Adventi elmélkedések 19.

Adjatok jól tömött, túlcsorduló mércével! 

 

Jó dolog jónak lenni, nem azért, mert megköszönik, hanem egyszerűen jó jónak lenni. 

A kút, melynek vizét merik folyamatosan, újratelik, él, életet ad, adja a vizét. 

Az a kút, melynek nem merik vizét, lassan kiszárad.

 Akkor van vize, ha ad. 

Ha önmagunkat nem tudjuk szeretettel adni, meghalunk. 

A kút vizét minél gyakrabban merik, annál többször feltelik, a hajszálereken szivárogva a víz feltölti a kutat. Amikor nem merik a vizet, akkor pangani kezd a kútban az élet, a hajszálerek betömődnek, beomlanak, lassan már nem fog a víz vándorolni a mélyebb pont felé a föld alatt. 

Az évek alatt a nap heve lassan kiszárítja a kútban levő vizet. 

Ahonnan elköltözik az ember, ott meghal a kút, mert nem adhatja önmagát.

Nem kell félnünk, ha adunk. 

Nem kell félnünk attól, hogy szeretünk, hogy jók vagyunk, hogy áldozatokat hozunk egymásért. 

Mink van, mit nem kaptunk? 

Isten áldását oda árassza, ahonnan az tovább is csörgedezik. 

Az ember nem arra született, hogy gyűjtőmedence legyen, és önmagáért éljen, hanem, hogy Isten áldása, kegyelme, jósága rajta keresztül áradva, folyjon tovább.

 Szeress, és add magad, nagylelkűségeddel úgy sem tudod felülmúlni az Urat!

Arra születtünk, hogy mi is ajándékokká váljunk, ajándékot osszunk. 

Minden, amid van, vagy a szereteted hordozója, s akkor szárnyaddá válik, az égbe röpít. 

Vagy meddő súly, bőrönd, amit hurcolsz, s önzéseddel, minden lépésedet keservessé teszed, 

fáradtan ezért lihegsz. 

Amit szeretetből odaajándékozol gyermekednek, társadnak, nemzetednek, az örökre a tied marad!