'A belső tanú'

Akit kigúnyol a barátja, úgy, mint engem, az az Istenhez kiált, és Isten meghallgatja őt (vö. Jób 12,4). A gyarló ember nem egyszer külső vigasztalásnak adja át magát azzal, hogy tetszeleg az emberek elismerésében, amelyben jótetteiért részesítik, így háttérbe szorítja azt, amire jobbik énje vágyódik, és szívesen elidőzik abban, amit hízelgőitől hall. Már nem is annak örül, hogy boldog, hanem annak, hogy boldognak mondják. Mivel pedig hízelgő szavakat hajhász, odahagyja azt a jót, ami már jelentkezett benne. Éppen abban a dologban szakad el Istentől, amelyben már Isten szerint dicséretreméltónak látszott.

Nem egyszer megtörténik azonban az, hogy az ember állhatatos lélekkel teszi a jót, és mégis az emberek gúnyolódásának céltáblája lesz. Csodálni kellene, amit művel, és gyalázatot kap érte. Az ilyen, akit talán az emberek közé vonzott volna a dicséret, a gyalázkodó szavak hatására visszavonul lelke magányába, és szíve mélyén annál jobban tapad Istenhez, minél kevésbé találja meg az emberek között a lelke nyugalmát. 

Ilyenkor az ember minden reményét Teremtőjébe helyezi, a gúny és gyalázkodás ostromát állva csak e belső tanújához fordul fohászaival. E megalázott ember lelke annyival kerül közelebb Istenhez, amennyire eltávolodik az emberek kegyétől és elismerésétől. Szakadatlanul imádkozik, és szorongatásaiban egyre jobban megtisztul, és lelki emberré válik.

Találó tehát ez a mondás: Akit kigúnyol a barátja, úgy, mint engem, az az Istenhez kiált, és Isten meghallgatja őt. A rossz emberek ugyanis szidalmaikkal felhívják a jók figyelmét arra, hogy kit kérjenek fel tetteik tanújának. A jó ember magába szállva imádságból merít bátorságot, és éppen az biztosítja neki az isteni meghallgatást, hogy az emberek megvonják tőle a dicséretüket.

Figyeljük meg, milyen körültekintésre vall, hogy kiemeli: úgy, mint engem. Vannak ugyanis, akik nem kevésbé szenvednek a gúnytól, és mégsem lesznek Isten előtt méltók a meghallgattatásra. Ha ugyanis valamilyen bűnük váltja ki a gúnyos nevetést, akkor bizony mások gúnyolódásából nem születik sem erény, sem érdem. Az igazt gúnydallal csúfolják (Jób 12,4). A világnak bizony ez a bölcsessége: a szív érzéseit ügyeskedéssel rejtegetni, szavakkal a gondolatot elleplezni, a hazugságot igaz színben feltüntetni és az igazságról kimutatni, hogy hazugság.

Az igaz ember bölcsessége viszont az, hogy álnok képmutatással nem él, azt mondja, amit gondol; az igazságot, ahogy van, szereti; kerüli a hazugságot, jótettért jót nem vár, a rosszat inkább eltűri, mintsem azt másnak okozza, igazságtalanságot a legkevésbé sem torol meg, az igazságért kapott megvetést haszonnak érzi. Csakhogy éppen az igaz embernek ez az egyszerűsége az, amit kinevetnek: ennek a világnak a bölcsei ostobaságnak tartják a tiszta becsületességet. Az igazak minden jószándékú cselekedetét ők egyenesen ostobaságnak minősítik, és a jótettekben bármit szentesít is az igazság, bennük dőreséget lát a test szerint való bölcsesség. 

 Nagy Szent Gergely pápa Jób könyvéhez írt 'Erkölcsi magyarázatok' című művéből

Forrás ~ Internet