Áldjon és őrizzen téged az Úr!
Újév ~ Mária istenanyasága
1. Az Ároni papi áldás (Szám 6, 22-27)
Újesztendő első napján egyházunk a Számok könyvében megtalálható gyönyörű papi áldást olvastatja fel, amelyet protestáns testvéreink liturgikus áldásként is használnak. Ezzel az imával áldották meg a papok az ószövetség népét az istentiszteleteken. Az Édenkertből kiűzött ember, az ősbűn óta vágyott ugyan Isten arcát látni, mégsem tehette, mert szabadságában elfordította tekintetét teremtőjétől, s ezért a belső fényt is elveszítette. Sőt, félt ettől a tekintettől, ezért takarta be arcát, ha Istennel beszélt. (Földi István) De Betlehem óta újra felragyogott a lefátyolozott istenarc, kiáradt ránk Isten jósága, mi több Jézus Krisztusban szemlélhetjük őt, és Atyánknak szólíthatjuk. Nevének ismétlése, arcának ragyogása, az általa ajándékozott üdvösség mind azt hivatott kifejezni, hogy akiben Isten kedvét leli, aki engedi, hagyja, és kifejezetten kéri, – nevének segítségül hívásával – Isten közreműködését, annak testi-lelki jólétben, egészségben, harmóniában, kegyelemben lesz része. Ezt a szerepet tölti be az áldás.
Újév kezdetén mindnyájan áldásban részesülünk. Jót kívánunk egymásnak. Az újszövetségi pap is Isten áldását közli. Már a keresztségben lehívták ránk az Úr nevét, vagyis Isten tulajdonai vagyunk. Az áldással mindenek előtt dicsőítjük Őt, hálánkat fejezzük ki, ámbár nevének kiejtésével, mintegy igénybe is vesszük állandó szeretetét, amelyet bőségesen kiáraszt azokra, akik kérik őt. Bene dicere – jót mondani, áldani, jót kívánni. Miden jó forrása a legfőbb jó, Isten. Áldott állapotban lenni, Istennel lenni. Milyen szomorú, hogy nehezünkre esik már úgy köszönni: Isten áldjon meg! Amikor az étkezés előtt a családfő áldó imát mond, amikor keresztet karcol a kenyérre, mielőtt megszegi, vagy gyermeke homlokára rajzolja iskolába induláskor –, gesztusaiban Isten áldó művét folytatja, és teszi egyértelművé. „Áldás az, ami nélkül a bőség fárasztó, üres…, a gazdagság értelmetlen, és akár meg is lehet csömörölni tőle” – állítja Dr. P.Tóth Béla. Ahogyan nem eléggé sokat idézett mondásunk tartja: hiábavaló az ember fáradozása, ha nincs rajta Isten áldása. Az áldás hat, az átok nem. Az áldás Istentől jön, az átokkal a gonoszt szolgájuk. Ezekben a napokban nyer igazi értelmet a régi magyar köszöntés: Isten tartson meg… az ő kegyelmében!
2. Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született… (Gal 4, 4-7)
Micsoda létmódbeli különbség keresztényként, Isten gyermeke lenni. Nem szolgák vagyunk, a ház körül, hanem örökösödési joggal felruházott családtagok. Atyánknak, apukának szólíthatjuk Istent. Milyen jó felfedezni ezt az örömteli tényt, ami istengyermekségi méltóságunk velejárója.
3. A Jézus nevet adták neki… (Lk 2, 16-21b)
Szent Lukács evangélista beszámolóját a pásztorok hódolatáról és Jézus körülmetéléséről szándékosan hozza ezen a napon anyaszentegyházunk, mert ezzel két dolgot is kifejez. Egyrészt, hogy Jézus már gyermekségében alávetette magát a mózesi törvénynek, nem akart kivételt, hogy így magára véve az ószövetségi törvényt, minket megszabadítson a törvény terhétől.
Másrészt a körülmetéléssel együtt járt a névadás is. Jézus neve annyi mint: Jahvé, az üdvösség. A világ benne nyeri vissza az üdvözülés lehetőségét. Amikor Jézus nevét kiejtjük – tisztelettel, áhítattal, imaként –, mindig üdvösségünket akarjuk.
Ugyanakkor Szűz Mária Jézus anyja, azáltal, hogy világra szülte Jézus Krisztust, az Isten fiát, olyan mély kapcsolatba került vele, hogy méltán tarthatjuk őt Istenanyának. Ahogyan már az egyetemes zsinatok is nyilvános hittételként kihirdették. Mária az első keresztény, aki szívévben őrzi Fia szavait és élete eseményeit. Ő, aki először megtudja Jézus nevét. Mária azt adta gyermekének, amit egy anya adhatott, de énje szerint, személyisége titkában Jézus Isten. Ezért senki sem léphet komolyabb kapcsolatba az isteni kegyelem forrásával, mint ő, az édesanya. Istenanyai kiváltsága az édesanyák előtt is felmutatja azt a tiszta, romlatlan kapcsolatot, amely anya és gyermek között kialakul, és amelyet őrizni, vigyázni kell. Mária Fia nevére hajlik meg minden térd a mennyben, a földön, és az alvilágban – mondja az apostol.
Amikor baba látni megyünk az újszülött iránti szeretetből, nem hagyhatjuk figyelmen kívül az édesanyát, hiszen a gyermek minden idegszálával, sejtjével hozzá (is) kötődik. Amikor Jézust imádjuk, előtte hódolunk, nevére áldást mondunk, és keresztet vetünk, értelemszerűen kapcsolódik ehhez szent Anyjának tisztelete is. Egyházunk immár kétezer éve mintegy ráfeleli az angyal szavára: Asszonyunk Szűz Mária, Istennek szent anyja, imádkozzál érettünk, bűnösökért, most és halálunk óráján! Ámen.
Újesztendő első napján egyházunk a Számok könyvében megtalálható gyönyörű papi áldást olvastatja fel, amelyet protestáns testvéreink liturgikus áldásként is használnak. Ezzel az imával áldották meg a papok az ószövetség népét az istentiszteleteken. Az Édenkertből kiűzött ember, az ősbűn óta vágyott ugyan Isten arcát látni, mégsem tehette, mert szabadságában elfordította tekintetét teremtőjétől, s ezért a belső fényt is elveszítette. Sőt, félt ettől a tekintettől, ezért takarta be arcát, ha Istennel beszélt. (Földi István) De Betlehem óta újra felragyogott a lefátyolozott istenarc, kiáradt ránk Isten jósága, mi több Jézus Krisztusban szemlélhetjük őt, és Atyánknak szólíthatjuk. Nevének ismétlése, arcának ragyogása, az általa ajándékozott üdvösség mind azt hivatott kifejezni, hogy akiben Isten kedvét leli, aki engedi, hagyja, és kifejezetten kéri, – nevének segítségül hívásával – Isten közreműködését, annak testi-lelki jólétben, egészségben, harmóniában, kegyelemben lesz része. Ezt a szerepet tölti be az áldás.
Újév kezdetén mindnyájan áldásban részesülünk. Jót kívánunk egymásnak. Az újszövetségi pap is Isten áldását közli. Már a keresztségben lehívták ránk az Úr nevét, vagyis Isten tulajdonai vagyunk. Az áldással mindenek előtt dicsőítjük Őt, hálánkat fejezzük ki, ámbár nevének kiejtésével, mintegy igénybe is vesszük állandó szeretetét, amelyet bőségesen kiáraszt azokra, akik kérik őt. Bene dicere – jót mondani, áldani, jót kívánni. Miden jó forrása a legfőbb jó, Isten. Áldott állapotban lenni, Istennel lenni. Milyen szomorú, hogy nehezünkre esik már úgy köszönni: Isten áldjon meg! Amikor az étkezés előtt a családfő áldó imát mond, amikor keresztet karcol a kenyérre, mielőtt megszegi, vagy gyermeke homlokára rajzolja iskolába induláskor –, gesztusaiban Isten áldó művét folytatja, és teszi egyértelművé. „Áldás az, ami nélkül a bőség fárasztó, üres…, a gazdagság értelmetlen, és akár meg is lehet csömörölni tőle” – állítja Dr. P.Tóth Béla. Ahogyan nem eléggé sokat idézett mondásunk tartja: hiábavaló az ember fáradozása, ha nincs rajta Isten áldása. Az áldás hat, az átok nem. Az áldás Istentől jön, az átokkal a gonoszt szolgájuk. Ezekben a napokban nyer igazi értelmet a régi magyar köszöntés: Isten tartson meg… az ő kegyelmében!
2. Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született… (Gal 4, 4-7)
Micsoda létmódbeli különbség keresztényként, Isten gyermeke lenni. Nem szolgák vagyunk, a ház körül, hanem örökösödési joggal felruházott családtagok. Atyánknak, apukának szólíthatjuk Istent. Milyen jó felfedezni ezt az örömteli tényt, ami istengyermekségi méltóságunk velejárója.
3. A Jézus nevet adták neki… (Lk 2, 16-21b)
Szent Lukács evangélista beszámolóját a pásztorok hódolatáról és Jézus körülmetéléséről szándékosan hozza ezen a napon anyaszentegyházunk, mert ezzel két dolgot is kifejez. Egyrészt, hogy Jézus már gyermekségében alávetette magát a mózesi törvénynek, nem akart kivételt, hogy így magára véve az ószövetségi törvényt, minket megszabadítson a törvény terhétől.
Másrészt a körülmetéléssel együtt járt a névadás is. Jézus neve annyi mint: Jahvé, az üdvösség. A világ benne nyeri vissza az üdvözülés lehetőségét. Amikor Jézus nevét kiejtjük – tisztelettel, áhítattal, imaként –, mindig üdvösségünket akarjuk.
Ugyanakkor Szűz Mária Jézus anyja, azáltal, hogy világra szülte Jézus Krisztust, az Isten fiát, olyan mély kapcsolatba került vele, hogy méltán tarthatjuk őt Istenanyának. Ahogyan már az egyetemes zsinatok is nyilvános hittételként kihirdették. Mária az első keresztény, aki szívévben őrzi Fia szavait és élete eseményeit. Ő, aki először megtudja Jézus nevét. Mária azt adta gyermekének, amit egy anya adhatott, de énje szerint, személyisége titkában Jézus Isten. Ezért senki sem léphet komolyabb kapcsolatba az isteni kegyelem forrásával, mint ő, az édesanya. Istenanyai kiváltsága az édesanyák előtt is felmutatja azt a tiszta, romlatlan kapcsolatot, amely anya és gyermek között kialakul, és amelyet őrizni, vigyázni kell. Mária Fia nevére hajlik meg minden térd a mennyben, a földön, és az alvilágban – mondja az apostol.
Amikor baba látni megyünk az újszülött iránti szeretetből, nem hagyhatjuk figyelmen kívül az édesanyát, hiszen a gyermek minden idegszálával, sejtjével hozzá (is) kötődik. Amikor Jézust imádjuk, előtte hódolunk, nevére áldást mondunk, és keresztet vetünk, értelemszerűen kapcsolódik ehhez szent Anyjának tisztelete is. Egyházunk immár kétezer éve mintegy ráfeleli az angyal szavára: Asszonyunk Szűz Mária, Istennek szent anyja, imádkozzál érettünk, bűnösökért, most és halálunk óráján! Ámen.
Forrás ~ Internet
