'Haljunk meg Krisztussal, hogy vele éljünk!'

Látjuk, hogy egyrészt a halál nyereség, másrészt pedig az élet büntetés. Ezért mondja Pál is: Számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség (Fil 1,21). Kicsoda Krisztus, ha nem a test halála és a lélek élete? Ezért haljunk meg vele, hogy vele együtt éljünk! 

Akarjunk mindennap így meghalni, és tényleg haljunk is meg így, hogy lelkünk a halál által el tudjon szakadni a testi vágyaktól, és a halál képét öltse magára oly magasságokba emelkedve, ahová már nem érhetnek fel a földi szenvedélyek, és nem is tudják már a lelket beszennyezni. A test törvénye ugyanis a lélek törvénye ellen tusakodik, és bűnbe is viszi a lelket. De mi erre az orvosság? Ki vált meg e halálra szánt testtől? Az Isten kegyelme Jézus Krisztus, a mi Urunk által (Róm 7,24).

Van tehát orvosunk, használjuk is az orvosságát. A mi orvosságunk Krisztus kegyelme, és a mi testünk ez a halálra szánt test. Tehát szakadjunk el a testtől, de ne szakadjunk el Krisztustól. Bár testben élünk, mégse kövessük a test kívánságait, ne mondjunk le a természet jogairól, de becsüljük többre a kegyelmi adományokat.

Mi többre van még szükség? Egynek a halála megváltotta az egész világot. Krisztus nem halhatott volna meg, ha ő nem akarja. Ám ő nem akart a haláltól menekülni, és minket sem tudott volna semmi mással jobban megmenteni, mint éppen halálával, így tehát az ő halála mindenki élete lett. Halála jegyét hordozzuk magunkon, halálát hirdetjük imádságunkban, azt magasztaljuk áldozatbemutatásunkban. Az ő halála győzelem, az ő halála szentség, az ő halála minden évben a világ főünnepe.

Mit mondjunk még a halálról, amikor isteni példa mutatja nekünk, hogy csak a halál szerezte meg a halhatatlanságot, és csak a halál váltott meg minket a haláltól? Nem kell tehát gyászolnunk azt a halált, amely mindnyájunk üdvösségét hozta. Nem kell menekülnünk attól a haláltól, amelyet Isten Fia sem tartott magához méltatlannak, és nem is került el.

A halál nem tartozott hozzá természetünkhöz, hanem a természet ellen van. Isten nem rendelte el kezdettől fogva a halált, hanem gyógyszerül adta. Az embert kötelességszegése miatt sújtotta a mindennapi fáradságos munka büntetése, és a kibírhatatlan fájdalom kezdte szerencsétlenné tenni életét. Úgy kellett véget vetnie e bajoknak, hogy a halál állítsa helyre, amit az élet elveszített. Ha a kegyelem nem segítene, a halhatatlanság inkább teher lenne, mint előny.

A léleknek ezért már kötelessége elkerülni a görbe életutat, a földi test szennyét, és a mennyei kincsre kell törekednie, bár csak a szenteknek osztályrésze, hogy Isten színe elé jussanak, és mintegy hárfaszó mellett dicsérjék őt, amint a prófétai szóból tudjuk: Nagy és csodálatos minden műved, mindenható Urunk, Istenünk. Igazságosak és igazak útjaid, nemzetek Királya!

 Ki ne félne-tisztelne téged, Urunk, ki ne dicsérné nevedet? Egyedül csak te vagy a Szent, eljön minden nemzet, és színed elé borul (Jel 15, 3-4), hogy lássa a te menyegződet is, ó, Jézus, amikor a mindenség öröméneke közben a földről az égbe vezetik a menyasszonyt, aki már nem a világ lekötelezettje, hanem teljesen a léleké, hiszen hozzád jut el minden ember (vö. Zsolt 64,3).

Szent Dávid is mindennél jobban kívánta, hogy ezt megláthassa és szemlélhesse. Ezért mondja: Csak egyet kérek az Úrtól, egy a vágyam: hogy az Úr házában lakjam életem minden napján, hogy az Úr gyönyörűségét láthassam (Zsolt 26,4).

 Szent Ambrus püspök könyvéből, amelyet testvérének, Satyrusnak haláláról írt

Forrás ~ Internet

 

HIMNUSZ HALOTTAK NAPJÁN

Idők előtt te élsz, Urunk,

létforrás vagy egymagad;

nézd, minket bűnök terhe nyom,

halálra szánt sereg vagyunk.

Atyánk, az ember vétkezett,

s elhangzott szent ítéleted

hogy porba visszatér a por,

s így engeszteljen tégedet.

De adtál néki gondosan

oly éltető leheletet,

mely testen túl is fennmarad

s öröklétünknek magva lesz.

Vigasztalás ez és remény,

hogy újra felvirulhatunk,

s ki elsőként feltámadott,

felvisz tehozzád Krisztusunk.

Forrás ~ Internet

 HALOTTAK NAPJA ~ NOVEMBER 2.  

A clunyi bencések Szent Odiló apát kezdeményezésére 998-ban kezdték megtartani a halottak napját. A 11. században az egész Egyházban elterjedt. Rómában csak a 14. században honosodott meg. 1915-től ezen a napon minden pap három misét mutathat be az elhunytakért.

A liturgia az egész Egyházat veszi figyelembe, közösségi tudata téren és időn túl terjed. Ezen a napon a küzdő, vagy zarándok egyház kéri a megdicsőült egyház pártfogását, ugyanakkor a szenvedő egyházról sem feledkezik meg. Imáival, felajánlott szeretet-szolgálataival és bemutatott szentmise-áldozataival segíti őket.

Temető, templom vagy kápolna látogatása szokás az ünnepen, vagy az ünnepet követő héten. Ekkor imádkozunk az elhunytak lelki üdvösségéért, a pápa szándékára, és gyónunk, áldozunk. Ezzel teljes búcsút nyerhetünk a tisztítóhelyen szenvedők javára. A holtakért végzett ima értékére sok szent felhívja a figyelmet, hiszen az elköltözött lélek már nem tud segíteni magán.

Gondold meg:
Lehet, hogy Te is rászorulsz majd mások imájára!
Lehet, hogy másoknak is segít a Te imád!

 Az Isten, aki föltámasztotta Jézust a halálból,
életre kelti majd a mi halandó testünket is,
mert bennünk lakik a Szentlélek. Amen.

Forrás ~ Internet 

 

EVANGÉLIUMI ELMÉLKEDÉS

2016. november 2. – Szerda, Halottak napja

Egy alkalommal Jézus ezt mondta a zsidóknak: 'Bizony, mondom nektek: Aki hallgat az én tanításomra, és hisz abban, aki engem küldött, annak örök élete van, és nem sújtja őt az ítélet, mert már átment a halálból az életbe. Bizony, bizony mondom nektek: Eljön az óra - sőt már itt is van -, amikor a halottak meghallják az Isten Fiának szavát. Meghallják, és életre támadnak. Mert ahogyan az Atyának élete van önmagában, ugyanúgy megadta a Fiúnak is, hogy élete legyen önmagában. A Fiúnak hatalmat adott arra is, hogy ítéletet tartson, mert ő az Emberfia. Ne csodálkozzatok ezen! Eljön az óra, amikor a halottak meghallják az Isten Fiának szavát, és előjönnek sírjukból. Akik jót cselekedtek, feltámadnak és üdvözülnek; akik rosszat tettek, feltámadnak és elkárhoznak.' Jn 5,24-29

Elmélkedés

A halála előtti pillanatokban Jézus így kiáltott fel: 'Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?' (Mk 15,34). A felkiáltás arról tanúskodik, hogy a halálban Jézus azt érezte, magára hagyta őt az Isten. Az emberek már elfordultak tőle, emberi segítségre nem számíthatott, de most azt érzi, hogy Isten is elhagyta. Elképzelni sem tudjuk igazán, hogy milyen lehet ennek megélése, de egyszer biztosan tudni fogjuk. Mert a halál pillanata mindenki számára magányos pillanat lesz. A halál előtti napokban, hetekben vagy hónapokban a súlyos beteg mellé odaállnak szerettei, családtagjai. Próbálják lelkileg erősíteni, imádkoznak érte és vele. Próbálnak együtt felkészülni a távozás pillanatára. A családtagok jelenlétükkel azt tanúsítják, hogy a földi élet utolsó időszakában nem hagyják magára azt, aki éppen távozni készül. De a halál pillanatában az ember egyedül marad. Hiába fogják kezét, már nem érzi, nem tudják marasztalni. Halálunkban egyedül vagyunk, miként Jézus is egészen egyedül volt. Talán egy egészen rövid időre azt is gondoljuk, hogy még Isten is elhagyott bennünket, de az a gondolat remélhetőleg nem tart tovább egy pillanatnál, mert akkor már át is lépünk a túlvilágba, az örökkévalóságba, ahol találkozhatunk Istennel. Mert miután elhalkul körülöttünk a világ, elnémulnak az emberek, akkor meghalljuk Isten Fiának szavát, aki új életre kelt minket. Ez a feltámadás, amely által az örök életre juthatunk.

© Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, irgalmas Isten, adj nekünk alázatosságot, reményt és erős hitet! Add, hogy a szeretet Lelke, a te Lelked ékesítsen minket. Segíts egymáshoz tiszta szeretetben közelednünk, mert ez minden parancs foglalata és beteljesítése. Segíts, hogy a békesség és az egyetértés fiai lehessünk, és így méltók legyünk rá, hogy boldognak nevezzen minket szent Fiad!

'Siessünk a testvéreinkhez, akik várnak ránk!'

Mit használ a szenteknek a mi tiszteletünk, mit érnek el azzal, ha mi dicsérjük őket, és jelent-e számukra valamit ez a mai ünneplésünk? Ugyan mit számít azoknak a földi dicsőítés, akiket Fiának biztos ígérete szerint már maga a mennyei Atya dicsőít meg? Mit is számít nekik a mi magasztalásunk? A szentek nem szorulnak rá tiszteletünkre, semmit sem ad nekik a magasztalásunk. Csupán csak a mi hasznunk - és nem az övék - származik abból, ha róluk megemlékezve tiszteljük őket. Ami engem illet, meg kell vallanom, hogy a róluk való megemlékezés hő vágyat gyullaszt bennem.

Az első ilyen vágy, amelyet ez a szentekről való megemlékezés bennünk felkelt, vagy még jobban megerősít, az, hogy élvezzük boldogító közösségüket, és méltók legyünk az üdvözült lelkek társaságára égi otthonukban: találkozzunk a pátriárkák karával, a próféták soraival, az apostolok testületével, a vértanúk népes seregével, a hitvallók táborával, a szüzek kórusával, egyszóval együtt legyünk, és együtt örvendezzünk a Mindenszentek egész közösségével. Kész befogadni bennünket a legelső idők egyháza, de mi nem törődünk vele; várva várnak minket a szentek, de mi ezt semmibe se vesszük; várnak bennünket az igazak, de mi úgy teszünk, mintha mit sem tudnánk róla.

Ébredjünk már fel végre, testvérek, támadjunk fel Krisztussal, és keressük az odafönt valókat; ami ott fönt van, arra legyen gondunk. Vágyakozzunk azokhoz, akik várva várnak ránk, sietve induljunk feléjük, akik készek befogadni bennünket, előzzük meg az üdvözült lelkeknek ezt a várakozását azzal, hogy mi is oda kívánkozunk. De ne csak a szentek társaságát óhajtsuk, hanem boldogságukat is, és ne elégedjünk meg azzal, hogy együtt leszünk velük, hanem lángoló buzgósággal törekedjünk dicsőségük elnyerésére is. Nem veszélyes erre pályáznunk, és egyáltalán nem merészség ennek a dicsőségnek a keresése.

A másik ilyen vágy, amelyet a szentekről való megemlékezés gyújt bennünk, arra irányuljon, hogy miként ezeknek a szenteknek megjelent maga Krisztus, a mi életünk, ugyanúgy jelenjék meg nekünk is, és így mi magunk is jelen lehessünk Krisztussal az ő dicsőségében. Addig ugyanis Krisztus, aki számunkra a Fő, nem így, dicsőséggel koronázva jelenik meg nekünk, hanem úgy mutatkozik, mint akit bűneinkért tövissel megkoronáztak. 

Nagy szégyen lenne, ha a tövissel koronázott Főnek egy-egy tagja kényelemben tetszelegne, hiszen minden bíbor ez idő alatt gyalázat lenne számára, és nem megtiszteltetés. De elkövetkezik az az idő, amikor majd eljön Krisztus, és halálát többé már nem hirdetjük, hiszen tudjuk, hogy vele együtt mi is meghaltunk, és hogy életünk őbenne van elrejtve. Megjelenik majd a dicsőséges Fő, és vele együtt a tagok is megdicsőülve fognak ragyogni, hiszen átalakítja gyarló testünket, és saját megdicsőült testéhez teszi hasonlóvá.

Erre a dicsőségre vágyódjunk tehát teljes igyekezettel és biztos reménnyel! Hogy pedig remélhessünk ebben, és erre a nagy boldogságra törekedni is merjünk, nagyon is szükségünk van a szentek közbenjárására, hogy amit saját erőnkkel el nem érhetünk, azt közbenjárásukra Isten ajándékba adja meg nekünk. 

 Szent Bernát apát beszédeiből

Forrás ~ Internet

 EVANGÉLIUMI ELMÉLKEDÉS

 

2016. november 1. – Kedd, Mindenszentek

Abban az időben: Jézus látva a tömeget,

 fölment a hegyre, leült, tanítványai pedig köréje gyűltek. 

Akkor szólásra nyitotta ajkát, és így tanította őket:

'Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa.
Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek.
Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.
Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők kielégítést nyernek.
Boldogok az irgalmasok, mert nekik is irgalmaznak.
Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják Istent.
Boldogok a békességszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni.
Boldogok, akiket üldöznek az igazságért, mert övék a mennyek országa.
Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak titeket és üldöznek, 

ha hazudozva mindenféle gonoszsággal vádolnak titeket.
Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a ti jutalmatok az égben!' Mt 5,1-12a

Elmélkedés - A szent

Egy indiai, hindu vallású bölcstől származik a következő idézet: 'A szent ember nem Isten, de egy pillanatra sem távolodik el Istentől. A szentek Istenben élnek és csak az ő lábainál keresnek menedéket. A szentek egyszerűek, mint a gyermekek. Mindig készen állnak, hogy enyhítsék mások szenvedését. A szentek szeretik valamennyi vallást és azok minden követőjét. A szentek nem önzők, hanem szerények és alázatosak. A szentek jobban gyűlölik a pénz érintését, mint a skorpió érintését. A szentek nem részesítik előnyben a gazdagokat.' Bár ezek a szavak egy nem keresztény felfogású embertől származnak, mégis jól összefoglalják mindazt, amit az életszentség és az arra való törekvés jelent. Mi, keresztény és katolikus emberek szintén úgy gondoljuk, hogy a szentek nem ragadnak le a véges, evilági dolgoknál és a földi javak szereteténél, hanem felülemelkednek mindezen és magasabb értékek megvalósítására törekszenek. Meggyőződésük, hogy Isten a szeretet mindennapi megélésére hívja meg őket és minden embert. Keresztény hitünk szerint a szentek számára minden esetben Isten áll az első helyen és az ő szeretete az a forrás, amelyből merítenek, hogy megélhessék a szeretetet. Három lényeges elemet emeljünk ki a fenti idézet kapcsán a szentekkel kapcsolatban, amelyek tulajdonképpen jól szemléltetik, hogy a szentek nem különleges emberek, főként nem különcök, de különleges módon valósítják meg Isten felhívását a szeretet megélésére. Ezek fényében könnyen megérthetjük, hogy mindannyian szentté válhatunk. Elsőként említsük meg azt, hogy szeretettel, irgalommal kell fordulnunk a szenvedőkhöz, a bajba jutottakhoz, a nélkülözőkhöz és a szükséget szenvedőkhöz. Alapvető emberiességnek is mondhatnánk ezt, de többről van itt szó, hiszen minden szenvedőben Krisztust akarjuk észrevenni és neki akarunk segíteni. Ezért jogos az a következtetés, hogy a szeretet cselekedetének elmulasztásával nem csupán egy embertársunktól tagadtuk meg a szeretetet, hanem magától Jézustól. Másodszor arra érdemes odafigyelnünk, hogy Isten azt kéri tőlünk, hogy ne zárkózzunk el azoktól, akik más vallás követői. A valláskülönbség nem lehet akadálya a jócselekedeteknek. A szeretet olyan egyetemes parancs, amely semmilyen szempontból nem tehet különbséget az egyik és a másik ember között, hanem mindenki felé meg kell nyilvánulnia. Harmadszor pedig a 'pénz érintését' említsük meg, amely az anyagi javakhoz való viszonyulást jelenti. Észre kell vennünk ugyanis azt a veszélyt, hogy az anyagi javak könnyen elvonják figyelmünket Istentől, Isten szeretetétől és ennek a kísértésnek tudatosan ellen kell állnunk, hogy a földi javak fölé emelkedve Isten felé szárnyalhassunk. Mindenszentek napjának evangéliuma, a nyolc boldogságról szóló tanítás pontosan ezt az utat jelöli ki számunkra. A szeretetnek azt az útját, amely a sírást, a szelídséget, az éhezést és a szomjazást, az irgalmasságot, a tisztaszívűséget, a békességes lelkületet, az igazságtalanságok elviselését és az üldözések során tanúsított állhatatosságot olyan értéknek tekinti, amely Istenhez vezet. Mert mindezekre nem leküzdendő problémaként kell tekinteni, hanem a boldogság forrását fedezhetjük fel bennük.
© Horváth István Sándor

Imádság

Mindenható Istenünk! Gyújtsd fel szívünkben a szeretet tüzét, hogy szereteted által szentté legyünk! Add nekünk az irántad való szeretetet és az emberek felé forduló önfeláldozó szeretetet! Megdicsőült szentjeid csodálatos élete adjon erőt, hogy felismerjük hivatásunkat és magunk is jellé, szereteted, jóságod jelévé váljunk a világban! A szentek és boldogok életpéldája újítson meg minket a vallásosságban, hitünk gyakorlásában és az evangélium megélésében! Segíts minket, Istenünk, hogy úrrá tudjunk lenni emberi gyengeségeinken, legyőzzük bűneinket és szentek legyünk!

 

'Új, békét óhajtó szellemet keli a lelkekben kialakítani'

Ne higgyék kortársaink, hogy elég néhány ember erőfeszítése, nekik maguknak pedig vágyaik fékezésével nem kell törődniük. A közvéleménytől és a tömegek érzelmeitől ugyanis igen-igen függnek a nemzetek vezetői, akik elvégre saját népük javának kezesei, és egyben a világ javainak munkálói.

 Hasztalan fáradoznak újra meg újra a béke építésén mindaddig, amíg az ellenségeskedés, megvetés, bizalmatlanság érzése, faji gyűlölködés meg az ideológiák merevsége megosztja, sőt szembefordítja egymással az embereket. Fontos és sürgős tehát átnevelni az emberek gondolkodását, új szellemmel áthatni a közvéleményt.

A nevelők, főleg az ifjúság nevelői és a közvélemény irányítói tekintsék súlyos kötelességüknek, hogy az új, békét szerető szellemet mindenkibe beleplántálják. Mert szükséges, hogy mindannyian megváltoztassuk érzésvilágunkat, hogy szemünk kezdje látni az egész földkerekséget és azokat a teendőket is, amelyeket együtt tudunk végrehajtani az emberiség jobb sorsa érdekében.

Ne legyünk csalfa reménység áldozatai: ha félre nem teszünk minden ellenségeskedést és gyűlölséget, ha nem jönnek létre szilárd és becsületes egyezmények a jövő egyetemes békéjének biztosítására, akkor a máris súlyos válságban élő emberiségen csodálatos tudománya sem segít, és megérheti azt a gyászos órát, amelyikben már megtapasztalhatja a békét, de csak a halál szörnyű békéjét. 

Igen, Krisztus Egyháza így beszél, hiszen körülveszik a jelen idők szorongatásai. Szilárd reményét azonban nem adja fel. Újra meg újra készen áll, hogy - akár alkalmas, akár alkalmatlan - odakiáltsa korunknak az Apostol üzenetét: Most van itt az alkalmas idő, hogy megváltozzanak a szívek; most van itt az üdvösség napja (vö. 2 Kor 6,2).

A béke építése mindenekelőtt azt követeli, hogy gyökerestül irtsák ki az ellentétek okait, elsősorban az igazságtalanságokat, amelyek végül is háborúra vezetnek. Az okok jelentős hányada ered kirívó gazdasági egyenlőtlenségekből, valamint szükséges orvoslásuk késedelméből. Soknak forrása viszont az uralomvágy és a másik személyiségének semmibevevése. 

Ha még mélyebbre nézünk, ott látjuk az irigységet, bizalmatlanságot, kevélységet és a többi önző szenvedélyt. Az ember nem képes elviselni a társadalmi rendezetlenséget; ennek következtében még akkor is szüntelenül mérgezik a világot a viszályok és erőszakosságok, amikor nem dúl háború.

Ráadásul ugyanezek a bajok a nemzetek kapcsolataiban is jelentkeznek; ezért feltétlenül szükséges, hogy e bajok leküzdésére vagy megelőzésére s a zabolátlan erőszakosságok megfékezésére jobban és szilárdabban működjenek együtt a nemzetközi intézmények, tevékenységüket pedig hangolják össze. Ugyanakkor lankadatlanul szorgalmazni kell olyan szervezetek létesítését, amelyek a békét szolgálják. 

 A II. vatikáni zsinat 'Gaudium et spes' kezdetű, az Egyház és a mai világ viszonyáról szóló lelkipásztori konstitúciójából

Forrás ~ Internet

'Krisztusért meghalni annyi, mint örökké élni'

Romzsa Tódor mint szemináriumi spirituális nem tett különbséget ruszin, ukrán, orosz és magyar kispap között. Számára mindegyik növendéke: leendő apostol és lelkipásztor volt. Rajongásig szerette népét. Ezért arra biztatta a ruszin papnövendékeket, hogy népük felemelkedésén fáradozzanak.

Mint a filozófia tanára, érdekfeszítően magyarázott, és a nehéz szövegeket sokszor humoros megjegyzésekkel oldotta fel. Mintha megsejtette volna a jövőt, növendékeit az ateizmus elleni harcra készítette fel. Minden egyes filozófiai tételnél megemlítette azt az ellenvetést, amely az ateisták részéről felmerülhet, és egyúttal megadta rá a választ. Tanítás közben biztos tudás sugárzott róla. Erre a biztos tudásra nevelte a növendékeket is, s azt akarta, hogy a katolikus világnézetet szakértelemmel és magabiztosan képviseljék.

A szeminárium kápolnájának szószékéről adott elmélkedései dogmatikai jellegűek voltak, de mindig fűzött hozzájuk erkölcsi tanulságokat is. Arra törekedett, hogy a hivatás kegyelmét egyre jobban kibontakoztassa a növendékekben. Nemcsak kispapjai, hanem paptársai is követendő példát láttak benne.

1947 őszén Sztálin jóváhagyta a Szovjetunióban működő keresztény egyházakra vonatkozó jelentéseket és intézkedési terveket, amelyek a Munkácsi Görög Katolikus Egyházmegye és annak püspöke, Romzsa Tódor sorsát is meghatározták. Hruscsov, az ukrajnai kommunista párt központi bizottságának első titkára Sztálinhoz fordult azzal a kéréssel, hogy engedélyezze számára a Rómával egyesült egyházi felsőbbség likvidálását az egykor magyar városban, Ungváron.

Tódor püspök és egyházmegyéjének papjai továbbra is igyekeztek úgy élni és tevékenykedni, mintha ez a veszélyhelyzet nem létezne, tudomásul véve azt, hogy életterük mindinkább beszűkül. Amikor Lóka (Lavki) községben (Munkácsi járás) befejeződött a templom felújítása, annak 1947. október 26-án, Krisztus Király ünnepén történő felszentelésére Tódor püspököt kérték meg.

Mivel a püspökre és papjaira vonatkozó utazási tilalmat csak az illetékes egyházügyi megbízott oldhatta fel, ezért az állambiztonsági szervek jól ismerhették az utazás időpontját. Az ünnepélyes templomszentelés után a püspök és kísérete a beregszőllősi plébánián ebédelt. Itt a helybeliek figyelmeztették, hogy a faluvégen idegen férfiakat és autókat láttak, ezért a püspök a következő napra halasztotta a hazatérést.

Másnap, hétfőn 9 óra tájban Iványi irányába indult hazafelé. Beregszőllőstől 2-3 km távolságban azonban egy nagy, 12 kerekes teherautó teljes sebességgel hátulról belerohant a püspököt szállító lovas kocsiba. A püspök és Bacsinszky Dániel parochus atya az úttestre zuhantak, kísérőit, Bereznay András titkár atyát és két kispapot pedig az ütközés ereje 10 méterre röpítette a mezőre, akiket a támadók még agyba-főbe vertek. A felocsúdott két kispap segítségért kiabálva a közeli falu felé futott, de a pufajkás merénylők – abbahagyva a püspök ütlegelését – utolérték őket. 

A püspöki titkár eszméletlenül feküdt. Bacsinszky Dániel parochust, akinek a lábán amúgy is átment a gázoló teherautó kereke, úgy látszik a püspöknek nézték, mert az ütlegekből különösen is sok jutott neki. Tódor püspök fejsérüléseket és állkapocstörést szenvedett a vastárgyakkal való csapásoktól. A merénylők rövid időn belül végeztek volna áldozataikkal, de Iványi felől emberek közeledtek. Erre a támadók elmenekültek.

A postaautón a sebesülteket a munkácsi kórházba szállították, ahol az orvosok mindent megtettek a sérültek érdekében. Tódor püspök leginkább a fején sérült meg. Állkapcsán kétszeres törést szenvedett, szájüregében csupán hét foga maradt épségben, a többi részben kitört, részben meglazult. Egyik lábszárán hosszanti nyílt sebek voltak, egész testét zúzódások és kék foltok borították. A műtétek, illetve az orvosi ellátás után nyugodtan telt el az éjszaka, a betegek állapota stabilizálódott. 

Teofila bazilita rendi nővér - aki a sebészeti osztály főnővére és a kórház adminisztrációs főnővére volt - tanúsítja, hogy a kórház főorvosa - szokatlan eljárással - másnap egy fiatal leányt alkalmazott betegápoló nővérnek arra az időszakra, amíg Tódor püspök és kísérete a kórházban tartózkodott, és határozott utasítása volt, hogy ételüket a konyháról is ez az új alkalmazott hozza majd be személyesen számukra, sőt szállást is a sebészeten kellett neki biztosítani. 

A főorvos igyekezett eltávolítani a nővéreket és a hozzátartózkodókat, hogy ne töltsék az éjszakát a betegek mellett, hiszen itt van az új 'nővér', akit kizárólag az új sebesültek mellé vett fel. A főorvos Bacsinszky atyát át akarta helyezni a teológusok kórtermébe, hogy a püspöknek kellő nyugalmat lehessen biztosítani, de Tódor püspök határozottan arra kérte, hogy paptársa maradjon mellette.

Másnap Tódor püspök meggyónt és megáldozott. Állkapocs törése, illetve az azt rögzítő kapcsok miatt egy kis cső segítségével csak folyékony táplálékot tudott magához venni. A főorvos és helyettese péntekről szombatra virradó éjjel nagyon kései időben, akárcsak az előző éjszakán is, vizitet tartottak. A főorvos a nővéreket kiparancsolta a betegszobából, ahogyan mondta: 'Mindössze öt percre.'

Amikor a nővérek visszajöttek, úgy látszott, hogy semmi baj nem történt. De nemsokára a püspök felsóhajtott: 'Jézusom', majd látták, hogy az egész testét megrázó görcs után nem mozdul többé. A szomszéd ágyon fekvő Bacsinszky atya csak annyit tudott mondani: 'Volt itt egy nővér, és a püspök atya orra alá tartott valamit.' Ez a vallomás és az orrnál kezdődő kékülés arra mutatnak, hogy a méreg a belélegzéssel, az orr nyálkahártyáján keresztül szívódott fel, s okozta halálát mintegy 10 perc alatt, 1947. november 1-én.

Csak másnap, vasárnap este engedélyezték a püspök testének hazaszállítását a munkácsi kórházból. Hétfőn a hívek egész nap búcsúztak a Székesegyházban felravatalozott főpásztoruktól. November 4-én délelőtt a Szent Liturgia után Tódor püspököt a Székesegyház kriptájában temették el.

 Boldog Romzsa Tódor püspök életéről és vértanúhaláláról

Forrás ~ Internet

 

 

BOLDOG ROMZSA TÓDOR PÜSPÖK ÉS VÉRTANÚ ~ OKTÓBER 31.

1911. április 14-én született a kárpátaljai Nagybocskón az egykori Magyarországon, Máramaros vármegyében, a rahói járásban, görög katolikus magyar családban. A huszti gimnáziumban szerzett érettségi után főpásztora Rómába küldte, ahol teológiai tanulmányait a Collegium Germanicum, majd a Russicum növendékeként a Gregoriana egyetemen végezte. Rómában szentelték pappá 1936. december 25-én. 1938 tavaszától parókus Bereznán és Alsóbisztricán - a huszti kerületben, 1939 őszétől spirituális az Ungvári Papnevelő Intézetben, és teológiai tanár az ottani Hittudományi Főiskolán. Ruszinul és magyarul szólt kispapjaihoz, akik rajongtak érte. 1944. szeptember 24-én szentelték püspökké Ungváron. Jelmondata: 'Szeretlek téged, Uram, én erősségem; az Úr az én erősségem; és oltalmam.' A második világháború után megkezdődött a keleti rítusú katolikusok beolvasztása az orosz pravoszláv egyházba és templomainak elvétele. Mivel paptársaival együtt elutasította azt a manifesztumot, amely azt kérte, hogy Kárpátalja népét Szovjet-Ukrajnához csatolják, és nem tagadta meg a Szentszékkel való egységet, elkezdődött a papok üldözése. Közülük sokakat letartóztattak. Őt, mint a Munkácsi Görög Katolikus Egyházmegye püspökét és kísérőit 1947. október végén, a lókai templom felszentelése után közlekedési balesetet színlelve teherautóval elgázolták. A sebesülteket a munkácsi kórházba szállították, ahol az államrendőrség ügynöke a püspököt 1947. november 1-én megmérgezte. A hitben való állhatatossága példaként szolgál a papság és hívek számára.
 

     28 görög katolikus vértanútársával 2001. június 27-én Lvovban - Ukrajna - II. János Pál pápa Aranyszájú Szent János liturgiájának keretében a boldogok sorába iktatta.

'Istenünk, te Boldog Romzsa Tódor püspököt és vértanút több nemzetiségű híveid lelkipásztorává tetted. Segíts, hogy megalkuvás nélküli tanúságtételének és életáldozatának példáját keresztény életünkben mi is hűségesen kövessük. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.' Amen.

Forrás ~ Internet

EVANGÉLIUMI ELMÉLKEDÉS

2016. október 31. – Hétfő

Az egyik szombaton Jézus betért egy vezető farizeus házába, hogy nála étkezzék. Étkezés közben a házigazdához fordult: 'Amikor ebédet vagy vacsorát adsz, ne hívd meg barátaidat, se testvéreidet, se rokonaidat, se gazdag szomszédaidat, mert azok is meghívnak és viszonozzák neked. Ha lakomát adsz, hívd meg a szegényeket, bénákat, sántákat, vakokat. Boldog leszel, mert ők nem tudják neked viszonozni. Te azonban az igazak feltámadásakor megkapod jutalmadat.' Lk 14,12-14

Elmélkedés

A mai evangélium a szombati rész folytatása. A helyszín továbbra is annak a vezető farizeusnak a háza, aki vendégségbe hívta Jézust. Az Úr nem egy szűk körű családi összejövetelbe csöppent bele, hanem több írástudó és farizeus is részt vett ezen az étkezésen, akik egymással megosztották nézeteiket vallási vagy más kérdésekről. Az előzményben a helyeket válogató vendégekről volt szó, a téma most új irányt vesz. Itt is maga az élethelyzet szolgál kiindulópontként. A vezető farizeus az étkezésre hasonló társadalmi helyzetű embereket hívott meg. Olyanokat, akik hozzá hasonló törvénytudók voltak, alacsonyabb társadalmi osztályba tartozó személy aligha lehetett jelen. Ebből kiindulva tanítja Jézus azt, hogy az étkezés nem csupán a hasonló társadalmi helyzetben lévők közösségi összejövetele, hanem lehetne a szegények felé megnyilvánuló gesztus is. A korabeli szokásokhoz képest ez új szempont. Kiváló lehet az irgalmasság gyakorlására, ha valaki olyan személyeket lát vendégül házában, akik szegénységük miatt nem tudják viszonozni a vendéglátó jóságát. Itt is meg kell látnunk a lelki üzenetet. Isten jóságának és szeretetének köszönhetően lesz helyünk a mennyországban, juthatunk el az üdvösségre. Ezt a jóságot Isten felé közvetlenül nem tudjuk viszonozni, de az emberek felé kimutathatjuk önzetlen szeretetünket.

© Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus! Készen állok arra, hogy tétovázás nélkül induljak és kövesselek téged! Tudom, hogy mennyire nehéz lesz az út számomra, de vállalom, mert ez vezet holt múltamból a jövő felé, az élet felé, az üdvösség felé. Nem tart vissza semmi. Nem hátráltathat semmi. Nem akadályozhat semmi. Te vagy számomra az út és te vagy a cél! Te légy vezetőm az örök élet felé!

'A béke megvalósítása'

A béke nem egyszerűen az, hogy nincsen háború. Nem merőben az ellentétes erők puszta egyensúlyának állapota. Nem valósíthatja meg önkényuralom. A békét helyesen és szabatosan az igazságosság művének (Iz 32,17) kell mondanunk. Annak a rendnek a gyümölcse, amelyet a társadalom számára Alapítója, az Isten gondolt el, és a mind tökéletesebb igazságosságra szomjazó embereknek kell megvalósítaniuk. 

Mert az emberiség közjavát elsődlegesen és magában véve örök törvény szabályozza ugyan, de az idők folyamán szüntelenül változnak a közjó közvetlen feltételei, és így a béke sincs egyszer s mindenkorra bebiztosítva, hanem folytonosan építeni kell. Ezenfelül ingatag az emberi akarat, és megsebezte a bűn, ezért a béke fenntartása minden egyes embertől megköveteli azt, hogy állhatatosan uralkodjék szenvedélyein, a közhatalomtól pedig azt, hogy éberen őrködjék.

Még ez sem elég. A békét a földön elérni csak akkor lehet, ha biztosítva van minden, ami a személyt megilleti, és ha az emberek bizalommal és önként bocsátják egymás rendelkezésére lelki és szellemi kincseiket. A béke felépítéséhez feltétlenül szükséges még a szilárd akarat, amely tiszteletben tartja a másikat s az idegen népeket meg azok méltóságát, és szüntelenül élő valósággá teszi a testvériséget, így nézve, a béke a szeretetnek is a gyümölcse, azé a szereteté, amely nem nézi, hogy mit nem kíván már az igazságosság. A földi béke, az embertestvér szeretetének gyümölcse, mása és eredménye Krisztus békéjének, amely az Atyaistenből árad ki. 

A testet öltött Fiú, a béke fejedelme ugyanis kereszthalála által maga békített ki minden embert Istennel, és egy népben és egy testben állítva helyre valamennyiük egységét, a saját testében ölte meg a gyűlöletet; feltámadásának dicsőségében pedig a szeretet Lelkét árasztotta szét az emberek szívébe.

Éppen ezért minden kereszténynek szól a sürgető felhívás, hogy szeretetben cselekedve az igazságot (Ef 4,15), fogjanak össze minden igazán békeszerető emberrel, és együtt esdjék ki és valósítsák meg a békét.

Ugyanebben a szellemben, csak dicsérni tudjuk azokat, akik a jogaikért folytatott küzdelemben lemondanak az erőszakos cselekményekről, és a védelemnek azokhoz az eszközeihez folyamodnak, amelyek rendelkezésére állanak a gyengébbnek is; feltéve, ha ez mások vagy a közösség jogainak és kötelezettségeinek sérelme nélkül történhet. 

 A II. vatikáni zsinat 'Gaudium et spes' kezdetű, az Egyház és a mai világ viszonyáról szóló lelkipásztori konstitúciójából

Forrás ~ Internet

 EVANGÉLIUMI ELMÉLKEDÉS

 

2016. október 30. – Évközi 31. vasárnap

Abban az időben: Jézus Jerikó városán haladt át. Élt ott egy Zakeus nevű gazdag ember, aki a vámosok feje volt. Szerette volna látni és megismerni Jézust, de a tömeg miatt nem láthatta, mert alacsony termetű volt. Így hát előrefutott, felmászott egy vad fügefára, hogy láthassa, mert arra kellett elhaladnia. Amikor Jézus odaért, felnézett, és megszólította: 'Zakeus, gyere le gyorsan, mert ma a te házadban kell megszállnom.' Erre ő sietve lejött, és örömmel fogadta Jézust. Akik ezt látták, méltatlankodva megjegyezték: Bűnös embernél száll meg. Zakeus azonban odaállt az Úr elé, és így szólt: 'Nézd, Uram, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakit valamiben megkárosítottam, négyannyit adok helyette.' Jézus ezt felelte neki: 'Ma üdvösség köszöntött erre a házra, hiszen ő is Ábrahám fia. Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és üdvözítse, ami elveszett.' Lk 19,1-10

Elmélkedés - 'Kimondani a megbocsátó szót'

A mai evangéliumi történet egy nagyon érdekes találkozásról számol be, Zakeus és Jézus találkozásáról. A cselekmény mögé tekintve könnyen felfedezhetjük, hogy e találkozás annak köszönhető, hogy egy emberben rendkívül erős az Isten-látás vágya, az Istenben pedig a bűnös ember megmentésének, megváltásának a vágya. Zakeus, a vámosok feje azzal fejezi ki, hogy látni akarja Jézust és meg akar ismerkedni vele, hogy a nép szemében nevetség tárgyává teszi magát azzal, hogy felmászik egy út menti fára. Az odaérkező Jézus nem csupán észreveszi őt és megérti vágyát, hanem az irgalmasság üzenetével szólítja meg őt: 'Zakeus, gyere le gyorsan, mert ma a te házadban kell megszállnom.' E kijelentés minden szava érthető, csupán azon csodálkozunk el kissé, hogy miért 'kell' Jézusnak ezen a napon betérni Zakeus házba és ott megszállnia? A mi Urunk tehát belső késztetést érez arra, hogy ne menjen tovább más településre, ne menjen más ember házába, hanem térjen be a mások által bűnösnek tartott, a lenézett, a megvetett, a kinevetett és kigúnyolt emberhez, Zakeushoz. Úgy érzete, hogy ebben a helyzetben ezt 'kell' tennie. Minden bizonnyal ez a 'kell' a mennyei Atya akaratát jelenti, aki Jézus minden szavának és cselekedetének hátterében megfigyelhető. A Zakeus házába való betéréssel is az ő akaratát teljesíti a mi Urunk. Vannak rendkívül súlyos bűnök, amelyek mögött emberi gonoszság és gyűlölet van. Ilyen az emberölés vagy a nők megbecstelenítése. Ilyen esetekben a családtagok vagy az ártatlan nő gyakran mondja: 'Nem tudok soha megbocsátani.' A szenvedő fél egész életére sebet kapott. Nehezen, hosszan gyógyuló sebet, talán gyógyíthatatlan sebet. Hiába próbálja elfelejteni az ellene elkövetett bűnt, a fájdalom tovább él szívében. A megbocsátás azt jelenti, hogy lemondok a bosszúról és megtorlásról. De ennél nem szabad megállni, hanem el kellene jutni odáig, hogy nem táplálok magamban haragot, ellenszenvet és semmiféle negatív érzést a másik iránt. Nem állíthatjuk, hogy könnyű ezt megtenni, de az idő múlásával begyógyulhatnak ezek a lelki sebek. A megbocsátáshoz, a szívből jövő megbocsátáshoz az érzelmeken való túllépés, nagyvonalúság, nagylelkűség, bátorság, bizalom szükséges. Tegyünk hozzá mindehhez még egy szempontot. Aki a legvégsőkig ragaszkodik a bűnös megbüntetéséhez és lehetőleg személyesen akar elégtételt venni, az tulajdonképpen nem bízik az Isten igazságos ítéletében. Ő maga ítélkezik a bűnös felett, ő akarja kiszabni és végrehajtani az ítéletet. Szükség van arra, hogy egy ország a társadalmi élet szabályozása érdekében törvényeket, köztük büntető törvényeket hozzon és bíróságokat tartson fenn, amelyek ítéleteket hoznak, büntetéseket szabnak ki, figyelembe véve az igazságosság alapelvét. Emellett létezik az isteni igazságosság is. Halálunk és feltámadásunk után Isten fogja megítélni életünket, amely alapján a kárhozatra vagy az üdvösségre jutunk, és biztosak lehetünk abban, hogy ez az ítélet igazságos lesz. De mi lenne akkor, ha csak az isteni igazságosság lenne jelen ebben az ítéletben? Mi lenne, ha nem számíthatnák irgalmára, megbocsátására? Mi lenne, ha ő is könyörtelenül ezt mondaná: 'Nem tudok soha megbocsátani?' Isten mindig ki tudja mondani: megbocsátok.

© Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus! Beismerem, hogy sokszor nem ismerem fel saját vakságomat és nehezemre esne, ha megváltoztatnád az életem. De mégis erre van szükségem. Szükségem van arra, hogy a hit szemével lássak. Szükségem van arra, hogy lássam jóságot és irgalmat sugárzó arcodat. Uram, adj nekem bátorságot, hogy minden akadályt legyőzve, hozzád egyre közelebb kerüljek. Taníts meg engem arra, hogy mindig ki tudjam mondani a megbocsátó szót és remélhessek abban, hogy a mennyei Atya is irgalmas lesz hozzám. Térj be az én életembe, hogy üdvösség köszöntsön rám!