'Az Úr feltámadása és mennybemenetele közé eső napok'

Szeretteim! Az Úr feltámadása és mennybemenetele közé eső napok egyáltalában nem semmittevésben teltek el, hanem nagy és szent igazságokat erősített meg, fönséges titkokat nyilatkoztatott ki e napokban az Úr.

Eloszlatja a kegyetlen haláltól való félelmet, mert meghirdeti, hogy nemcsak a lélek, de a test is halhatatlan. Ebben az időben kapja meg valamennyi apostol a Szentlelket azzal, hogy Urunk rájuk lehel. Szent Péter apostolra, akit a többiek fölé rendelt, miután neki adta az Ország kulcsait, most rábízza a krisztusi nyáj gondozását is.

Ezekben a napokban szegődik hozzá Urunk a két tanítványhoz harmadikként, és hogy a mi kételkedésünk homályát szétoszlassa, szemére hányja e két félénk és kétkedő embernek, hogy milyen nehezen hisznek. Megvilágosított szívük tüzet fog: hisznek; eddig hidegek voltak, de most lángol a szívük, mert az Úr megmagyarázta nekik az írásokat.

 Amikor pedig megtörte a kenyeret, asztaltársai szeme megnyílt. Amikor emberi természetünk felmagasztalásának megpillantásakor megnyílt a szemük, mennyivel boldogabbak voltak ők az ősszülőknél, akiknek ugyan megnyílt a szemük, de csak saját engedetlenségük szégyenét láthatták.

Íme tehát, szeretteim, az Úr feltámadása és mennybemenetele közötti egész idő alatt Isten gondviselése azon volt, tanítása arra vonatkozott, olyasmit láttatott meg szemükkel, és vésett elméjükbe, ami által felismerték: az Úr Jézus Krisztus valóban feltámadt, mint ahogy valóságos volt a születése, a szenvedése és a halála is.

A szent apostolok és tanítványok, akik azelőtt remegtek az ő kereszthalála miatt, és kételkedő hittel fogadták a feltámadását, a nyilvánvaló igazság által úgy megerősödtek, hogy amikor az Úr felment az ég fenségébe, nemcsak nem szomorkodtak, hanem még szinte túl is csordult a szívükben az öröm.

Erre az örömre kimondhatatlanul nagy okuk volt: mivel a kiválasztottak közösségének szeme láttára maga az emberi természet került az összes mennyei teremtmény méltósága fölé, hogy felemelkedjék az angyali karok fölé, és felhatoljon a főangyaloknál is magasabbra. Semmiféle fölséges lény sem volt, aki emelkedésének határt szabhatott volna, míg el nem foglalta székét örök Atyja mellett, és trónusán maga is fel nem öltötte annak dicsőségét, akinek a természetéhez már hozzákapcsolódott a Fiú személyén keresztül. 

 Nagy Szent Leó pápa beszédeiből

Forrás ~ Internet