EVANGÉLIUMI ELMÉLKEDÉS JÉZUS ADVENT MÁSODIK VASÁRNAPJÁN
Abban az időben: Keresztelő János megjelent Judea pusztájában, és
így tanított: „Térjetek meg, elközelgett a mennyek országa!” Ő volt az,
akiről Izajás próféta ezt mondta: A pusztában kiáltónak szava:
Készítsétek elő az Úr útját,
tegyétek egyenessé ösvényeit!
János öltözéke teveszőrből készült, és bőrövet viselt a derekán. Sáska és vadméz volt az étele. Kivonult hozzá Jeruzsálem, egész Judea és a Jordán vidéke. Megvallották bűneiket, és ő megkeresztelte őket a Jordán folyóban. Amikor látta, hogy sok farizeus és szadduceus is jön hozzá megkeresztelkedni, így szólt hozzájuk: „Viperák fajzata! Ki indított benneteket arra, hogy meneküljetek a közelgő harag elől? Teremjétek hát a bűnbánat méltó gyümölcsét! És ne higgyétek, hogy közben azt gondolhatjátok: A mi atyánk Ábrahám! Mert mondom nektek: Isten ezekből a kövekből is tud Ábrahámnak fiakat támasztani. A fejszét ráhelyezték már a fák gyökerére: Kivágnak és tűzre vetnek minden fát, mely jó gyümölcsöt nem terem! Én csak vízzel keresztellek titeket a bűnbánatra, de aki énutánam jön, az erősebb nálam; arra sem vagyok méltó, hogy a saruit hordozzam. Ő Szentlélekkel és tűzzel keresztel meg titeket; kezében tartja már a lapátot, hogy kitakarítsa szérűjét. A búzát magtárba gyűjti, a pelyvát pedig olthatatlan tűzben elégeti!”
Készítsétek elő az Úr útját,
tegyétek egyenessé ösvényeit!
János öltözéke teveszőrből készült, és bőrövet viselt a derekán. Sáska és vadméz volt az étele. Kivonult hozzá Jeruzsálem, egész Judea és a Jordán vidéke. Megvallották bűneiket, és ő megkeresztelte őket a Jordán folyóban. Amikor látta, hogy sok farizeus és szadduceus is jön hozzá megkeresztelkedni, így szólt hozzájuk: „Viperák fajzata! Ki indított benneteket arra, hogy meneküljetek a közelgő harag elől? Teremjétek hát a bűnbánat méltó gyümölcsét! És ne higgyétek, hogy közben azt gondolhatjátok: A mi atyánk Ábrahám! Mert mondom nektek: Isten ezekből a kövekből is tud Ábrahámnak fiakat támasztani. A fejszét ráhelyezték már a fák gyökerére: Kivágnak és tűzre vetnek minden fát, mely jó gyümölcsöt nem terem! Én csak vízzel keresztellek titeket a bűnbánatra, de aki énutánam jön, az erősebb nálam; arra sem vagyok méltó, hogy a saruit hordozzam. Ő Szentlélekkel és tűzzel keresztel meg titeket; kezében tartja már a lapátot, hogy kitakarítsa szérűjét. A búzát magtárba gyűjti, a pelyvát pedig olthatatlan tűzben elégeti!”
![[Mt 3,1-12]](http://www.evangelium365.hu/titlepicture/100x30_10/[Mt%203,1-12].jpg){kind=small}
Gyermek és felnőtt
Az elmúlt vasárnap arról elmélkedtünk, hogy a felnőttek hogyan tekintenek a gyermekekre. Ma, advent 2. vasárnapján azzal folytassuk gondolatainkat, hogy a gyermekek hogyan élik meg saját gyermekkorukat. Tévedés volna azt gondolnunk, hogy ha felidézzük saját gyermekkorunkat, akkor választ kapunk a kérdésre. Mert mást jelent gyermekként átélni ezt az életszakaszt és mást jelent felnőttként visszaemlékeznünk rá. Ennek igazságát éppen a gyermekek és a felnőttek közti konfliktusok igazolják. Ha a felnőttek egy bizonyos helyzetben pontosan át tudnák élni, amit egy gyermek átél, akkor nem kényszerítenék akaratukat a gyermekre. Ha valóban a gyermekek helyébe tudnák magukat képzelni, akkor könnyen kizárhatnák a problémák és veszekedések forrását. Mást akar a gyermek és mást a felnőtt. Mást tart jónak a gyermek és mást a felnőtt. Könnyű volna a kérdést elintéznünk a gyermekek tapasztalatlanságával és a felnőttek élettapasztalatával, de hol van akkor a szabadság? Mert a gyermek szabadságra törekszik, szabadon akarja felfedezni a világot és szabadon akarja kifejezni érzéseit, amikor találkozik a világgal és a másik emberrel. Szabadságra törekszik, de nem képes önálló életre, a felnőttek segítségére, gondoskodására szorul. Átérzi gyengeségét és tehetetlenségét, s közben arról álmodozik, hogy mindenre képes, egyedül megoldja a feladatokat, nincs lehetetlen számára, szóval arról álmodozik, hogy felnőtt. Csodálkozva fedezi fel a világot, észrevesz olyat is, ami a felnőtteknek fel sem tűnik. A gyermek önfeledten játszik, mintha nem ismerné a veszélyt. Lássuk be: felnőttként titkok ezreivel találkozunk, amikor meg akarjuk ismerni a gyermekek világát.
És térjünk most át egy nagy ugrással a Jézus nevű gyermekre, akinek születését várjuk. Az evangéliumok által megőrzött első szavait 12 éves korából ismerjük, amikor a jeruzsálemi zarándoklat után aggódva keresik szülei: „Miért kerestetek? Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell lennem?” (Lk 2,49). Ez az egyetlen mondat maradt ránk a gyermek Jézustól, ezt követően akkor halljuk újra beszélni, amikor mintegy harminc esztendős korában megkezdi nyilvános működését, tanítását a nép körében. A jelenet sokat elárul Jézus öntudatáról, arról, hogy gyermekként a mennyei Atyát tartotta Atyjának. Hallatlan, hogy egy 12 éves fiú ilyet mer mondani. Mária és József nem is értették, mit akart ezzel mondani (vö. Lk 2,50). Felnőtt korában, amikor vándortanítóként járja a városokat, szintén megfigyelhető erős, határozott öntudata. Isteni hatalommal tanít, isteni tekintéllyel értelmezi a törvényeket, isteni erejével tesz csodákat, magának tulajdonítja a bűnök megbocsátásának isteni képességét. Mindezek után nem kell csodálkoznunk azon, hogy lassanként megfogalmazódik ellene a vád: ember létére Istenné teszi önmagát. Itt már arra a területre érünk, hogy ki fogadja el Jézus személyét, ki hisz benne és az ő istenségében, illetve hogy ki utasítja el őt. Jézus öntudatában nincs semmi nagyképűség, beképzeltség, nagyzolási mánia vagy hatalomvágy. Ő szegény és hontalan, ezt éppen születésének története, valamint ezt követően az egyiptomi menekülés bizonyítja. Élete szinte az első pillanattól kezdve veszélyben van, a királyi hatalmát féltő Heródes az életére tör. De semmiféle veszély nem térítheti el küldetésétől, amit az ő Atyja bízott rá. Szerény és szolgaként él az emberek között.
Az elmúlt héten megkezdett személyes elmélkedésünket folytassuk ezen a héten azzal, hogy mit gondolunk Jézusnak, mint Isten Fiának személyéről. Igen, itt most mi magunk is döntéshelyzetbe kerülünk, miként Jézus kortársai. Elfogadom-e, hogy Jézus által Isten szól hozzám, közli velem, nyilatkoztatja ki számomra igazságát? Akarok-e az általa hirdetett új törvény, a szeretet parancsa szerint élni? Hiszek-e abban, hogy egykor véghezvitt csodáiban és napjainkban tapasztalható kegyelmi segítségében Isten emberek iránti jósága mutatkozik meg? Hiszek-e abban, hogy bűneim megbocsátásával új úton indít el engem? Hiszek-e abban, hogy Jézus Megváltó és Üdvözítő, valóságos Isten és valóságos ember? Hiszem-e, hogy Jézus az Isten Fia?
A mai evangélium szerint Keresztelő János ezt hirdette: „Térjetek meg, elközelgett a mennyek országa!” (Mt 3,1). Kész vagyok-e a megtérésre és arra, hogy az életemben megvalósuljon a mennyek országa, amely Jézus Krisztus születésével kezdődött?
© Horváth István Sándor
Az elmúlt vasárnap arról elmélkedtünk, hogy a felnőttek hogyan tekintenek a gyermekekre. Ma, advent 2. vasárnapján azzal folytassuk gondolatainkat, hogy a gyermekek hogyan élik meg saját gyermekkorukat. Tévedés volna azt gondolnunk, hogy ha felidézzük saját gyermekkorunkat, akkor választ kapunk a kérdésre. Mert mást jelent gyermekként átélni ezt az életszakaszt és mást jelent felnőttként visszaemlékeznünk rá. Ennek igazságát éppen a gyermekek és a felnőttek közti konfliktusok igazolják. Ha a felnőttek egy bizonyos helyzetben pontosan át tudnák élni, amit egy gyermek átél, akkor nem kényszerítenék akaratukat a gyermekre. Ha valóban a gyermekek helyébe tudnák magukat képzelni, akkor könnyen kizárhatnák a problémák és veszekedések forrását. Mást akar a gyermek és mást a felnőtt. Mást tart jónak a gyermek és mást a felnőtt. Könnyű volna a kérdést elintéznünk a gyermekek tapasztalatlanságával és a felnőttek élettapasztalatával, de hol van akkor a szabadság? Mert a gyermek szabadságra törekszik, szabadon akarja felfedezni a világot és szabadon akarja kifejezni érzéseit, amikor találkozik a világgal és a másik emberrel. Szabadságra törekszik, de nem képes önálló életre, a felnőttek segítségére, gondoskodására szorul. Átérzi gyengeségét és tehetetlenségét, s közben arról álmodozik, hogy mindenre képes, egyedül megoldja a feladatokat, nincs lehetetlen számára, szóval arról álmodozik, hogy felnőtt. Csodálkozva fedezi fel a világot, észrevesz olyat is, ami a felnőtteknek fel sem tűnik. A gyermek önfeledten játszik, mintha nem ismerné a veszélyt. Lássuk be: felnőttként titkok ezreivel találkozunk, amikor meg akarjuk ismerni a gyermekek világát.
És térjünk most át egy nagy ugrással a Jézus nevű gyermekre, akinek születését várjuk. Az evangéliumok által megőrzött első szavait 12 éves korából ismerjük, amikor a jeruzsálemi zarándoklat után aggódva keresik szülei: „Miért kerestetek? Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell lennem?” (Lk 2,49). Ez az egyetlen mondat maradt ránk a gyermek Jézustól, ezt követően akkor halljuk újra beszélni, amikor mintegy harminc esztendős korában megkezdi nyilvános működését, tanítását a nép körében. A jelenet sokat elárul Jézus öntudatáról, arról, hogy gyermekként a mennyei Atyát tartotta Atyjának. Hallatlan, hogy egy 12 éves fiú ilyet mer mondani. Mária és József nem is értették, mit akart ezzel mondani (vö. Lk 2,50). Felnőtt korában, amikor vándortanítóként járja a városokat, szintén megfigyelhető erős, határozott öntudata. Isteni hatalommal tanít, isteni tekintéllyel értelmezi a törvényeket, isteni erejével tesz csodákat, magának tulajdonítja a bűnök megbocsátásának isteni képességét. Mindezek után nem kell csodálkoznunk azon, hogy lassanként megfogalmazódik ellene a vád: ember létére Istenné teszi önmagát. Itt már arra a területre érünk, hogy ki fogadja el Jézus személyét, ki hisz benne és az ő istenségében, illetve hogy ki utasítja el őt. Jézus öntudatában nincs semmi nagyképűség, beképzeltség, nagyzolási mánia vagy hatalomvágy. Ő szegény és hontalan, ezt éppen születésének története, valamint ezt követően az egyiptomi menekülés bizonyítja. Élete szinte az első pillanattól kezdve veszélyben van, a királyi hatalmát féltő Heródes az életére tör. De semmiféle veszély nem térítheti el küldetésétől, amit az ő Atyja bízott rá. Szerény és szolgaként él az emberek között.
Az elmúlt héten megkezdett személyes elmélkedésünket folytassuk ezen a héten azzal, hogy mit gondolunk Jézusnak, mint Isten Fiának személyéről. Igen, itt most mi magunk is döntéshelyzetbe kerülünk, miként Jézus kortársai. Elfogadom-e, hogy Jézus által Isten szól hozzám, közli velem, nyilatkoztatja ki számomra igazságát? Akarok-e az általa hirdetett új törvény, a szeretet parancsa szerint élni? Hiszek-e abban, hogy egykor véghezvitt csodáiban és napjainkban tapasztalható kegyelmi segítségében Isten emberek iránti jósága mutatkozik meg? Hiszek-e abban, hogy bűneim megbocsátásával új úton indít el engem? Hiszek-e abban, hogy Jézus Megváltó és Üdvözítő, valóságos Isten és valóságos ember? Hiszem-e, hogy Jézus az Isten Fia?
A mai evangélium szerint Keresztelő János ezt hirdette: „Térjetek meg, elközelgett a mennyek országa!” (Mt 3,1). Kész vagyok-e a megtérésre és arra, hogy az életemben megvalósuljon a mennyek országa, amely Jézus Krisztus születésével kezdődött?
© Horváth István Sándor
Urunk, Jézus! Te mindennap, minden pillanatban jössz hozzánk.
Szívünk ajtaján kopogtatsz, szeretnél belépni életünkbe. Én mégis
sokszor észre sem veszem érkezésed, nem hallom hangodat, nem ismerem meg
arcodat. Megfeledkezem arról, hogy szegény, rászoruló, szerencsétlen
emberek alakjában érkezel. Taníts engem a türelmes, reményteli,
örvendező várakozásra. Taníts arra, hogy úgy várjalak, ahogyan a
kismamák várják gyermekük születésének pillanatát. Érintsd meg szívemet!
Töltsd be vágyakozásom! Tedd boldoggá az életem jöveteleddel! Amen.