EVANGÉLIUMI ELMÉLKEDÉS ADVENT HARMADIK VASÁRNAPJÁN
Abban az időben: Amikor a börtönben raboskodó János Jézus tetteiről
hallott, elküldte hozzá tanítványait, hogy kérdezzék meg tőle: „Te
vagy-e az, akinek el kell jönnie, vagy valaki mást várjunk?” Jézus így
válaszolt nekik: „Menjetek, és adjátok tudtul Jánosnak mindazt, amit
láttok és hallotok: a vakok látnak, a sánták járnak, a halottak
feltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az örömhírt. Boldog az, aki
nem botránkozik meg bennem!”
Mikor elmentek, Jézus így kezdett beszélni Jánosról a tömegnek: „Mit akartatok látni, amikor kimentetek a pusztába? Talán széltől lengetett nádszálat? Vagy miért mentetek ki? Hogy finom ruhába öltözött embert lássatok? Akik finom ruhában járnak, azok királyi palotában laknak! Vagy miért mentetek ki? Hogy prófétát lássatok? Igen, mondom nektek: még prófétánál is nagyobbat! Ő az, akiről ezt írták:
Íme, elküldöm követemet színed előtt,
hogy elkészítse az utat teelőtted.
Bizony, mondom nektek: Asszonyok szülöttei között nem támadt nagyobb Keresztelő Jánosnál! De még őnála is nagyobb az, aki a legkisebb a mennyek országában.
Mikor elmentek, Jézus így kezdett beszélni Jánosról a tömegnek: „Mit akartatok látni, amikor kimentetek a pusztába? Talán széltől lengetett nádszálat? Vagy miért mentetek ki? Hogy finom ruhába öltözött embert lássatok? Akik finom ruhában járnak, azok királyi palotában laknak! Vagy miért mentetek ki? Hogy prófétát lássatok? Igen, mondom nektek: még prófétánál is nagyobbat! Ő az, akiről ezt írták:
Íme, elküldöm követemet színed előtt,
hogy elkészítse az utat teelőtted.
Bizony, mondom nektek: Asszonyok szülöttei között nem támadt nagyobb Keresztelő Jánosnál! De még őnála is nagyobb az, aki a legkisebb a mennyek országában.
Mint a gyermekek
Miután az elmúlt vasárnapokon a gyermekségről és Jézus öntudatáról elmélkedtünk, folytassuk most azzal, miként látjuk felnőttként saját gyermekkorunkat, hogyan él emlékezetünkben ez az időszak, és miért lehet fontos, hogy megőrizzük, felélesszük magunkban a gyermeki lelkületet, s milyen értelemben tegyük ezt. Jézus egykor a versengő tanítványok elé egy kisgyermeket állított példaképként és ezt mondta: „Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be a mennyek országába” (Mt 18,3). E kijelentése nélkül is él minden emberben az ártatlan gyermekkor és a fiatalság utáni vágy. A régi népmesékben felbukkannak az örök fiatalság italát kereső személyek, napjainkban pedig jó üzlet ránctalanító krémet gyártani vagy fiatalító kezeléseket tartani. Életútjuk feléhez érkezvén sokak számára megdicsőül, megszépül a gyermekkor, amikor pedig rádöbbennek múltbéli mulasztásaikra, s arra, hogy az időt nem lehet visszafordítani, kétségbeesetten keresik mégis valamiféle újrakezdés lehetőségét, de ez a legtöbb esetben kudarccal végződik. Karácsony táján különösen is jellemző, hogy az emberekre tör a nosztalgiázás: „Milyen szépek voltak a régi karácsonyok!” – hangzik sokaktól, ilyentájt előkerülnek a megfakult fényképalbumok és elhomályosult filmfelvételek, s az egykor alig szálingózó hó hirtelen embermagasságúra nő emlékezetükben. Az idősödő emberek erejük fogyatkozását megtapasztalván visszasírják életerős fiatalkorukat, a nyugdíjazás pedig kegyetlen pecsétként terheli meg sokak lelkivilágát. Kár volna tagadnunk: a személyi igazolvány kézhez vételétől a halálunkig nyomasztó érzésként nehezedik ránk az öregedés, nem csoda, hogy visszakívánjuk a gyermekkort.
Bocsánat a kissé ironikus hangvételért, de jó volna megértenünk, hogy Jézus nem infantilis múltidézésről beszélt. Jó volna egyszerűen elfogadni és azonosulni napról napra előrehaladó életkorunkkal. Jó volna fiatalon valóban fiatalként, felnőtt korban felnőttként, idős korban pedig idősként élni. Hiszen gyermekkorunkban oly természetes volt számunkra, hogy gyermekek vagyunk! Miért felejtettük el később, hogy életkorunknak megfelelően éljünk? Jó volna a világ dolgaihoz és az emberekhez életkorunknak és életállapotunknak megfelelően közeledni. Jó volna az értelmi és érzelmi fejlődés lépcsőfokait végigjárni, mégpedig úgy, hogy nem akarjuk siettetni az időt és nem is kívánkozunk vissza egy korábbi életszakaszba.
Mire gondolhatott Jézus, amikor a gyermeki lelkületet ajánlotta tanítványainak? Ahogyan a gyermek élete szülei gondoskodásától függ, ugyanúgy bízzuk életünket Isten gondviselésére! Miként a gyermek engedelmeskedik szüleinek, mert megbízik bennük, ugyanúgy engedelmeskedjünk felnőttként is Istennek, aki a boldogságunkat akarja! Ahogyan a gyermek elfogadja szüleitől a szeretetet, ugyanúgy éljünk Isten szeretetében!
A mai evangéliumban arról olvasunk, hogy Jézus Keresztelő János küldetéséről beszél. Kérdések hangzanak a hallgatóság felé: Miért mentetek a pusztába? Mit akartatok látni? Miért mentetek Jánoshoz? Kétségtelen, hogy János kissé különös volt. Nem városban lakott, mint a többi ember, hanem a pusztában. Teveszőr ruhát viselt, sáska és vadméz volt az étele (vö. Mt 3,4). Egyesek talán különcnek neveznék őt, de helyesebb, ha e nem megszokott dolgokban jelet, Istentől kapott jelet ismernénk fel. Hiszen János személyét szintén jelnek tekintették egykor az emberek. A jelek miatt Isten emberének tartották őt, s emiatt hallgattak bűnbánatot és megtérést hirdető szavára s keresztelkedtek meg nála.
Egy-egy szentgyónás után szokták a gyerekek mondani: „Olyan tisztának érzem magam! Olyan jó, hogy most újra tiszta a lelkem.” A felnőttek ritkán mondanak ilyet, talán mert megszokottá válik számukra a szentgyónás, vagy sokan elhagyják a lelki megtisztulás e lehetőségét. Arra azért emlékeznek, hogy gyerekkorukban ők is átélték ezt az élményt, de felnőttként már nem érzik ugyanezt. Miért megyünk lélekben Betlehembe? Miért akarunk találkozni a kis Jézussal? A válasz talán ez lehet: Szeretnénk megtisztítani lelkünket. Szeretnénk gyermeki őszinteséggel kifejezni bűnbánatunkat. Szeretnénk újra tisztaszívűek lenni.
© Horváth István Sándor
Miután az elmúlt vasárnapokon a gyermekségről és Jézus öntudatáról elmélkedtünk, folytassuk most azzal, miként látjuk felnőttként saját gyermekkorunkat, hogyan él emlékezetünkben ez az időszak, és miért lehet fontos, hogy megőrizzük, felélesszük magunkban a gyermeki lelkületet, s milyen értelemben tegyük ezt. Jézus egykor a versengő tanítványok elé egy kisgyermeket állított példaképként és ezt mondta: „Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be a mennyek országába” (Mt 18,3). E kijelentése nélkül is él minden emberben az ártatlan gyermekkor és a fiatalság utáni vágy. A régi népmesékben felbukkannak az örök fiatalság italát kereső személyek, napjainkban pedig jó üzlet ránctalanító krémet gyártani vagy fiatalító kezeléseket tartani. Életútjuk feléhez érkezvén sokak számára megdicsőül, megszépül a gyermekkor, amikor pedig rádöbbennek múltbéli mulasztásaikra, s arra, hogy az időt nem lehet visszafordítani, kétségbeesetten keresik mégis valamiféle újrakezdés lehetőségét, de ez a legtöbb esetben kudarccal végződik. Karácsony táján különösen is jellemző, hogy az emberekre tör a nosztalgiázás: „Milyen szépek voltak a régi karácsonyok!” – hangzik sokaktól, ilyentájt előkerülnek a megfakult fényképalbumok és elhomályosult filmfelvételek, s az egykor alig szálingózó hó hirtelen embermagasságúra nő emlékezetükben. Az idősödő emberek erejük fogyatkozását megtapasztalván visszasírják életerős fiatalkorukat, a nyugdíjazás pedig kegyetlen pecsétként terheli meg sokak lelkivilágát. Kár volna tagadnunk: a személyi igazolvány kézhez vételétől a halálunkig nyomasztó érzésként nehezedik ránk az öregedés, nem csoda, hogy visszakívánjuk a gyermekkort.
Bocsánat a kissé ironikus hangvételért, de jó volna megértenünk, hogy Jézus nem infantilis múltidézésről beszélt. Jó volna egyszerűen elfogadni és azonosulni napról napra előrehaladó életkorunkkal. Jó volna fiatalon valóban fiatalként, felnőtt korban felnőttként, idős korban pedig idősként élni. Hiszen gyermekkorunkban oly természetes volt számunkra, hogy gyermekek vagyunk! Miért felejtettük el később, hogy életkorunknak megfelelően éljünk? Jó volna a világ dolgaihoz és az emberekhez életkorunknak és életállapotunknak megfelelően közeledni. Jó volna az értelmi és érzelmi fejlődés lépcsőfokait végigjárni, mégpedig úgy, hogy nem akarjuk siettetni az időt és nem is kívánkozunk vissza egy korábbi életszakaszba.
Mire gondolhatott Jézus, amikor a gyermeki lelkületet ajánlotta tanítványainak? Ahogyan a gyermek élete szülei gondoskodásától függ, ugyanúgy bízzuk életünket Isten gondviselésére! Miként a gyermek engedelmeskedik szüleinek, mert megbízik bennük, ugyanúgy engedelmeskedjünk felnőttként is Istennek, aki a boldogságunkat akarja! Ahogyan a gyermek elfogadja szüleitől a szeretetet, ugyanúgy éljünk Isten szeretetében!
A mai evangéliumban arról olvasunk, hogy Jézus Keresztelő János küldetéséről beszél. Kérdések hangzanak a hallgatóság felé: Miért mentetek a pusztába? Mit akartatok látni? Miért mentetek Jánoshoz? Kétségtelen, hogy János kissé különös volt. Nem városban lakott, mint a többi ember, hanem a pusztában. Teveszőr ruhát viselt, sáska és vadméz volt az étele (vö. Mt 3,4). Egyesek talán különcnek neveznék őt, de helyesebb, ha e nem megszokott dolgokban jelet, Istentől kapott jelet ismernénk fel. Hiszen János személyét szintén jelnek tekintették egykor az emberek. A jelek miatt Isten emberének tartották őt, s emiatt hallgattak bűnbánatot és megtérést hirdető szavára s keresztelkedtek meg nála.
Egy-egy szentgyónás után szokták a gyerekek mondani: „Olyan tisztának érzem magam! Olyan jó, hogy most újra tiszta a lelkem.” A felnőttek ritkán mondanak ilyet, talán mert megszokottá válik számukra a szentgyónás, vagy sokan elhagyják a lelki megtisztulás e lehetőségét. Arra azért emlékeznek, hogy gyerekkorukban ők is átélték ezt az élményt, de felnőttként már nem érzik ugyanezt. Miért megyünk lélekben Betlehembe? Miért akarunk találkozni a kis Jézussal? A válasz talán ez lehet: Szeretnénk megtisztítani lelkünket. Szeretnénk gyermeki őszinteséggel kifejezni bűnbánatunkat. Szeretnénk újra tisztaszívűek lenni.
© Horváth István Sándor
Urunk és Megváltónk, Jézus Krisztus! Szükségünk van rád. Elismerjük,
hogy nélküled egyedül vagyunk, magányosak vagyunk és elhagyottnak
érezzük magunkat. Életünk olyan vándorút, amelyen társakat, barátokat
keresünk. De oly sok csalódás ér bennünket. Akiről azt hittük, hogy
valóban szeret minket, az később elhagyott. Akit szerettünk, hűtlen vagy
hálátlan lett. Újra és újra feléd indulunk. Te az adventi időben
alkalmat adsz nekünk, hogy a megtérés útjára lépjünk. Adj nekünk őszinte
bűnbánatot, amely irántad való szeretetből fakad! Segíts, hogy
találkozhassunk veled, az emberré lett Istennel! Amen.