Elmélkedések az adventben 7. 

Gyengeségünk tudatában elindulunk

Az önszerveződő szeretet hegyeket mozgat. 

A hópelyhek milyen lágyak, milyen gyengék, mégis képesek hordozni, 

akár egy nagy felnőtt embert a sítalpakon. 

Ha összefogás van, csodákat tehetünk!

A minap egyik gyermekünket néztem, ő rajzolt egy ákom-bákom kis rajzot, amit a pár évvel nagyobb társa el akart venni tőle. A kis óvodás megvédte az alkotását a nagy kamasszal szemben.

 Azt ő teremtette, formálta, szülte meg.

A mi mennyei Atyánk, ki ezt a világot 5 milliárd évvel ezelőtt szülte meg a tudósok szerint, lépésről–lépésre formálta, alakította, mindazt mi körülvesz bennünket, és minket, magunkat is.  

Vajon hagyni fogja, hogy széthulljon a világunk, és elpusztuljon? 

Nem hiszem, hogy mindazt, amit szeretettel, jósággal megteremtett, hagyná veszendőbe menni. 

Ő a világunkat tovább akarja teremteni. 

 

Szent István királyunk a boldogságos Szűz Anya gondjaira bízta népünket. 

Az Istent szülő Szűz az eltelt ezer esztendő alatt nagyon sokat alakított, formált minket. 

Nagyasszonyunk nagyon sok módon segítségünkre sietett. 

Miért engedné veszni erőfeszítése gyümölcsét, a nemzetünket? 

Biztos vagyok abban, hogy jó végre fogja vinni mindazt, amit szeretetből elkezdett!

Népünk, nemzetünk történelme során sokszor voltak nehéz pillanatok, a mohácsi vész után, Trianon után, a vesztett világháborúk után. 

Sokan úgy érezték, hogy nincs tovább, hogy elveszett, összedőlt minden, talán nem is érdemes tovább menni.

 Mindig azoknak volt igazuk, akik a reményre fogadtak, akik hittek abban, hogy van tovább, hogy érdemes újra kezdeni. 

Bármilyen nehézség is van, akár fizikai, egyéni létünkben, akár kisebb-nagyobb közösségi létünkben, akár az emberiség nagy létében, tudnunk kell, hogy mindig van tovább. 

 

Isten nem engedi meg, hogy végérvényesen zsákutcába sodródjon az Ő gyermeke.