szélesíti és tökéletesíti; erejét az Egyház apostoli mivoltából meríti;
megvalósítja a hierarchia kollegiális szellemét; igazolja, terjeszti és
növeli az Egyház szentségét. Így a nemzetek közötti missziós tevékenység
különbözik mind a hívők felé irányuló lelkipásztorkodástól, mind a
keresztény egység helyreállítását célzó kezdeményezésektől. E kettő
azonban szorosan összefügg az Egyház missziós működésével: a
keresztények megosztottsága ugyanis árt a legszentebb ügynek --
tudniillik, hogy az evangéliumot minden teremtmény számára hirdessék --,
és sokak elől elzárja a hithez vezető utat. A missziók érdeke sürgeti
tehát, hogy minden megkeresztelt ember egy nyájban egyesüljön, és
egyetértően tehessen tanúságot Krisztusról, Uráról a nemzetek előtt. De
ha még nem képesek az egy hitről teljesértékű tanúságot tenni, legalább a
kölcsönös megbecsülés és szeretet legyen meg bennük.
A misszió jelentősége és szükségessége
7. E missziós tevékenység indító oka Isten akarata, aki "azt akarja,
hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére. Hiszen
egy az Isten, egy a közvetítő Isten és ember között: az ember Krisztus
Jézus, aki váltságul adta magát mindenkiért" (1Tim 2,4--6); "és nincs üdvösség senki másban" (ApCsel 4,12).
Mindenkinek meg kell tehát térnie az Egyház igehirdetése révén
megismert Krisztushoz és megkeresztelkedve be kell épülnie az ő testébe,
az Egyházba. Maga Krisztus ugyanis "kifejezetten hangsúlyozva a hit és a
keresztség szükséges voltát, egyúttal az Egyház szükségességét is
megerősítette, melybe a keresztségen mint ajtón át lépnek be az emberek.
Ezért nem üdvözülhetnek azok az emberek, akik tudják ugyan, hogy Isten
Jézus Krisztus által az üdvösség szükséges intézményének alapította meg a
katolikus Egyházat, mégsem akarnak belépni oda vagy megmaradni benne."
Jóllehet tehát Isten azokat is, akik önhibájukon kívül nem ismerik az
evangéliumot, egyedül általa ismert utakon elvezetheti a hitre, mely
nélkül lehetetlen neki tetszeni, az Egyháznak mégis kötelessége és
egyúttal szent joga az evangelizálás, ezért a missziós tevékenység ma
éppúgy, mint mindig, szükséges és fontos.
Általa Krisztus misztikus teste szüntelenül gyűjti és rendezi erőit a
növekedésre. Az Egyház tagjait az a szeretet serkenti a tevékenységre,
amellyel Istent szeretik, s ez ösztönzi őket, hogy osszák meg minden
emberrel a jelen és az örökkévaló élet lelki javait. Végül e missziós
tevékenység teljesen megdicsőíti Istent, akinek célja az, hogy az
emberek tudatosan és teljesen fogadják el üdvözítő művét, melyet
Krisztusban valósított meg. Így a misszió által valósul meg Isten terve
-- melyet Krisztus engedelmesen és szeretettel szolgált az őt küldő Atya
dicsőségére --, hogy az egész emberiség Isten egyetlen népévé, Krisztus
egyetlen testévé legyen, a Szentlélek egyetlen templomává épüljön.
Mindez testvéri egyetértést hoz létre, s ugyanakkor megfelel az emberek
szívéből feltörő vágynak is. Így végül az embert a maga képére és
hasonlatosságára teremtő Isten terve akkor fog megvalósulni, amikor
mindazok, akik az emberi természet részesei és Krisztusban a Szentlélek
által újjászülettek, együtt szemlélve Isten dicsőségét, elmondhatják:
"Mi Atyánk".
A miszió és az ember
8. A missziós tevékenység az emberi természethez és annak
törekvéseihez is szorosan kapcsolódik. Amikor ugyanis az Egyház
bemutatja Krisztust az embereknek, létük és teljes hivatásuk hiteles
igazságát is föltárja nekik; Krisztus ugyanis szerzője és ősmintája a
megújított, testvéri szeretetre, őszinteségre és békés lelkületre hajló
embernek, akit oly kívánatosnak tart mindenki. Krisztus és az evangélium
hirdetésével róla tanúskodó Egyház minden faji és nemzeti különbség
fölött áll, tehát senkinek és sehol sem lehet idegen.46 Maga Krisztus
pedig az igazság és az út, akit mindenkihez közel hoz az evangélium
hirdetése, amikor az ő szavát mindenki füle hallatára ismétlik:
"Tartsatok bűnbánatot és higgyetek az evangéliumnak" (Mk 1,15).
Mivel azonban aki nem hisz, már elítéltetett,47 Krisztus igéi egyszerre
az ítélet és a kegyelem, a halál és az élet igéi. Mert csak a réginek
meghalva léphetünk be az új életbe: ez elsősorban a személyekre áll, de
érvényes a világ különféle javaira is, melyek magukon viselik az ember
vétkének, de Isten áldásának jegyét is: "Mert mindnyájan vétkeztek és
nélkülözik az Isten dicsőségét" (Róm 3,23). Senki sem képes
önmagától és önerejéből megszabadulni a bűntől és önmaga fölé emelkedni;
senki sem tud egymaga szabadulni gyengeségeitől, magányától vagy
rabságából,48 ezért mindenki rászorul Krisztusra, mint példaképre,
mesterre, szabadítóra, üdvözítőre és éltetőre. Valóban, az evangélium
még e világ történelmében is a szabadság és a fejlődés kovásza volt, s
mindig a testvériség, az egység és a béke kovásza marad. Nem ok nélkül
ünneplik tehát a hívők Krisztust úgy, mint "akire a nemzetek vártak,
melyeknek ő az Üdvözítője".
A misszió eszkatologikus jellege
9. Így tehát a missziós tevékenység ideje az Úr első és második
eljövetele közé esik, amikor majd az Egyházat mint érett gabonát a
szélrózsa minden irányából betakarítják Isten országába. Mielőtt ugyanis
eljön az Úr, minden népnek hirdetni kell az evangéliumot. A missziós
tevékenység nem más, és nem is kevesebb, mint Isten tervének
megnyilvánulása, azaz epifániája és megvalósulása a világban és ennek
történelmében, melyben Isten a misszió révén nyilvánvalóan véghezviszi
az üdvösség történetét. A misszió az igehirdetés és a szentségek által
-- melyeknek központja és csúcsa az Eucharisztia -- jelenvalóvá teszi
Krisztust, az üdvösség szerzőjét; s bárhol, bármilyen igazság vagy
kegyelem van jelen Isten titokzatos jelenléteként, megszabadítja a
nemzeteket a rossztól s visszaadja őket alkotójuknak, Krisztusnak, aki
lerontja a Sátán uralmát és megfékezi a sokféle bűn rosszaságát. Így
tehát bárhol, bármi érték található magként elhintve az emberek szívében
és elméjében, vagy a népek sajátos szertartásaiban és kultúrájában, az
nemcsak nem vész el, hanem ellenkezőleg, meggyógyul, fölemelkedik és
beteljesedik Isten dicsőítésére, a Sátán megszégyenítésére és az ember
boldogságára. Így a missziós tevékenység az eszkatologikus beteljesedés
felé tart; általa növekszik az Atya tetszése szerint54 megállapított
mértékig és ideig Isten népe, melyhez prófétai ige szól: "Tedd tágassá
sátorhelyedet, hajlékaid bőreit feszítsd ki, ne kíméld!" (Iz 54,2);55
általa éri el a misztikus test a krisztusi nagykorúságot, épül az
apostolokra és prófétákra alapozott lelki templom, melynek szegletköve
Krisztus, s melyben lélekben és igazságban imádják Istent.
A világi hívők feladatai
21. Az Egyház nincs igazán megalapítva, nem él igazán és nem
tökéletes jele Krisztusnak az emberek között, ha a hierarchia mellett
nem áll és dolgozik vele együtt a világi hívők komoly rétege. Az
evangélium ugyanis nem verhet mély gyökeret valamely nép lelkivilágában,
életében és tevékenységében a világi hívők aktív jelenléte nélkül.
Ezért már az Egyház alapításánál fokozott gondot kell fordítani arra,
hogy nagy számban legyenek érett világi keresztények.
A világi hívők ugyanis teljesen hozzátartoznak mind Isten népéhez,
mind a polgári társadalomhoz. Nemzetükhöz tartoznak: benne születtek,
kulturális értékein nevelődtek, életéhez sokfajta társadalmi kapcsolat
köti őket, fejlődésében munkájukkal közreműködnek, gondjait sajátjuknak
tekintik és azokon segíteni igyekeznek. Azonban Krisztushoz is
tartoznak, mivel újjászülettek az Egyházban a hit és a keresztség által,
hogy megújult életükkel és munkálkodásukkal Krisztuséi legyenek, hogy
Krisztusban minden Istennek legyen alávetve, s végül Isten legyen minden
mindenben.
A világi hívőknek, férfiaknak és nőknek egyaránt, fő feladata az,
hogy életükkel és szavukkal a családban, társadalmi csoportjukban és a
foglalkozásuk adta környezetben tanúságot tegyenek Krisztus mellett.
Mutatkozzék meg bennük az új ember, aki Istenhez hasonló, megigazult és
valóban szent teremtmény. Új életükkel hazájuk társadalmi és kulturális
környezetébe beilleszkedve, azt nemzetük hagyományainak megfelelően kell
kifejezniük. Ismerjék ezt a kultúrát, tisztítsák meg és őrködjenek
fölötte, a kor áramlataiba bekapcsolva emeljék magas fokra, sőt
Krisztusban is tökéletesítsék, hogy a krisztusi hit és az Egyház élete
már ne legyen idegen társadalmukban, hanem kezdje azt átjárni és
átalakítani. Őszinte szeretettel közeledjenek polgártársaikhoz, hogy
magatartásukon mindenki észrevehesse az egységnek és az egyetemes
szolidaritásnak azt az új összetartó erejét, mely Krisztus
misztériumából fakad. Terjesszék a krisztusi hitet azok között, akikkel
életük és foglalkozásuk összehozza őket. Ez különösen is kötelességük,
mert a legtöbb ember csak világi társától hallhatja az evangéliumot és
ismerheti meg Krisztust. Sőt ahol lehetséges, a világiaknak készen kell
lenniük arra, hogy a hierarchiával való közvetlenebb együttműködésben
külön küldetést töltsenek be az evangélium hirdetésében és a keresztény
tanítás közvetítésében, s ezzel is erősítsék a születőben lévő Egyházat.
Az Egyház pásztorai pedig nagyra értékeljék a világiak fáradságos
apostoli munkáját. Neveljék a világiakat, hogy mint Krisztus tagjai,
tudatában legyenek mindenkire kiterjedő felelősségüknek; Krisztus
misztériumáról alapos oktatásban részesítsék őket, vezessék be a
gyakorlati módszerekbe, s legyenek mellettük nehézségeikben az Egyházról
szóló konstitúció és a világiak apostolkodásáról készült határozat
szellemében. Fönntartva tehát mind a lelkipásztorok, mind a világi hívők
sajátos szolgálatát és felelősségét, a fiatal egyház egésze tegyen
egyetlen élő és erős tanúságot Krisztus mellett, hogy ragyogó jelévé
váljék annak az üdvösségnek, mely Krisztus által jött a világba.
Isten egész népének missziós felelőssége
36. Minden hívőnek -- mivel az élő Krisztus tagja, s a keresztség, a
bérmálás és az Eucharisztia által Krisztusba épült és hozzá vált
hasonlóvá -- kötelessége együttműködni Krisztus testének gyarapításában
és növelésében, hogy e test minél előbb elérje a maga teljességét. Ezért
az Egyház minden gyermeke érezze felelősnek magát a világért, ápolja
magában az igazi katolikus lelkületet, és segítse az evangelizáció
művét. Azt azonban mindenkinek tudnia kell, hogy a hitterjesztés
szolgálatában az első és legfontosabb kötelesség a mélységesen
keresztény élet. Buzgó szolgálatuk és szeretetük lelki szellőként
újjáéledést hoz az egész Egyházba, mely így a nemzetek között fölemelt
jel, a "világ világossága" (Mt 5,14) és a "föld sója" (Mt 5,13)
lesz. Az élet e tanúságtétele könnyebben kifejti hatását, ha az
ökumenikus dekrétum szabályai szerint más keresztény közösségekkel
együtt történik. E megújult lélekből önként ajánlanak föl imádságokat és
vezekléseket Istennek, hogy kegyelmével tegye termékennyé a
misszionálást; támadnak új missziós hivatások és adják össze a missziók
számára szükséges anyagiakat. Annak érdekében pedig, hogy a keresztény
közvélemény és minden egyes Krisztus-hívő értesüljön az Egyház jelen
állapotáról a világban, és meg is hallja a kiáltó tömegek szavát:
"Segíts rajtunk!", a modern tömegkommunikációs eszközök is úgy
közvetítsék a missziós híreket, hogy a hallgatók magukénak érezzék a
missziót, nyissák meg szívüket az emberek mérhetetlen ínsége láttán, és
siessenek embertársaik segítségére.
