MOHÁCS 1526. AUGUSZTUS 29.

Szent János napján, a mohácsi réten,
Lovak és lovagok, talpig nehéz vértben.
Főurak, főpapok, Tomorival élen,
Velük Lajos király, válogatott néppel,
Vonulnak előre, augusztusi fényben.

Szulejmán hadával megütközni jöttek,
Török túlerővel nem sokat törődtek.
Majsi dombok alatt, törökök a balszárnnyal
Várakozott.- Szpáhik, ágyúk janicsárral.
Seregüknek zöme, még nem ért a síkra,
A dombok közt vonult, málháját hurcolva.

Tomori ezt látva, a balszárnyra támadt,
Lovagok rohama áttörte a gátat,
Menekült a szpáhi, szétnyitotta szárnyát,
Így csapatainkat janicsárok várták.
Ám Tomori üzent, - hitt a győzelembe;
S a király megindult, az ágyukkal szembe.

Csak közben a szultán is leért a síkra,
Válogatott hadát küldte csatasorba,
Sőt a jobbszárnyuk is belépett a harcba,
Hogy másik szárnyunkat a halálba hajtsa.

Megtorpant rohamunk, - ágyúk vadul bőgtek,
A janicsár puskák sortüzeket lőttek.
Hőseink,s a szpáhik többször csaptak össze,
Ló lovat tiporta, - ember- embert ölte.

Lecsaptak a kardok, mint a fényes villám
Hullottak a fejek, de csak jött az iszlám
Sújtott a buzogány, szétzúzta a csontot
Ágyútűz és puska életeket ontott.

Sebzett a nyílvessző, lyukat fúrt a kopja,
Mindenütt csak a vér!- ömlött patakokba.
Aratott a halál, fogyott a hős bajnok,
A gyilkos küzdelem, másfél órát tartott!

Amikor vége lett, a mező megtelt vérrel,
Sebesült harcosok, fetrengő testével.
Tért nyert a túlerő, körbefogta őket,
Ki tudott menekült, a győztesek öltek.

Lajos is ott harcolt, ameddig tehette,
Néhány katonája, aztán kimentette,
Nem sokáig jutott, Csele patak várta,
Lováról lebukva a medrébe zárta.

Tomori, a vezér, utolsókig küzdött,
Számtalan törököt másvilágra küldött.
Ám több sebet kapva, végül is legyűrték,
Fejét trófeaként dárdahegyre tűzték.

Mire beköszöntött a mezőn az este,
Elpusztult seregünk, országunk is veszve.
A győztes pogány had, 'Allahot' dicsérte,
Miközben a félhold felkúszott az égre.

Nagy Kálmán

Forrás ~ Internet

 Szuhanics Albert ~ II. Lajos halála

Lajos király sátrában ül,
kit éjszaka álom kerül.
Utoljára ül a trónon,
tekintete az apródon...

Ő is ilyen volt nem régen
fiatalos jó kedvében.
Görnyedt vállain nagy teher,
hazánk sorsa már ott hever.

Ilyen ifjan még oly gyönge,
Jagellók házának gyöngye.
Harmatos, mint zsenge növény,
súlyos kard lóg széles övén.

Majd ha holnap, Mohács síkján,
Frízeus nevű paripán
kilovagol had élére,
az lesz életének vége!

Lajos király, látod, eljő
száz fekete, tornyos felhő.
Megárad a Csele-patak,
átgázolni nem bír lovad!

A tikkasztó hőség után
török támad rád délután.
Mély sötétség leple alatt
menekülnél, hogy mentsd magad.

Ám de mély az áradt meder
s holttested víz alatt hever.
Átölel a puha iszap,
társaid a néma halak.

A halálnak karjaiban
fehér orcád holdként villan.
Szemed bámul homályosan,
mint magyar sors, már az olyan...

Jövőnk sok ezer virága
mind halott már, mint királya.
Nemeseink színe-java
nem tér haza soha... soha!

Lám, augusztus huszonkilenc
mostoha nap, s mint egy lelenc,
oly árva lett ez az ország,
tükrözvén a jövőnk sorsát!

Ezentúl már Mohács-mező
egy szomorú, nagy temető.
S Magyarország sírhalma ott...
azóta tán feltámadott?

Forrás ~ Internet