'Aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék!'
Ne dicsekedjék a bölcs a saját bölcsességével, sem az erős a maga erejével, sem a gazdag tulajdon gazdagságával (vö. Jer 9, 22-23).
De hát akkor mi az igazi dicsekvés, és miben igazán nagy az ember? Aki dicsekszik, abban dicsekedjék, hogy tudja és fölfogja: én vagyok az Úr - mondja a Szentírás (uo.).
Az az ember nagysága, az dicsősége és méltósága, hogy megismerje azt,
ami igazán nagy, ahhoz ragaszkodjék, és a dicsőség Uránál keresse a
dicsőséget. Ugyanis amikor ezt mondja az Apostol: Aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék, akkor így beszél: Krisztus
Istentől bölcsességünkké, megigazulásunkká, megszentelődésünkké és
megváltásunkká lett. Így teljesül az Írás: Aki dicsekszik, az Úrban
dicsekedjék! (1 Kor 1,30-31)
Isten előtt ugyanis az a tökéletes és teljes dicsekvés, amikor valaki
nem a saját igaz voltával kérkedik, hanem az igazság színe előtt
tudatában van bűnös voltának, és tudja, hogy egyedül a Krisztusba vetett
hit teheti megigazulttá.
Pál is azzal dicsekszik, hogy megveti saját igaz voltát; viszont keresi a
hitből való megigazulást, amely Krisztus által Istentől való, hogy
megismerje Krisztust, az ő feltámadásának erejét és a szenvedésében való
részesedést. Hasonlóvá lett hozzá halálában, hogy így eljusson a
halálból való feltámadásra is.
Itt megszűnik minden gőgös büszkeség. Semmid nincs, ó ember, amivel
dicsekedhetnél, hiszen minden dicsőséged és reményed abban van, hogy
meghaljon mindaz, ami a sajátod, és Krisztusban keresd az új életet.
Ennek részesei vagyunk már akkor, amikor ennek az új életnek kezdetét
megkapjuk, és már teljesen kegyelemből és Isten ajándékából élünk.
Isten maga műveli bennünk jóakarata szerint a szándékot meg a végrehajtást is
(vö. Fil 2,13). Ugyancsak Isten az, aki a Szentlélek által
kinyilatkoztatja bölcsességét, amelyet arra rendelt, hogy a mi
dicsőségünk legyen. Isten ad erőt és kedvet a munkához. Többet dolgoztam mindegyiküknél - mondja Pál -, igaz ugyan, hogy nem én, hanem az Isten kegyelme, amely velem van (1 Kor 15,10).
Isten kiment bennünket a veszedelmekből minden emberi remény ellenére is. Mi már el is fogadtuk magunkban a halálos ítéletet - írja Pál -, hogy
ne magunkban bízzunk, hanem Istenben, aki feltámasztja a halottakat. Ő
mentett ki bennünket a súlyos életveszélyből, ezután is ki fog menteni.
Belé vetjük minden reményünket, hogy ezentúl is megment (2 Kor 1,10).
Nagy Szent Vazul püspök szentbeszédeiből
Forrás ~ Internet
