A vértanúk az Oltáriszentségből merítettek erőt
Visszaszáll a lelkem a múltba. Szüzeket látok, és vértanúkat, akik
liliomot tartanak kezükben, és pálmát lengetnek. Csodálva kérdezem őket:
ti, virágai az emberiségnek, ti emberfeletti emberek, mi tett titeket
oly naggyá, oly erőssé, hogy szembe tudtatok helyezkedni mindazzal, amit
a test kíván, s az élet ígér?
S valamennyi egy titokzatos fehér kenyérre mutat, s az oltárra, amelyből
mint élő szökőkútból árad a láthatatlan erő, a krisztusi lendület, a
természetfölöttiség csodás varázsa, a hősiesség és a lelki nagyság
vérhulláma. Látok férfiakat és nőket, ifjakat és leányokat, akik mind
húsból és vérből valók, s mégis megállták helyüket a legnehezebb
harcokban, és diadalra vitték törékeny testükben a lélek és keresztény
eszmeiség örök igényeit. Honnan merítették erre az erőt? Kérdem tőlük,
és valamennyi így felel: az Oltáriszentségből. Krisztus eleven testének s
vérének vétele edzett meg bennünket, s az ojtott isteni erőt emberi
erőtlenségünk törzsébe; az tisztította meg, s hasonlította át a mi
vérünket, hogy Krisztus szívverése lett a mi szívünk dobogása.
Oltáriszentség! Ami jó és nemes, tiszta és hősi volt valaha a
kereszténység történetében, mind a te csodád, a te varázsod, a te ihlető
erőd nagyszerű eredménye! Még mélyebbre szállok vissza a múltba. Egy ember ül tizenkét hívétől
környékezve tágas, Húsvétra díszített teremben. Szomorúság és szeretet
ül az ember arcán, csodálkozás és ámulat a tanítványaién. A Megváltó és
apostolai búcsúlakomát ülnek. A mester távozik, Golgotára,
kereszthalálra készül. De nem tudja rászánni magát, hogy árván hagyja
övéit. Nem hagylak árván benneteket (Jn 14,18) - mondja nekik a
végrendelkező anya gyengédségével. S nem hagyta árván őket. Itt hagyta
nekik örökségül önmagát. Ez az én testem, ez az én vérem kelyhe, ezt
cselekedjétek az én emlékezetemre (vö. Mt 26, 26-28). A tanítványok
szent áhítattal veszik az ő testét, és isszák az ő vérét. Eszükbe jut,
hogy hiszen a Mester erről a csodálatos eledelről és italról külön
hosszú beszédet mondott már régebben, Kafarnaum vidékén, a Genezáreti-tó
partján. Ott megmondotta, hogy csodálatos, mennyből szállt kenyeret fog
adni nekik, és ez a kenyér nem lesz egyéb, mint az ő teste. És aki eszi
majd ezt a kenyeret, az ő testét, és issza az ő vérét, azt ő a saját
teste és vére részesének tekinti, és fel fogja támasztani az utolsó
napon. És jaj annak, aki nem eszi élő hittel ezt a kenyeret, s nem issza
ezt a vért, mert abban nem lesz élet, az elszárad, eltikkad, elhal, és
nem lesz része őbenne.
Most megtette a Mester, amit akkor ígért: odaadta
nekik az ő testét és vérét, s megmondta, miként kívánja, hogy
tanítványai a jövőben is hasonlóképp tegyenek az ő emlékezetére. Jézus van itt jelen, hogy áldozzon értünk, s a szentmise titokzatos
aktusában megújítva, világ végéig egyre folytassa a keresztfán egykor
értünk bemutatott áldozatát. Jézus van itt jelen, hogy tápláljon
bennünket, hogy erőt, frissességet, lendületet adjon, hogy el ne
fáradjunk, ki ne merüljünk, meg ne rokkanjunk a hosszú és keserves úton,
amely az ő csillagos trónusáig vezet. Mint pelikánmadár a mondában,
tulajdon vérével frissít fel bennünket, valahányszor lankadunk, egy
egész életen át, első áldozásunk napjától addig a napig, amikor megtörő
szemmel, szakadozó szívvel utoljára fogjuk magunkhoz venni halálos
ágyunkon, mint a minden halálon diadalmaskodó örök élet biztos, édes,
éltető zálogát!
Bangha Béla beszédeiből
Forrás ~ Internet
