'A szeretet teljessége'

Kedves Testvéreim! Az Úr maga határozta meg a szeretetnek azt a teljességét, amellyel szeretnünk kell egymást, amikor így szólt: Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért (Jn 15,13). Hogy ebből mi következik, arról ugyanez a János evangélista egyik levelében így ír: Amiként Krisztus életét adta értünk, ugyanúgy nekünk is kötelességünk életünket adni testvéreinkért (1 Jn 3,16); vagyis úgy kell szeretnünk egymást, ahogyan ő szeretett minket, aki életét adta értünk. Kétségtelenül ugyanezt olvashatjuk Salamon Példabeszédeinek könyvében: Amikor leülsz enni parancsolód asztalához, arra legyen gondod, ami előtted van; és úgy nyújtsd ki a kezed, hogy tudd: neked is hasonlóképpen kell felkészülnöd (vö. Péld 23,1-2). 

Mi más a parancsoló asztala, mint az, amelyről annak testét és vérét vesszük magunkhoz, aki életét áldozta értünk? Mit jelent melléje ülni, ha nem azt, hogy alázatosan közeledni hozzá? Annak pedig, hogy: úgy nyújtsd ki a kezed, hogy tudd, neked is hasonlóképpen kell felkészülnöd egyszer, mi más lehet a jelentése, mint ahogyan már mondtam: amiként Krisztus életét adta értünk, ugyanúgy nekünk is kötelességünk életünket adni testvéreinkért. 

Hiszen így mondja Péter apostol is: Krisztus szenvedett értünk, példát hagyva nekünk, hogy az ő nyomdokait kövessük (1 Pét 2,21). Ezt jelenti az, hogy hasonlóképpen felkészülni. Ezt tették lángoló szeretettel a vértanúk is. Ha emlékezetüket nem csupán hiábavaló módon akarjuk megünnepelni, és ha az Úr asztalához járulunk, ahhoz a szent lakomához, ahonnan ők is táplálták a lelküket, akkor szükséges, hogy mi is hasonlóképpen készüljünk fel mindarra, amire ők felkészültek.

Mindenesetre itt, ennél az asztalnál nem úgy emlékezünk rájuk, mint másokra, akik békében hunytak el, és imádkozunk értük. Róluk úgy emlékezünk meg, hogy inkább ők imádkozzanak miértünk, hogy mi is az ő nyomaikba szegődhessünk, ők ugyanis beteljesítették azt a szeretetet, amelyről az Úr jelentette ki, hogy annál senki sem szeret jobban. Azt adták oda ugyanis testvéreikért, amit az Úr asztaláról maguk is éppúgy megkaptak.

Ezt persze nem úgy kell érteni, mintha ezért valaha is hasonlók lehetnénk az Úr Krisztushoz, még ha a vérontásig is vállaltuk volna érte a vértanúságot. Neki ugyanis volt rá hatalma, hogy odaadja életét, és hogy újra visszavegye azt. Mi pedig nem addig élünk, ameddig akarunk; és meghalunk, ha nem is akarjuk, ő amikor meghalt, a halált is megölte önmagában: mi pedig az ő halála által szabadulunk meg az örök haláltól; az ő teste nem ismer romlást; a miénk pedig őáltala fog romolhatatlanságba öltözni a világ végén. Neki nem volt szüksége egyikünkre sem, hogy üdvözítsen minket; mi pedig nála nélkül semmit sem tehetünk, ő készséggel vállalta, hogy nekünk, a szőlővesszőknek a szőlőtője legyen. Nélküle egyáltalán nem élhetnénk.

Végezetül, ha testvérként meg is halnak az emberek a testvéreikért, mégsem hull egy vértanú vére sem a testvérek bűneinek bocsánatáért úgy, ahogyan ezt ő tette értünk. Nem is ennek az utánzására adott példát nekünk, hanem arra, hogy legyünk érte hálásak. Amennyiben tehát a vértanúk vérüket ontották testvéreikért, annyiban olyan szeretetet tanúsítottak irányukban, mint amilyent az Úr asztalánál kaptak. Tehát szeressük egymást, amiként Krisztus is szeretett minket, és önmagát adta érettünk. 

 Szent Ágoston püspöknek Szent János evangéliumáról szóló fejtegetéseiből

Forrás ~ Internet