EVANGÉLIUMI ELMÉLKEDÉS

 

2016. szeptember 27. – Kedd

Amikor már közel voltak Jézus szenvedésének és megdicsőülésének napjai, elhatározta, hogy Jeruzsálembe megy. Követeket küldött maga előtt. Ezek elindultak, betértek a szamaritánusok egyik falujába, hogy szállást készítsenek neki. De azok nem fogadták be Jézust, mert Jeruzsálembe tartott. Ennek láttán a tanítványok, Jakab és János felháborodtak: Uram, akarod-e, hogy lehívjuk az égből a villámot, hadd pusztítsa el őket? De ő hozzájuk fordult és megfeddte őket: Nem tudjátok, hogy milyen lelkület van bennetek. Az Emberfia nem azért jött, hogy az embereket elpusztítsa, hanem hogy megmentse. Ezután másik faluba mentek. Lk 9,51-56

Elmélkedés

Az ember néha egészen indulatos, s lássuk be, ilyenkor túlzásokra vagyunk képesek. Bizonyos élethelyzetekben magával ragad minket a hevesség, az indulat, nem vagyunk képesek uralkodni magunkon, s olyan dolgokat mondunk vagy teszünk, amelyeket normális esetben sosem. Ilyesmi indulatról olvasunk a mai evangéliumban. Jakab és János apostolokat elkapja az indulat, felháborodnak azon, hogy Jézust nem fogadják be az egyik faluban. Az elutasítás egyébként nem kifejezetten Jézusnak vagy tanítványainak szól, mert abban a korban a szamaritánusok, azaz a szamariai országrészben élők meglehetősen ellenséges viszonyban voltak a többi zsidóval, amely például abban mutatkozott meg, hogy nem adtak szállást azoknak, akik a jeruzsálemi zarándoklatra igyekeztek. Jézus helyteleníti két apostola gondolkodását, lelkületét, akik isteni büntetést szeretnének eszközölni a szamaritánusokra. Kijelenti, hogy Istennek soha nincs szándékában a pusztítás, nem akarja az ember kárát. Megmenteni, megváltani jött az embereket, mert a mennyei Atya az emberek üdvösségét akarja. Indulataink megfékezését szolgálja, ha nem ellenségként, hanem barátként, testvérként tekintünk a másik emberre, s ezt akkor is megtesszük, amikor ő nem a mi elképzeléseink szerint beszél vagy cselekszik.

© Horváth István Sándor

Imádság

Miasszonyunk, Istennek szent Anyja, minden asszonyok között az első, aki fogadalommal az Úrnak szentelted szüzességedet, kérlek téged, nyerd meg nekem szent Fiadtól azt a kegyelmet, hogy a mai naptól kezdve ő legyen lelkem jegyese. Megígérem neked és neki, hogy soha nem lesz más jegyesem, mint ő, és mindent megteszek, ami tőlem függ, hogy tisztán és folt nélkül őrizzem meg magam egyedül neki, napjaim során életem alkonyáig.

Sziénai Szent Katalin