Adventi elmélkedések 12. - Kegyelem

Sokszor az ember nem bízik a maga erejében, és ezt jól is teszi, hisz végül is mindannyiunkat egy marék porból teremtett az Isten. 

Kicsik, egyszerűek, és gyöngék vagyunk. 

Olyan jó dolog tudni azt, hogy Isten velünk van és segít. 

Bárki közülünk, aki egy fát elültet, mi mást szeretne, minthogy az a fa nagyra nőjön, gyümölcsöt teremjen, nagy, erős koronája, gyökere, törzse legyen. 

Senki nem ültet fát csak azért, hogy satnya, beteg, korhadt fája legyen.

Meg vagyok győződve arról, hogy Isten, aki megteremtett bennünket, és a népek nagy családját, azt szeretné, hogy én egyedül, és mindannyian külön-külön, de együtt is, közösségileg, a magyar nemzet gyermekeiként erősek, szépek, nagyok legyünk. 

Isten nem egy szépségverseny zsűrije, ő nem kiválogat, hanem mindannyiunkat a parányi egysejtű létből a végtelenbe visz. A kudarcok nem torpantják meg, ő melletted mindig újrakezd, bátorít, biztat. 

Ha elfáradsz, ölbe vesz, ha nagyon gonosz voltál, dorgálva szeret, de nem enged el. 

Drága vagy neki, meghalt érted a kereszten. 

Örök szeretettel nevedet tenyerébe írta, s nem hagy el soha. 

 Egészen biztos, hogy Isten nemcsak vágyik valamire, hanem hathatós segítségével mindannyiunkat szeretne megsegíteni, megáldani, hogy nagyra nőjünk, hogy kibontakozzunk.

 A bennünk levő jó, szép, szent, igaz az ő dicsőségére, és mindannyiunk örömére, világra jöjjön.

A Szentlélek ott fúj, ahol akar! 

Alázattal keressünk kérdéseinkre válaszokat. 

Egyedül Isten irgalma végtelen, 

 minden más véges, s véges gondjainknak végére juthatunk. 

Biztos, hogy van megoldás, az Isteni kegyelemre mindannyian számíthatunk.

~ Böjte Csaba ~