Olyan világban élünk, ahol együtt
létezik a fény és a sötétség. Teréz anyával
egyazon kérdésre kerestünk választ: ott, ahol élünk,
miként ébreszthetjük a ránk bízottakat arra, hogy
mindig a fényt válasszák?
Mit jelent a fényt választani? Minden bizonnyal Krisztus szavainak
megvalósítását: "Amit legkisebb testvéreim
közül eggyel is tesztek, azt velem teszitek." Igen, amikor
a mások szenvedésén enyhítünk, akkor a Föltámadt
Krisztussal találkozunk.
És mit jelent még a fényt választani? Krisztus után
négy évszázaddal, Szent Ágoston adott választ
erre a kérdésre néhány szóval: "Szeress, az
életeddel szeress!" A szeretet másik neve a bizalom, az
a bizalom, amellyel Isten és azok felé fordulunk, akiket Ő
ránk bízott.
1976-ban egy nyári napon Teréz anya az Egyesült Államokból
érkezett Taizébe. A dombon a legkülönbözőbb
országokból származó fiatalok sokasága fogadta.
Szerettük volna kifejezni azt, ami a szívünkben élt,
és együtt a következő imát írtuk: "Ó
Isten, minden ember Atyja, azt kéred tőlünk, hogy vigyünk
szeretet oda, ahol a szegényeket meggyalázzák, kiengesztelődést
a viszálykodásba, örömet az egyház botladozásaiba...
Megnyitod előttünk az utat, hogy a közösség kovásza
lehessünk az emberi családban."
Ugyanabban az évben néhány testvéremmel Kalkuttába
utaztunk, hogy ott a legszegényebbekkel éljünk együtt.
Teréz anya háza mellett laktunk, egy nagyon szegény, sok
gyerek hangjától zajos muzulmán negyedben. Egy keresztény
család fogadott be minket.
Teréz anya sokszor jött velünk imádkozni. Délutánonként
néha megkért, hogy együtt látogassuk meg a leprásokat.
Egyik ilyen látogatásunk során találkoztunk egy leprással,
aki sebes kezeit az ég felé emelte, és a következő
megdöbbentő szavakat énekelte: "Isten nem büntet,
azért énekelek, mert a betegségem Isten látogatását
jelenti az életemben." Ez a beteg ember a megpróbáltatásban
megérezte, hogy a szenvedés nem Istentől származik,
a rossz nem tőle ered. Isten nem akarja a félelmet, a szorongást
vagy a kétségbeesést. Isten nem akarja sem a háborúkat,
sem a földrengéseket, sem a szerencsétlenségek pusztításait.
Isten ezekben az eseményekben vétlen, Isten maga az ártatlanság.
Minden reggel az egyik testvéremmel, Ghislainnel, aki orvos, a
legbetegebb gyerekeket kerestük fel, és próbáltuk
kezelni őket. Ezek olyan találkozások voltak, amelyek
egész életre szólóan nyomot hagytak bennünk. Megtörtént,
hogy a gyerekek a karjaink között haltak meg. Hosszú órákon
át próbáltunk mindent megtenni a megmentésükért...
Volt olyan gyerek, aki alig tudta kinyitni ajkait, semmit sem tudott
mondani, csak gyöngéden sóhajtott, és lecsukta szemeit...
Első naptól kezdve egy négyhónapos kislányt ápoltam,
akinek az édesanyja röviddel a szülés után meghalt.
Amikor legelőször a karjaimba vettem, akkor azt mondták,
valószínűleg meg fog halni, nincs elég ereje a téli
vírusok ellen. A gyermekotthon egyik vezetője így szólt
hozzám: "Látja, mennyire figyel Önre? Először
hall férfi hangot. Vigye magával Európába, itt biztos
nem maradna életben."
Teréz anyával megkezdtük a szükséges lépéseket,
hogy a kislány útlevelet kaphasson, és velünk jöhessen
Franciaországba. Eszünkbe jutott, hogy 1973-ban Teréz
anya elsőként vehette át Londonban Fülöp hercegtől
a Templeton-díjat, amelyet több vallás hívői ítélnek
oda egy személynek. A rákövetkező évben engem
tiszteltek meg ezzel a díjjal, majd Sarvepalli Radhakrishnant,
India volt elnökét. Az útlevél megszerzésében
segített, hogy mindhárman Indiában voltunk ekkor.
Hazafelé menet Franciaországba a repülőn a kislány
rosszul volt. Már Bombayben is egy klinikán kellett töltenünk
az éjszakát. Párizsban egy szakorvost hívtunk hozzá.
Minden lehetségest megtettünk, de állandóan kihányta,
amit enni adtunk neki. Csak az én karjaimban tudott elaludni,
és amikor dúdolni kezdtem neki, akkor halkan válaszolt.
Amikor Taizébe megérkeztünk, akkor a kis Marie-Sonalyt
letettem az ágyamra, és ekkor életében először
úgy gőgicsélt, mint ahogyan a boldog gyerekek szoktak.
Több hétig a szobámban élt. Gyakran elaludt a karomban,
miközben dolgoztam. Lassan visszatért belé az erő,
és a gyógyulás útjára lépett.
Genevi čve nővérem a faluban lakott egy velünk szomszédos
házban, ahol több évvel azelőtt árvákat fogadott
be, és úgy nevelte föl őket, mint saját gyermekeit.
Örömmel fogadta be a kis Marie-Sonalyt, miután megerősödött.
Nála növekedett, és "nagymamának" szólította.
Marie-Sonaly élénk természete hamar megnyilvánult.
Amikor reggelente meglátogattam, akkor örömében szökdécselve
és kiáltozva jött elém.
Egy őszi vasárnapon aztán Teréz anya megint Taizében
volt. Együtt imádkoztunk sok-sok fiatallal, és fontosnak
tartottuk kifejezni egy közös szövegben azt, ami foglalkoztatott
bennünket, és ami ma is nagyon időszerű:
"Kalkuttában látható elfekvők vannak, de a világ
számos országában sok-sok fiatal láthatatlan elfekvőben
szenved. Egész életre szólóan magukban viselik a szeretteik
közötti kapcsolatok megromlásának és a gyöngédség
hiányának sebeit. Jövőjükért aggódnak.
A szeretetteljes légkör megbomlása miatt a gyerekkor vagy
a fiatalság ártatlansága sérült bennük. Ez
néhányuknál kiábrándultságot eredményezett,
és így szólnak magukhoz: érdemes-e élni, az életemnek
van-e értelme?"
Az évek során többször is találkoztunk. Így
például Rómában 1984-ben, amikor a Szentszék meghívott
minket, hogy együtt készítsük elő az első
Ifjúsági Világtalálkozót megnyitó imádságot.
Egymás után kellett beszélnünk a Colosseumban. Az
ekkor nyolcéves kis Marie-Sonaly szintén velünk jött.
Nagyon erős hideg szél fújt, és jó erősen
betakartam a pelerinjébe, nehogy megfázzon a szélviharban.
Egészen nyugodt volt, és próbálta megérteni, amiről
beszéltünk.
Később újból felkértek minket, hogy együtt
készítsünk elő egy imát az ifjúsági Világtalálkozóra,
Denverben, az Egyesült Államokban. De Teréz anya ekkor
már beteg volt. Amikor megérkeztem, tudtam meg, hogy lemondta
az utazást. Egy levelet küldött, amelyben arra kért,
hogy együtt írjunk egy negyedik könyvet.Váratlan körülmények között ért Teréz
anya halála. Marie-Sonaly a nővéremmel rövid időre
nyaralni ment a hegyekbe. Telefonon hívott fel Marie-Sonaly, és
kitartóan kérlelt, menjek utánuk, és töltsünk
együtt három napot. Odautaztam, és ott ért minket
a hír. Ekkor megértettem, miért kellett odamennem, és
miért volt fontos aznap este, hogy együtt legyünk mindhárman.
A következő héten fontosnak éreztem, hogy elmenjek
Kalkuttába a temetésre. Két testvéremmel indultunk
útnak, Félixszel, aki indiai, és a családját ment
meglátogatni, és Luckkel, aki francia. Jelen akartunk lenni,
hogy hálát adjunk Istennek Teréz anya odaajándékozott
életéért, és csatlakozzunk nővéreihez a dicsőítés
énekével.
Teréz anya holtteste mellett visszaemlékeztem mindarra, amitől
olyan közel voltunk egymáshoz, és rájöttem, hogy
az imádság mindig az élő vizek forrását ajándékozta.
Egyazon bizonyosság élt bennünk: az Istennel való
közösség kimozdít önmagunkból, és arra
hív, hogy enyhítsük az emberi szenvedést a földön.
Szent Ágoston szavaira emlékeztem: "Szeress, az életeddel
szeress!"
Forrás ~ Internet |