Az Oltáriszentség előtt ~ II. János Pál pápa

'Én veletek leszek az idők végezetéig' (vö. Mt 28,20) 

Kedves Testvéreim és Nővéreim!

1. A nagyböjtnek, a megtérés és a kiengesztelődés időszakának ebben az évben sajátosság jelleget ad az, hogy a 2000. év nagy jubileumába esik. A nagyböjt ugyanis nagyon fontos szakasza a megtérés és a kiengesztelődés azon útjának, melyet a jubileum mint az Úr kegyelmének esztendeje minden hívőnek fölkínál, hogy megújítsák Krisztushoz tartozásukat, s az Ő üdvösségének misztériumát megújult buzgalommal hirdessék az új évezredben. A nagyböjt segíti a keresztényeket ebben az 'öröktől fogva elrejtett misztériumban' (Ef 3,9) elmélyedni. Sürgeti a keresztényeket, hogy találkozzanak az élő Isten Igéjével, s felszólítja őket önzésük elhagyására, hogy befogadhassák a Szentlélek üdvözítő tevékenységét.

2. Bűneink következtében halottak voltunk (vö. Ef 2,5) - így jellemzi Szent Pál a Krisztus nélküli ember állapotát. Ez a magyarázata annak, hogy miért vette magára Isten Fia az emberi természetet, s váltotta meg a bűn és a halál szolgaságából.

Az ember naponta átéli ezt a szolgaságot, melynek mélyre hatoló gyökereit a tulajdon szívében érzi (vö. Mt 7,11). E szolgaság olykor nagyon drámai, sőt elidegenítő formát ölt, miként a 20. sz. nagy tragédiáiban történt. E tragédiák sok - kegyetlen hatalom áldozatává lett - közösség és személy életét tették tönkre. Deportálások, egész népek rendszeres kiirtása, az emberi személy alapvető jogainak semmibevétele - ezek azok a tragédiák, melyek sajnos még ma is megalázzák az emberiséget. A mindennapi életben is megjelennek a hatalommal való visszaélés, a gyűlölet, a másik megsemmisítése és a hazugság különböző formái, melyeknek egyszerre szerzője és áldozata az ember. Az emberiséget megbélyegzi a bűn. E drámai helyzet eszünkbe juttatja a nemzetek Apostolának jajkiáltását: "Nincs, aki igaz volna, nincs egyetlen egy sem." (Róm 3,10; vö. Zsolt 14,3)

3. A bűn sötétségével szemben - melyből az embernek egyedül lehetetlen megszabadulnia - mutatkozik meg Krisztus üdvözítő műve teljes ragyogásában. 'Őt adta oda Isten véres engesztelő áldozatul a hitben (ti. a hitben hatékony engesztelésül), hogy kimutassa igazságosságát.' (Róm 3,25) Krisztus a bárány, aki magára vette a világ bűneit (vö. Jn 1,29). Megosztotta velünk az emberi létet, 'mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig' (Fil 2,8), hogy megszabadítsa az embert a Gonosz szolgaságából, és visszahelyezze eredeti istengyermeki méltóságába. Ez a húsvéti misztérium, melyben újjászületünk! 'Élet itt a halállal megvív csodacsatával' - énekli a húsvéti szekvencia. Az egyházatyák szerint Jézus Krisztusban a sátán az egész emberiségre támadt, és a halállal fenyegette, melytől az ember csak Krisztus föltámadásának győztes erejével szabadulhat meg. A föltámadott Úrban megtört a halál hatalma, s a hit által az ember megkapja a lehetőséget arra, hogy közösségre lépjen Istennel. A hívők magát az isteni életet kapják az 'első ajándékul küldött' Szentlélek tevékenysége által (a szentmise 4. kánonja). A kereszten beteljesített megváltás így újítja meg a világot, s létrehozza a kiengesztelődést Isten és az ember között, valamint ember és ember között.

4. A jubileumi év kegyelmi idő, hogy különleges módon elfogadjuk az Atya irgalmát, mellyel a Fiúban lehajolt az emberhez, és Krisztus nagy ajándékát, a kiengesztelődést. Ennek az évnek tehát mind a keresztények, mind az összes jóakaratú ember számára értékes idővé kell válnia, melyben megtapasztalják Isten megbocsátó és megbékítő szeretetének megújító erejét. Isten fölkínálja irgalmát mindazoknak, akik készek lefogadni, még a távolállóknak és a kételkedőknek is. Így a középszerűséggel és hamis illuziókkal eltelt mai ember megkapja a lehetőséget, hogy elinduljon az értelmes élet útján. Ebben az összefüggésben az idei Szentév nagyböjtje 'a kegyelem ideje, az üdvösség napja' (2Kor 6,2), nagyon kedvező alkalom arra, hogy 'kiengesztelődjünk Istennel' (2Kor 5,20).

A Szentév folyamán az Egyház különféle lehetőségeket kínál föl a személyes és közösségi kiengesztelődésre. Minden egyházmegye kijelölt helyeket, melyeket a hívők fölkereshetnek. E helyeken különlegesen is átélhetik Isten jelenlétét, amikor az isteni világosság fényénél beismerik bűneiket, s a bűnbocsánat szentsége által új életet kezdenek. Különleges jelentősége van a szentföldi és római zarándoklatoknak. E helyek ugyanis az üdvtörténetben betöltött egyedülálló szerepüknek köszönhetően kiváltságos helyei az Istennel való találkozásnak. Nem kell-e legalább lélekben elzarándokolni arra a földre, mely 2000 évvel ezelőtt látta az átvonuló Urat? Ott lett az Ige testté (vö. Jn 1,14), s növekedett bölcsességben és kedvességben (vö. Lk 2,52); ott 'járta be a városokat és a falvakat..., hirdette az ország evangéliumát, s gyógyított minden betegséget és gyöngeséget" (Mt 9,35); ott teljesítette Atyjától kapott küldetését (vö. Jn 19,30), s árasztotta ki az éppen megszületett Egyházra a Szentlelket (vö. Jn 20,22).

Én is tervezem, hogy a 2000. év nagyböjtjében zarándok leszek az Úr földjén, hogy fölkeressem hitünk forrásait, és ott ünnepeljem a megtestesülés 2000 éves jubileumát. Kérek minden keresztényt, hogy kísérjen imáival, miközben én zarándoklatom különböző állomásain könyörögni fogok az Egyház fiai és leányai, és az egész emberiség számára az bűnbocsánatért és a kiengesztelődésért.

5. A megtérés útja elvezet az Istennel való kiengesztelődésre, és lehetővé teszi, hogy Krisztusban az új élet teljességét éljük: a hit, a remény és a szeretet életét. E három 'teológiainak' vagy 'isteninek' (mert közvetlenül Istenre vonatkoznak az Ő misztériumában) nevezett erényt a nagy jubileum hároméves előkészítő időszakában próbáltuk különösen is elmélyíteni. A Szentév ünneplése most minden kereszténytől elvárja, hogy ezen erényeket még erősebben és tudatosabban éljék és tanúsítsák.

A jubileum kegyelme mindenekelőtt személyes hitünk megújítására késztet. Ez pedig azt jelenti, hogy nagy figyelemmel hallgatjuk a húsvéti misztérium hirdetését. A hívő ezáltal ismeri el, hogy a megváltás részese lehet a meghalt és föltámadott Krisztusban: a hit naponta visszaadja neki az életet, a hívő pedig mindazt, amit az Úr az emberekért tett, azzal a bizonyossággal fogadja, hogy Isten szereti őt. A hit az ember 'igen'-je, 'amen'-ja Istennek.

A hit nagy példája zsidóknak, keresztényeknek és muszlimoknak egyaránt Ábrahám: fenntartás nélkül bízva az ígéretben követi Isten szavát, aki ismeretlen útra hívja őt. A hit segít abban, hogy Isten szeretetteljes jelenlétét fölfedezzük a teremtésben, az emberekben, a történelem eseményeiben, s mindenekelőtt Jézus Krisztus tanításában és tevékenységében. A hit ugyanis arra készteti az embert, hogy emelje tekintetét önmaga és a külső jelenségek fölé, és szemlélje azt a transzcendenciát, melyben Isten minden teremtmény iránti szeretetének misztériuma föltárul.

A jubileum kegyelme által az Úr arra is hív, hogy ébresszük föl újra a reményünket. Krisztusban ugyanis maga az idő is megváltott lett, és megnyílt az Istennel való teljes közösség és a végtelen öröm távlata. A keresztény ember idejét a naponkénti eucharisztikus lakomában elővételezett égi, menyegzős lakoma várása határozza meg. E menyegzőre tekintettel mondja 'a Lélek és a menyasszony: Jöjj el!' (Jel 22,17), s ezzel táplálják a reményt, mely kiszabadítja az időt az állandóan ismétlődő körforgásból, és igazi értelmet ad neki. A keresztény ember a reményével tanúsítja, hogy minden rossz és korlát ellenére a történelemben a jó magva rejlik, melyet az Úr kicsíráztat és termővé tesz. Ezért a keresztény félelem nélkül néz szembe az új évezreddel, és az Úr ígéreteibe vetett hitből fakadó bizonyossággal fogadja a jövő kihívásait és elvárásait.

Végül a jubileum által az Úr elvárja tőlünk, hogy élesszük föl szeretetünket. Az ország, melyet Krisztus az idők végén teljes dicsőségében fog megmutatni, már jelen van mindenütt, ahol az emberek Isten akarata szerint élnek. Az Egyház feladata tanúságot tenni ennek az országnak a közösségéről, békéjéről és szeretetéről. Küldetésével kapcsolatban a keresztény közösség tudja, hogy a hit cselekedetek nélkül halott (vö. Jak 2,17). Így a keresztény ember a felebaráti szeretet által láthatóvá teszi Istennek - Krisztusban kinyilvánult - emberszeretetét és jelenlétét a világban 'az idők végezetéig'. A keresztények számára ezért a szeretet nem csupán gesztus vagy eszmény, hanem az önmagát ajándékozó Krisztus megjelenítése is.

A böjti idő mindenkit - gazdagokat és szegényeket egyaránt - arra serkent, hogy a felebaráti szeretet nagylelkű gyakorlásával jelenítsék meg Krisztus szeretetét. Ebben a jubileumi évben szeretetünk főként arra kap felszólítást, hogy mutassuk meg Krisztus szeretetét a legfontosabb dolgokat is nélkülöző testvéreinknek, az éhség, a hatalom és az igazságtalanság minden áldozatának. Így a Szentév ünneplésével kapcsolatban valóra válnak a szabadítás és a testvériség azon követelményei, melyeket már a Szentírás elénk állított. A régi zsidó jubileumi év törvénye előírta a rabszolgák fölszabadítását, az adósságok elengedését és a szegények megsegítését. Napjainkban, főleg az úgy nevezett harmadik világ országaiban, embertömegeket sújtanak a rabszolgaság új formái és a drámai szegénység: a fájdalom és kétségbeesés kiáltásának halló fülekre és segítőkészségre kell találnia mindazoknál, akik elindulnak a jubileumi év útján. Mert hogyan kérhetnénk mi a jubileum kegyelmeit, ha érzéketlenek volnánk a szegények ínségére, és nem tennénk meg mindent annak biztosítására, ami emberhez méltó életükhöz szükséges?

Bárcsak olyan kor kezdetét jelentené az új évezred, melyben végre oly sok ember - akik gyakran az élet legszükségesebb dolgait is nélkülözik -, testvérünk és nővérünk segélykiáltása meghallgatásra és testvéri segítségre találna. Kívánom, hogy a keresztények támogassák a konkrét kezdeményezéseket minden szinten, hogy a javak igazságos elosztását és a teljes embert segítő támogatást mindenki számára biztosítsák.

6. 'Én veletek leszek az idők végezetéig.' Jézus e szavai biztosítanak afelől, hogy ha a szeretet evangéliumát hirdetjük és éljük, nem vagyunk egyedül. Most a 2000. év nagyböjtjében is meghív minket, hogy térjünk vissza az Atyához, aki tár karokkal vár, hogy irgalmas szeretetének élő és tevékeny jeleivé alakítson bennünket.

Máriára, a szenvedő Krisztus Anyjára, és az isteni irgalmasság Anyjára bízzuk minden szándékunkat és tervünket. Ő legyen a vezércsillag új évezredbe vezető útunkon.

E kívánságokkal kérem mindannyiatokra a Szentháromság egy Isten áldását, aki mindeneknek kezdete és vége. Az 'idők végezetéig' fölszáll Hozzá a dicséret és a hálaadás: 'Krisztus által, Krisztussal és Krisztusban a tiéd mindenható Atyaisten a Szentlélekkel egységben minden tisztelet és dicsőség, mindörökkön örökké, Amen.'

Kelt Castel Gandolfóban, 1999. szept. 21.

II. János Pál pápa

EVANGÉLIUMI ELMÉLKEDÉS

Húsvétvasárnap reggel Mária Magdolna könnyezve állt Jézus sírjánál. Amint ott sírdogált, betekintett a sziklasírba, és ahol Jézus holtteste feküdt, két, fehér ruhába öltözött angyalt látott. Ott ültek, az egyik a fejnél, a másik a lábnál. Így szóltak hozzá: „Asszony, miért sírsz?” „Mert elvitték az én Uramat – felelte –, és nem tudom, hová tették.” Ezzel hátrafordult, és íme, Jézus állt előtte. Nézte, de nem ismerte föl, hogy ő az. Jézus megkérdezte: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Mária Magdolna azt hitte, hogy a kertész az, és így válaszolt: „Uram, ha te vitted el, mondd meg, hová tetted, hogy magammal vihessem.” Jézus erre megszólította: „Mária!” Mária felkiáltott: „Rabbóni!” – vagyis Mester. „Ne tartóztass! – felelte Jézus. – Még nem mentem föl az Atyához. Te most menj testvéreimhez, és vigyél hírt nekik! Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.” Mária Magdolna elsietett. Hírül vitte a tanítványoknak: „Láttam az Urat.” – És elmondta, amit az Úr üzent.

---

A húsvéti időben a feltámadt Jézussal való találkozások adják az evangéliumok alaptémáját. E találkozások azt bizonyítják, hogy lehetséges eljutni a hit látásmódjára, s ennek köszönhetően felismerhetővé válik Jézus. A mai evangéliumi történet kezdetén az üres sír mellett álló és sírdogáló Mária Magdolnáról van szó, aki az elbeszélés végén már nagy örömmel siet, hogy megvigye a feltámadás hírét a tanítványoknak. Mária Magdolna magatartását egészen rövid idő alatt változtatja meg a Feltámadottal való találkozás, amely a csalódott sírásból kimozdítva elvezeti őt a felismerésre és a hitre.
A találkozás első pillanataiban azonban ő is csak egy kertészt lát, de amikor az Úr nevén szólítja, megnyílik szeme és felismeri Jézust. Amíg a halottra emlékezik és a halottat keresi, addig szemét, értelmét homály takarja. A szeretett személy elvesztése miatt érzett fájdalom útja és a könnyek útja e megszólítással véget ér, és ekkor kezdődik el számára a hit útja, a feltámadás hirdetésének útja, az öröm útja.
Ezt a látásmódot, a hit látásmódját kellene megtanulnom Mária Magdolnától, hogy felülemelkedhessek csalódottságaimon és Krisztus feltámadásának lelkes hirdetője legyek a világban. Ha ezekben az örömteli húsvéti napokban elindulok, hogy keressem az Urat, egészen biztos, hogy egyszer csak mellém lép, rám tekint és nevemen szólít.
© Horváth István Sándor

---

Ó, Uram, nem merem már ígérni, hogy megjobbítom életemet! Ha te nem segítesz, csak rosszat tudok tenni. Ha nem segítesz, még szeretni sem tudlak. Magamban semmit sem bízom, Jézusom. Bizalmatlan vagyok önmagam iránt, benned azonban bízom!
Néri Szent Fülöp

 

HÚSVÉT FERENC PÁPÁVAL

 

«Christus surrexit, venite et videte!» - Ferenc pápa húsvéti üzenete

Kedves Testvéreim, boldog húsvétot!

Az egész világon szétszóródott egyházban visszhangzik az angyal asszonyokhoz intézett üzenete: „Ne féljetek! Tudom, hogy ti Jézust keresitek, akit keresztre feszítettek. Nincs itt. Feltámadt... Gyertek, nézzétek meg a helyet, ahol nyugodott!” (Mt 28,5–6)
Ez az evangélium csúcsa, ez a kiváltképpen örömhír: Jézus, a keresztre feszített, feltámadott! Ez az esemény képezi hitünk és reményünk alapját: ha Krisztus nem támadt volna fel, akkor a kereszténység elveszítené értékét, az egyház egész küldetésének elapadna a lendülete, mivel innen indult el és mindig innen indul újra. Az üzenet, amelyet a keresztények elhoznak a világnak, ez: Jézus, a megtestesült Szeretet meghalt a kereszten a mi bűneinkért, ám az Atyaisten feltámasztotta s az élet és halál Urává tette Őt. Jézusban a szeretet legyőzte a gyűlöletet, az irgalom a bűnt, a jó a rosszat, az igazság a hazugságot, az élet a halált.

Ezért ezt mondjuk mindenkinek: „Jöjjetek és lássátok!”. A töredékességtől, bűntől és haláltól megjelölt minden emberi élethelyzetben az örömhír nem csupán szó, hanem az ingyenes és hűséges szeretet tanúságtétele: arról van szó, hogy kilépjünk önmagunkból, s találkozzunk a másikkal, legyünk közel ahhoz, akit megsebesített az élet, osztozzunk azzal, aki nélkülözi a szükségeset, maradjunk ott amellett, aki beteg vagy öreg vagy kitaszított... „Jöjjetek és lássátok!”: a Szeretet erősebb, a Szeretet életet ad, a Szeretet kivirágoztatja a reményt a sivatagban.

Ezzel az örömteli bizonyossággal a szívünkben ma hozzád fordulunk, feltámadott Úr!
Segíts keresnünk téged, hogy így mindenki találkozhasson veled, tudja, hogy van egy Atyánk, s ne érezzük magunkat árváknak, hogy szerethessünk és imádhassunk téged.
Segíts, hogy leküzdjük az éhség csapását, amelyet súlyosbítanak a konfliktusok s a hatalmas pazarlások, amelyeknek olykor mi is cinkosai vagyunk.

Tégy minket képessé arra, hogy megvédjük a védteleneket, különösen a gyermekeket, a nőket és az időseket, akik olykor ki vannak téve a kihasználásnak és az elhagyásnak.
Add, hogy meggyógyíthassuk az Ebola-járványtól sújtottakat Guineában, Sierra Leonéban és Libériában, és mindazokat, akiket annyi másféle betegség fertőzött meg, amely fertőzések a gondatlanság és a végletes szegénység miatt is terjednek.

Vigasztald meg mindazokat, akik ma nem ünnepelhetik meg a Húsvétot övéik körében, mivel igazságtalan módon elszakították őket szeretteiktől, és azt a számos embert, papokat és világiakat is, akik a világ különböző pontjain üldöztetést szenvednek.
Erősítsd meg azokat, akik elhagyták földjüket, hogy olyan helyekre vándoroljanak, ahol jobb jövőt remélhetnek, méltósággal élhetik meg életüket, s – nem kevés esetben – szabadon vallhatják meg hitüket.

Kérünk téged, dicsőséges Jézus, vess véget minden háborúnak, minden nagy vagy kicsiny ellenségeskedésnek, akár ősi, akár új keletű!

Különösképpen is kérünk Szíriáért, hogy mindazok, akik a konfliktus következményeit elszenvedik, megkaphassák a szükséges humanitárius segélyeket, s az érintett felek ne alkalmazzák többé arra az erőt, hogy általa halált vessenek, különösen a tehetetlen lakossággal szemben, hanem legyen meg bennük a bátorság arra, hogy béketárgyalásokat folytassanak, amely békére már oly régen várnak!

Kérünk, vigasztald meg az iraki testvérgyilkos erőszak áldozatait és tartsd fenn az izraeliek és palesztinok között újrakezdett tárgyalások által ébresztett reményeket.
Esedezünk hozzád, hogy érjenek véget az összecsapások a Közép-Afrikai Köztársaságban, s szűnjenek meg a vad terroristatámadások Nigéria egyes területein, ahogyan az erőszakos cselekmények is Dél-Szudánban.
Kérjük, hogy a lelkek forduljanak a kiengesztelődés és a testvéri egyetértés felé Venezuelában.

Feltámadásod által, amelyet idén együtt ünneplünk a Juliánusz-naptárt követő egyházakkal, kérünk, világosítsd meg és ösztönözd a békeszerzés ukrajnai kezdeményezéseit, hogy minden érdekelt fél a nemzetközi közösség támogatásával megtegyen mindent, hogy elkerülje az erőszakot, és az egység és párbeszéd szellemében építse fel az ország jövőjét.

A Föld minden népéért kérünk téged, Urunk: te, aki legyőzted a halált, ajándékozd nekünk életedet, ajándékozd nekünk békédet!

Ferenc pápa ~ Via Crucis

"Jézus keresztjénél egészen kézzel foghatóan látjuk, hogy mennyire szeret minket Isten örökre" - Ferenc pápa beszéde a nagypénteki keresztúti ájtatosság végén

A Colosseumnál megtartott hagyományos keresztúti ájtatosságot, amelyen 40 ezer hívő vett részt, a pápa rövid beszéddel zárta le:
Isten Jézus keresztjére helyezte bűneink egész súlyát: az összes igazságtalanságot, amelyet minden Káin elkövetett, Júdás és Péter árulásának keserűségét, az erőszakosok hiúságát, a hamis barátok önteltségét. Olyan súlyos volt ez a kereszt, mint a magukra hagyott személyek éjszakája, súlyos, mint szeretteink halála, súlyos, mert magába foglalja a gonosz aljasságát. Ugyanakkor egy dicsőséges kereszt, mint egy hosszú éjszaka hajnala, mert jelképezi Isten egész szeretetét, amely nagyobb a mi bűneinknél és árulásainknál.

A keresztben látjuk az ember szörnyűségét, amikor hagyja, hogy a gonosz vezesse. De látjuk Isten szeretetének végtelenségét is, aki nem bűneink szerint bánik velünk, hanem irgalmassága szerint. Jézus keresztjénél egészen kézzel foghatóan látjuk, hogy mennyire szeret minket Isten örökre. A kereszt előtt „gyermekeinek” érezzük magunkat, nem pedig „dolgoknak” vagy tárgyaknak, mint ahogy ezt Nazianzi Szent Gergely jelentette ki Krisztushoz fordulva ezzel az imával:
„Ha Te nem lennél, ó Krisztusom, meghalt teremtménynek érezném magam. Megszülettem, és úgy érzem, hogy darabjaimra hullok szét. Eszem, alszom, pihenek és járok, megbetegszem és meggyógyulok. Számtalan vágy és gyötrelem támad rám, élvezem a napot és mindazt, amit a föld terem. Azután meghalok és a hús porrá lesz, mint az állatok teste, amelyeknek nincsenek bűnei. De nekem milyen többletem van? Semmi, ha csak nem Isten. Ha Te, ó Krisztusom nem lennél, végem lenne, halott teremtménynek érezném magam.
Ó, Jézusunk, vezess minket a kereszttől a feltámadásig és tanítsd meg nekünk, hogy nem a gonoszé lesz az utolsó szó, hanem a szereteté, az irgalmasságé és a megbocsátásé – mondta imájában a pápa. “Ó, Krisztus, segíts bennünket, hogy ismét így kiálthassunk: tegnap Krisztussal együtt keresztre feszítettek, ma vele együtt megdicsőültem! Tegnap vele meghaltam, ma élek vele együtt! Tegnap eltemettek vele együtt, ma vele feltámadtam!"
"Végül mindnyájan emlékezzünk meg a betegekről, a kereszt súlya alatt magukra hagyott személyekről, hogy a kereszt súlya alatt megtalálják a remény erejét, a feltámadás és Isten szeretetének erejét” – mondta a pápa, majd áldását adta a több mint 40 ezer hívőre.

 

 Ferenc pápa homíliája Húsvét vigíliáján

A Szentatya nagyszombaton este fél kilenckor kezdte a vigília-szertartást a Szent Péter bazilika átriumában lucernáriummal: a tűzszenteléssel és a húsvéti gyertya megáldásával. Amikor a tűzről meggyújtotta a húsvéti gyertyát, a kereszt vonalait és a folyó év számait követve, ezeket a szavakat mondta: „Jézus Krisztus tegnap és ma, Ő a kezdet és a vég, Ő az Alfa és az Ómega. Övé az idő és övé az örökkévalóság. Övé a dicsőség és a hatalom mindörökkön-örökké. Ámen.”- Ezután még öt tömjénszemet szúrt a feltámadt Krisztust jelképező húsvéti gyertyába ezekkel a szavakkal: „Szent és dicsőséges – sebei által – őrizzen – és védjen meg minket – az Úr Krisztus. Ámen.”

Következett a bevonulás a bazilikába: a diakónus fölemelve a húsvéti gyertyát három alkalommal énekli: „Krisztus világossága”, mire a hívek így válaszoltak, meggyújtva saját gyertyáikat: „Istennek legyen hála!”

Ezután felhangzott az Exultet, amely ujjongó örömmel ünnepli megváltásunk húsvéti misztériumát.

Ferenc pápa szentbeszéde:

A Jézus Krisztus feltámadásáról szóló evangélium azzal kezdődik, hogy a szombat utáni napon hajnalban az asszonyok a sírhoz sietnek, hogy megadják a végtisztességet Jézus holttestének, de a sírt üresen találják. Angyal jelenti nekik a hírt, hogy vigyék el az apostoloknak: Jézus feltámadt, előttük megy Galileába, ott majd megláthatják. (Mt 28, 5-10). A Mester halála után a tanítványok szétszóródtak, hitük összeomlott; úgy tűnt nekik, hogy mindennek vége, a bizonyosság és a reménység összeomlott.

De most az angyal híradására fénysugár tör elő a sötétségből: Jézus feltámadt, amint előre megmondta. Galileában meglátják a tanítványok. Ott, ahol először hívta őket, a tóparton, ahol hálóikat rendezgették. Akkor mindenüket elhagyva követék Őt (vö. Mt 4, 18-22). Visszatérni Galileába azt jelenti, hogy újra emlékezetükbe idézzék a kereszttől és a feltámadástól visszamenőleg a történteket, hogy ez új kezdet legyen: Jézus prédikációit, csodáit, a lelkesedést, majd kiábrándulást és az árulást.

Ferenc pápa ezután aktualizálta húsvét üzenetét: Valamennyiünknek van egy „galileai” kezdetünk Jézussal való utunkon, kezdve keresztségünkkel, hitünk meggyökerezésén át keresztény tapasztalatainkig. Elmenni Galileába ezt jelenti: visszatérni ahhoz az izzó pillanathoz, amikor Isten kegyelme megérintett engem utam kezdetén. Attól a szikrától ma is meggyújthatom tüzemet, minden nap, és meleget és fényt vihetek testvéreimnek. E szikrától meggyullad az alázatos öröm, amely nem sérti mások fájdalmát és elkeseredését, jó és szelíd öröm. A keresztény életében tehát van egy Galilea a keresztségtől kezdve: találkozás Jézussal, aki magához hívott, akit követtem, hogy részt vegyek küldetésében. Visszatérni Galileába azt jelenti, hogy megőrizzük elevenen emlékezetünkben a hívást, amikor utamon Jézussal találkoztam, amikor irgalommal rám tekintett és követésére hívott. Emlékezem a pillanatra, amikor tekintetünk találkozott, és megéreztette velem, hogy szeret.

„Ma, ezen az éjszakán, mindannyian kérdezzük meg magunktól: hol van az én Galileám? Mikor találkoztam Vele? Emlékezem rá? Vagy talán elfeledtem? Olyan ösvényekre tévedtem, amelyek elfeledtették velem e találkozást? Uram, segíts: mondd meg, hol van, melyik életmozzanatom az én Galileám! Tudod, szeretnék oda visszatérni, hogy találkozzam Veled, és hagyjam, hogy átöleljen irgalmasságod!” Ne féljetek, térjetek vissza Galileába!

Húsvét Evangéliuma világos: Visszatérni Galileánkba! „Ez nem nosztalgia, nem a múltba menekülés, hanem visszatérés első szerelmünkhöz, hogy által hozott tűztől meggyújtva elvigyük azt másoknak, a föld szélső határaiig, mert ez a „nemzetek Galileája” (Mt 4, 15), a Feltámadott horizontja, az Egyház horizontja; a találkozás végtelen vágya…Induljunk el az úton!”

 

 Ferenc pápa Regina Coeli imája Húsvéthétfőn

Boldog Húsvétot! „Cristòs anèsti! – Alethòs anèsti!” „Krisztus feltámadt! – Valóban feltámadt”. Közöttünk van itt, a téren! Ezen a héten továbbra is kicserélhetjük húsvéti jókívánságainkat, mintha Húsvét egyetlen nap lenne. Ezt a nagy napot az Úr adta nekünk. A Feltámadást elbeszélő evangéliumi szakaszokból áradó uralkodó érzés az örömteli, nagy ámulat! A belülről fakadó öröm!

A liturgiában átéljük a tanítványok lelkiállapotát, amikor az asszonyok elhozták nekik a hírt: Jézus feltámadt! Mi láttuk őt! Hagyjuk, hogy ez a tapasztalat, amelyet az evangélium rögzített, mélyen bevésődjön szívünkbe is és áthassa egész életünket. Hagyjuk, hogy Húsvét Vasárnapjának örömteli ámulata sugározzon gondolatainkból, tekintetünkből, magatartásunkból, gesztusainkból és szavainkból. Bárcsak ilyen ragyogóak lennénk! De ez nem kozmetikum! Ez belülről jön, olyan szívből, amely elmerül ennek az örömnek a forrásában, mint Mária Magdolna szíve, aki sírt Ura elvesztésén és nem hitt a szemének, hogy meglátta a feltámadt Jézust. Akinek része van ebben a tapasztalatban, az tanúja lesz a Feltámadásnak, mert bizonyos értelemben ő maga is feltámad. Akkor képes lesz arra, hogy elvigye a Feltámadt Úr világosságának egy „sugarát” a különféle helyzetekbe: a boldog pillanatokat még szebbé teszi és megóvja azokat az önzéstől; a fájdalmas helyzetekbe pedig derűt és reményt visz.

Ezen a héten jól tesszük, ha elővesszük az evangéliumot és elolvassuk azokat a fejezeteket, amelyek Jézus Feltámadásáról szólnak. Olyan jót tesz majd nekünk! Vegyük elő az evangéliumos könyvet, keressük meg a fejezeteket és olvassuk el őket. Jót tesz ezen a héten az is, ha gondolunk Mária, Jézus Anyja örömére. Mint ahogy fájdalma bensőséges volt olyannyira, hogy szívét tőr járta át, így öröme is bensőséges és mély volt, és a tanítványok meríthettek belőle. Megtapasztalta Fia halálát és feltámadását és ezeket a hit szemével szemlélte, mint Isten szeretetének legmagasabb rendű kifejezését, így Mária szíve a béke, a vigasztalás, a remény, az irgalmasság forrásává vált.

Mária minden előjoga abból származik, hogy részt vett Jézus Húsvétjában. Péntektől vasárnap reggelig Mária nem veszítette el a reményt: szemléltük a fájdalmas Anyát, de ugyanakkor a reménnyel teli Anyát is. Ő, minden tanítvány Anyja, az egyház Anyja, a remény Anyja. Kérjük Máriát, Jézus halálának és feltámadásának csöndes tanúját, hogy vezessen be bennünket a húsvéti örömbe. Ezt most a Regina Coeli elimádkozásával tesszük, amely a húsvéti időszakban az Úrangyala imádságot helyettesíti – mondta Ferenc pápa.

A Regina Coeli elimádkozása után köszöntötte az Olaszországból és számos országból érkezett zarándokokat. Arra emlékeztette őket, hogy ezen a héten vegyék elő az evangéliumot és olvassák el a Feltámadásról szóló fejezeteket. Minden nap egy részt azokból a fejezetekből. Mindenkinek kellemes Húsvéthétfőt kívánt. Az Angyal hétfője ez, amelyben folytatódik Krisztus Feltámadásának öröme. Végül Ferenc pápa boldog és szent Húsvétot, majd jó ebédet kívánt mindenkinek és a szokásos „viszontlátásra” köszöntéssel búcsúzott a hívektől.

 

Forrás ~ Internet

 

EVANGÉLIUMI ELMÉLKEDÉS

Az asszonyok gyorsan elsiettek a sírtól. Remegve, de nagy örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt a tanítványoknak. És íme, egyszerre Jézus jött velük szemben, és megszólította őket: „Üdv nektek!” Ők pedig odasiettek hozzá, leborultak előtte, és átkarolták a lábát. Ekkor Jézus így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Siessetek, vigyétek hírül testvéreimnek, hogy menjenek Galileába, mert ott viszontláthatnak engem.” Még úton voltak, amikor néhány őr bement a városba, és jelentette a főpapoknak a történteket. Ezek a vénekkel együtt tanácsot tartottak. Úgy határoztak, hogy sok pénzt adnak a katonáknak, és meghagyják nekik: „Mondjátok azt, hogy éjnek idején, amíg mi aludtunk, odajöttek a tanítványai, és ellopták a holttestet. Ha tudomást szerez róla a helytartó, mi majd megnyugtatjuk, és kimentünk benneteket.” Azok elfogadták a pénzt, és úgy tettek, ahogy meghagyták nekik. Ez a szóbeszéd mind a mai napig el van terjedve a zsidók között.

---

Minden bizonytalanság ellenére egy dolog biztos: a sír, ahová Jézus holttestét tették, üres. Látják ezt Jézus ellenségei és barátai egyaránt. Látják az üres sírt az őrzéssel megbízott katonák, a sírhoz igyekvő jámbor asszonyok és a valamivel később odaérkező apostolok. S az üres sír látványa valamilyen magyarázatot követel minden szemlélőtől. Jézus tanítványainak ekkor kezd lassan eszükbe jutni, amit Mesterük saját haláláról és feltámadásáról előre megmondott. Értelmük nyiladozását, hitük felébredését segíti a Feltámadott számos megjelenése. Megértik, hogy a feltámadás örömhírét el kell mondaniuk mindenkinek.
Eközben a másik oldalon elindul az igazság meghamisítása, a katonák lefizetése. A feltámadás tagadása nem új keletű. Rögtön Jézus feltámadása napján egyesek kísérletet tesznek arra, hogy megakadályozzák az igazság örömhírének terjedését. Hamis dolgot találnak ki, s a katonák jó pénzért hajlandók belemenni a hazugságba. Ők a hazugság útjára léptek.
Közben a feltámadt Jézus elindul, hogy sorra találkozzon azokkal, akiket szeret, s akikben meg akarja erősíteni a hitet egy személyes találkozással. Vajon én melyik útra lépek? A hazugság útjára, hogy én is hamis tanú legyek s tagadjam a feltámadást? Vagy olyan útra, amelyen találkozhatok a halálból feltámadt Üdvözítővel, hogy én is a feltámadás hirdetője legyek. A mai evangéliumi történetből már csak az én állásfoglalásom hiányzik.
© Horváth István Sándor

---

Szentséges Atyánk, szenteld meg életünket! Kísérj minket hatalmaddal, hogy tanúsíthassuk: te, aki mindenek forrása vagy, egyedüli forrása vagy a szeretetnek és a szabadságnak. Köszönjük neked az Istennek szentelt élet ajándékát, mely a hitben téged keres, s a maga egyetemes küldetésében mindenkit arra hív, hogy a hozzád vezető utat járja.

Dr. Bábel Balázs ~ A föltámadt Krisztus csendessége 

 
Pilinszky János mesélte, hogy egyszer megkérdezte tőle valaki, hogy hisz-e Jézus föltámadásában, s ha igen, miért, 'Igen - válaszolta a költő - mert olyan csendes volt. Mert amennyire közpréda volt a halála és agóniája, olyan rejtett maradt dicsősége, húsvéti allelujája. 
Ez Isten dramaturgiája' -mondta ő.

Semmi sem bizonyítja jobban Jézus alázatát, mint a nagy nyilvánosság előtt történt keresztrefeszítése és ezt követően húsvéti föltámadásának, húsvét győzelmének rejtegetése. Mindenki láthatta a gyalázat fáján, amint a gonosztevők közé sorolták, ám föltámadott alakját, megdicsőült sebeit csak arra kiszemelt tanúknak mutatta meg. Hangoskodó, káromkodástól, lármás, gúny tárgyává tett vereségét csendes győzelem követte. Isten egészen más létében és tevékenységében, mint mi emberek, ezt legvilágosabban Jézus viselkedéséből tudhatjuk meg. Alapállása volt az erő és hatalom elutasítása, a gyengeség, a kiszolgáltatottság vállalása. Az őt megillető első hely fölcserélése az utolsóval.

A mai ember elvárná, hogy szégyenletes kudarcát valami lenyűgöző, minden ellenségét megalázó győzelem kövesse, vagy legalább egy parádés showműsor. Pontosan úgy talán, ahogyan ezt a Szupersztár rockopera előadja. Ha rajtunk múlott volna, a húsvét hajnalán a megnyíló sírból olyan fény ragyogott volna Jeruzsálemre, amely elfeledtetné és elfedné a nagypénteki szégyent és sötétséget. Mi fölkerestük volna a római helytartót Pilátust, a főpapot Kaifást, a főtanács fontoskodó hamis tanúkból élő gyülekezetét és bizonyítottuk volna fölényünket, hogy mégis a miénk az utolsó szó, mert föltámadtunk. A hóhérokat a nürnbergi pernél is nagyobb ítélkezésben a kárhozatra juttattuk volna, de előbb gondoskodtunk volna arról, hogy az összes televíziós csatorna élőben közvetítse a gonoszok elítélését és az igaz rehabilitációját, megdicsőülését. Tudjuk azonban, hogy nem így történt.

A föltámadt Krisztus minden ellenségét meghagyta abban a tévhitben, hogy győztek.  A megfizetett katonák nem tudták, hogy üres sír mellett őrködnek a harmadik napon. Ki láthat be Isten gondolataiba, ki hatolhat be titkaiba? A legtöbbször csak találgatásokra vagyunk utalva vagy a következtetések útján közelíthetjük meg az igazságát.

Ha Isten láthatatlan az azért van, mert ugyan személy, de szellemi létező. Alázatosan rejtett, mert ha az ember látná, nem maradhatna szabad. Látása meggyőzné és elvenné szabadságunkat, hogy hitben dönthessünk mellette vagy ellene.

A FÖLTÁMADOTT LÁTHATATLANSÁGA NEM MÁS, MINT SZABADSÁGUNKAT TISZTELŐ ALÁZATA.

Isten az alázat határtalan hatalma. Üdvösségszerző győzelmét sem akarta felhasználni arra, hogy megbénítsa a hívásának ellenálló emberi akaratot. Nem folyamodott az erőszakhoz, nem büntetette ellenségeit. Tudta, hogy őket is el fogja érni az üres sír híre. Ha szabad így fogalmazni azzal „büntette” őket, hogy szabadon megmaradhattak továbbra is ellenségeinek. Csendes győzelme tehát hangoskodó ellenségeinek sem jelentett vereséget. Jézus győzelme egészen tiszta és szent, és ezzel a tisztasággal akarja ellenségeit és a hitetleneket meghódítani.

Csak azokat kereste föl föltámadása után, akik hittek benne és szerették. De nem kerülte el a kételkedőket sem, akik kétségeikben is megmaradtak jó szándékúnak, keresőnek. Minden feléje nyújtott kezet megragadott, senkit sem taszított el magától. Szent törvény az üdvösség rendjében, hogy Isten a hit és szeretet útján jön felénk, csak ott találkozhatunk Vele.

A HIT JUTALMA A LÁTÁS, A SZERETET GYÜMÖLCSE A BOLDOGÍTÓ EGYÜTTLÉT.

Isten senkit sem akar megalázni győzelmével. Isten senkit sem akar maga mellé állítani hatalmával. Nincs gőgös teljesség. Gyöngesége az igazi ereje. Szabadon kinyújtott kezekbe helyezi adományait. Ezért volt csendes Jézus győzelme, ezért csendes most is győzelme az emberi szív benső szentélyében a megtérésben és utána uralomra jutva bennünk, a bűnös természetű ember megszentelésében. Ezért győzelme, uralma meg is marad mindörökre. Hiszed már végre?

Forrás ~ Internet 

EVANGÉLIUMI ELMÉLKEDÉS ~ HÚSVÉTVASÁRNAP

A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova tették!” Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Futottak mind a ketten, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, és látta az otthagyott gyolcsleplet, de nem ment be. Közben odaért Simon Péter is. Ő is látta az otthagyott lepleket és a kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez nem volt együtt a leplekkel, hanem külön feküdt összehajtva egy helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta mindezt, és hitt. Addig ugyanis még nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból.

---

Jelenések és találkozások
A feltámadt Krisztus megjelenéseiről és találkozásairól az asszonyokkal, az apostolokkal és a tanítványokkal mind a négy evangélium részletesen beszámol, valamint az Apostolok Cselekedetei is ezzel kezdődik. Egyszerű papként nem vállalkozok arra, hogy időbeli sorrendbe állítsam ezeket az eseményeket, ezt a szép feladatot meghagyom a szentírástudósoknak. A feladat igen bonyolult, főként, ha a jelenések pontos földrajzi helyét is meg akarják határozni.
Ehelyett inkább e jelenések és találkozások közös jellemzőit igyekszem összefoglalni a mai elmélkedésben, illetve az előttünk álló húsvéti vasárnapokon a feltámadásba vetett hit megszületésére próbálom ráirányítani az olvasók figyelmét. Mi derül ki a húsvéti beszámolókból?
Elsőként említsük meg azt, hogy a feltámadt Úrral való találkozások az emberek számára érzékelhető valóság rendjébe tartoznak, azaz látják őt azok, akiknek megjelenik, hallják szavát, akár testi kapcsolatba is léphetnek vele, azaz megérinthetik őt, gondoljunk csak a kételkedő Tamás apostolra. Még az is előfordul, hogy az apostolok szeme láttára eszik (vö. Lk 24,41-43). Az Úr tehát testben támadt fel, s ennek hangsúlyozása azon tévedések miatt fontos, melyek szerint Jézusnak csak a lelke támadt fel.
Másodszor arra érdemes figyelnünk, hogy bár a Feltámadott az emberek számára érzékelhető testben mutatkozik meg, jelenései mégis túlmutatnak az emberi világ valóságán, azaz megdicsőült testére már nem vonatkoznak ennek a világnak fizikai törvényei. A zárva tartott ajtók sem tudják megakadályozni, ott és akkor jelenik meg és tűnik el, amikor akar.
Harmadszorra azt tanítják a jelenések, hogy a feltámadt Krisztus azonos a keresztre feszítettel, azaz még megdicsőült testén is látszanak a keresztre feszítéskor szerzett sebei, és azonos azzal a Jézussal, akit korábban megismertek az apostolok és a tanítványok, valamint az emberek. Olyan cselekedeteket tesz, amelyek sajátosan őrá jellemzőek. Amikor például megtöri az emmauszi tanítványok szeme láttára a kenyeret, akkor ezt úgy teszi, ahogyan az utolsó vacsorán is tette (vö. Lk 24,30-31), s ennek hatására ismerik fel őt. Vagy azonosságának igazolására felhozhatjuk példaként, hogy nevén szólítja azokat, akiknek megjelenik, azaz életéből ismeri őket személyesen, gondoljunk csak például Mária Magdolnával való találkozására, aki e néven szólításkor ismeri fel őt (vö. Jn 20,16).
És ha már a felismerést említettük, negyedik közös elemként a hit látásmódjáról kell szót ejtenünk, mint a felismerés minden bizonnyal legfontosabb tényezőjéről. Erre jó példa a mai evangélium. Mária Magdolna futva visz hírt az üres sírról az apostoloknak: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova tették!” (Jn 20,2). Péter és János rögtön a sírhoz szaladnak, s amikor a szeretett tanítvány látja az otthagyott lepleket, hinni kezd. A szövegben így szerepel: „Látta mindezt, és hitt” (Jn 20,8). Vagy példaként hozhatjuk még azt is, amikor a Tamással való találkozáskor ezt mondja Jézus: „Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek!” (Jn 20,29).
Ötödik közös vonásként és mintegy befejezésként essen szó arról, hogy a Feltámadott küldetést ad. Azt a küldetést, hogy apostolai és tanítványai legyenek feltámadásának tanúi, hirdetői, s ők engedelmeskednek e kérésnek. Ennek köszönhetően kezd el terjedni a feltámadás örömhíre és csatlakoznak egyre többen az Egyházhoz, a Krisztusban és feltámadásában hívők közösségéhez. E közösséghez tartozunk mi is, akik megtapasztalhatjuk az Úr jelenlétét, s akik szintén azt a küldetést kapjuk, hogy legyünk a feltámadás hirdetői a világban.
© Horváth István Sándor

---

Feltámadt Urunk, Jézus Krisztus! Örömmel halljuk az apostolok tanúságtételét a veled való személyes találkozásról. Ők egykor láthattak téged megdicsőült testedben, s meggyőződhettek arról, hogy újra élsz. E tapasztalatok hitet ébresztettek bennük és elindították őket a tanúságtétel útján. Szólíts engem is nevemen! Engedd, hogy megérintselek! Add nekem is a hit ajándékát! Feltámadásodba vetett hitemet és irántad való szeretetemet azzal szeretném megmutatni, hogy az apostolokhoz hasonlóan én is bátran hirdetem feltámadásodat, amely az új élet, az örök élet forrása minden ember számára.

 

Barsi Balázs ~ 'Vegyétek a Szentlelket!'

Többé nem lehetünk magányosak, mert mi is közösségben vagyunk az Atyával, a Fiú által a Szentlélekben.

'Menjetek, álljatok ki és hirdessétek a templomban a népnek a tanítást az örök életről.'

Mi az örök életről szóló tanítás újdonsága?

Az, hogy itt nem a halál után kezdődő, túlvilági létről van szó, hanem arról, amiről a János-evangéliumban olvasunk: a szentháromságos isteni életről, amely a hit által már itt a földön kezdetét veszi bennünk. Az örök jelző itt nem végtelen hosszú időtartamot jelöli hanem a földihez képest más minőségű, isteni életre utal.

Ahogy van növényi, állati és emberi élet itt a földön, úgy van egy másfajta élet, amely azok osztályrésze, akik hisznek Jézus Krisztusban, az Atya küldöttében. Ez az élet, mivel Isten élete bennünk, nincs alávetve a növény, az állat és az ember evilági léte törvényeinek. A Szentlélek élete ez bennünk, aki Jézus Krisztus fiúságában részesít, s így az Atya gyermekeivé tesz bennünket.

A feltámadott Jézus első szava a tanítványokhoz: 'Vegyétek a Szentlelket!' A Szentlélek az, aki kiárad bensőnkben, és átalakítja létezésünk legmélyét. Ez több, mint a lélek továbbélése a halál után, és több, mint egy halott visszahívása erre az életre. Olyan élet, amelyben nem látunk halált soha többé, istenfiúságunk szintjén ugyanis nem halunk meg. Ez az istengyermeki élet, amely már itt a földön megkezdődött bennünk, átnyúlik a halálon túlra, és tart az örökkévalóságon át.

Az mai evangélium első mondatát ebben az értelemben kell fölfognunk. Felfedezzük, hogy Jézus a Szentháromságról beszél: Úgy szerette Isten (az Atya) a világot, hogy egyszülött Fiát (Jézus Krisztust) adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen (a Szentlélekben).

Akiben ez az élet munkál, annak nem kell tartania az ítélettől sem. A hit által már átment az ítéleten, és Isten gyermekeinek a biológiai élethez képest egészen más minőségű életét éli. A testi halálnak semmiféle hatalma nincs ezen az életen. A halállal csak ez a földi élet zárul le, amely születésünk pillanatától kezdve a megsemmisülés felé tartott. Ennek az életnek folyamán azonban megismertük Jézus Krisztust, és a hit által új életet nyertünk benne, amely az idők végén majd teljes dicsőségében kinyilvánul az egész világ előtt.

 'Ezeknek a dolgoknak tanúi vagyunk, mi és a Szentlélek.'

Istengyermeki életünk Pünkösdkor kezdődött, amikor is Isten nem szűkösen, hanem túláradó bőséggel ajándékozta nekünk Szentlelkét, aki Isten legbensőbb életébe vont be bennünket. Ezért a keresztény hit nem egy bizonyos tanítással való értelmi-érzelmi azonosulás, hanem élet, amely túlmutat a földi lét keretein.

Nekünk nem a földön járó Jézus nyomába kell szegődnünk, mint az apostoloknak. Nem kereszthalálában kell felismernünk, hogy ő valóban Isten Fia, mint ahogy a római századosnak. Nem is feltámadásában kell őt Úrnak és Istennek vallanunk, mint Szent Tamásnak. Számunkra minden Pünkösddel kezdődött, a Szentlélek kiáradásával a keresztségben, amikor Krisztus élete betöltött bennünket, s a hit által egyre jobban kibontakozik bennünk.

Tanúságtételünknek innen kell forrásoznia. Tanúskodni Jézusról nem azt jelenti, hogy elmondom a történetét, nem is csupán azt, hogy megvallom őt mint Megváltómat, még csak nem is azt, hogy hirdetem az ő tetteit és tanítását, hanem végső soron azt, hogy ugyanazt az életet élem, amit ő. Az ő istengyermeki életét a magam körülményei között. A mi és a Szentlélek kifejezés így egészen más értelemben tűnik fel előttünk: azt jelenti, hogy rajtunk keresztül a Szentlélek tanúskodik, s az ő erejével az Atyához vonzhatjuk embertársainkat, miként Jézus tette.

Ez a Jézushoz való hasonulás átalakítja egész életünket. Nem körülményeinket változtatja meg, hanem benső világunkat, viszonyunkat elsősorban Istenhez, majd magunkhoz, embertársainkhoz és a dolgokhoz.

Vannak, persze, akik külsőleg is Krisztushoz válnak hasonlóvá, például megjelennek kezükön és lábukon az ő sebei, a stigmák. A belső stigmatizáltság azonban fontosabb. Azt jelenti, hogy sebzettségeink, külső-belső szenvedésünk mind-mind Krisztus szenvedésévé lesznek, az ő szenvedésévé a világ életéért.

'Megkaptátok a megígért Szentlélek pecsétjét, aki foglalója örökségünknek, amíg Isten teljesen meg nem váltja tulajdonát dicsőségének magasztalására.'
 
Ha az Atyaisten kevesebbet adott volna szent Fia által nekünk, a benne hívőknek, mint magát a Szentlelket, akkor az egész kereszténység mítosz lenne csupán, olyan szóbeli ígéret, amelyre semmiféle komoly isteni garancia nincs, utópia, elvont filozófia, sőt végső soron ámítás, mert miközben beteljesedésről beszél, minden marad a régiben: Isten fenn trónol az egek egei felett, az ember pedig lenn a porban tengeti napjait, míg porrá nem válik maga is.

De minthogy örökségünk foglalója maga a Szentlélek, a legnagyobbat kaptuk: az Atya és a Fiú közös életét, erejét és dicsőségét. Isten a maga legbensőbb életét éli bennünk, de nem úgy, mint ahogy a konszekrált ostya benne van az áldoztatókehelyben, hanem úgy, hogy minket von be a Szentháromság közösségébe. A Szentlélek azzal, hogy hitet támaszt bennünk (s ennek köze van a feltámasztáshoz, mely szintén az ő erejében ment végbe), Jézus istenfiúságában részesít, s így az Atyaisten gyermekeivé tesz bennünket. A remény által olyan bizalmat ébreszt bennünk az Atya iránt, mint amivel Jézus, az emberré lett Fiúisten bízott az Atyában, még a kereszten haldokolva is. És olyan szeretetet, mint amivel ő szeretett minket, úgy, hogy életét adta értünk, győzelmet aratva a halál, a gyűlölet és a közömbösség felett.

Ami igazán lényeges, azt tehát már meg is kaptuk a foglalóval, a Szentlélek bennünk lakásával. Ami még majd a jövőben vár ránk, az minőségileg nem lesz új vagy más, csak teljesebb. Az utolsó napon testünk is feltámad, és részesül Isten Fiának dicsőségében, s ezután örökké élhetünk, mint Isten angyalai. De ez csak következmény. Most arra figyelj, hogy a Szentlelket, a legnagyobb isteni ajándékot birtoklod, vagy talán inkább, hogy ő birtokoljon téged. Ebből meríts erőt, lendületet, biztatást nap mint nap feladataid teljesítéséhez, kereszted hűséges hordozásához és senkivel meg nem osztható szenvedéseid elviseléséhez, Szent Pállal vallva, hogy ennek az életnek a szenvedései nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, melynek részesei leszünk, sőt egy kicsit már vagyunk is.

 Barsi Balázs

Forrás ~ Internet

 

 Barsi Balázs ~ A Szentlélek és a feltámadás

 

A szadduceusoknak, akik azért tévedtek, mert nem hittek a feltámadásban, ugyanis nem jól ismerték az Írást, Jézus ezt mondja: Nem az a baj, hogy nem ismeritek az Isten hatalmát, a Szentlelket? Az Írás szerint Isten felvéve a kapcsolatot Ábrahámmal, Izsákkal, Jákobbal, kinyilatkoztatta nekik szeretetét, intimitásába vonta őket. Milyen szeretet lenne Isten részéről, ha hagyná elpusztulni, megsemmisülni barátait, amikor megteheti, hogy örökké éljenek?
Isten teremtő Isten, aki a nemlétből hozta elő a létezőket - szabad elhatározásából, szeretetből. Ha erre képes, akkor megteheti azt is, hogy fölkelti a porból Ábrahámot, Izsákot és Jákobot, és mindazokat, akiket szeret. A szeretet ugyanis nem engedhet meg olyan világot, ahol nincs ott az, akit szeret.
Jézus saját benső világából veszi az érvet a szadduceusok ellen. Nem azért lesz feltámadás, mert van bennünk valami romolhatatlan szellemi rész - az egyébként is csak a lélek továbbélése lenne - , hanem kizárólag azért, mert Isten mindenható és egyedül jó. Az apostoli hitvallásban kétszer szerepel az omnipotens jelző. Mindjárt az elején: 'Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében'; és ott, ahol Krisztus feltámadásáról, megdicsőítéséről van szó: 'Felment a mennybe, ott ül a mindenható Atyának jobbján'.
Isten mindenhatósága tehát nem azt jelenti elsősorban, hogy bármit megtehet, amit akar, ez nem biblikus kifejezés, hanem mindenekelőtt abban nyilvánul meg, hogy a semmiből teremt, és feltámaszt a halálból.
Jézus olyan emberi életet élt, amelyet a legteljesebb mértékben rábízott a teremtő Szeretetre. Elkövetkezendő halálunk megkerülhetetlen ténye megköveteli tőlünk is, hogy Istent vagy teremtő és feltámasztó Istennek valljuk, azaz Mindenhatónak, és akkor ráépítsük egész egzisztenciánkat, vagy pedig, ha nem tudunk hinni az ő feltámasztó erejében, ne is törődjünk vele: enélkül hinni értelmetlen.

Isten erősebb a halálnál
Sajnos sok magyar katolikus hívő egyszerűen nem ismeri az Isten hatalmát, nem hisz a feltámadásban, nem várja a holtak feltámadását. Istent csak az evilági dolgok zökkenő mentességét biztosító és hiánypótló automatájának tartja. Logikusan végiggondolva: mindaz, aki Istenről nem feltételezi, hogy erősebb a halálnál, igazából a halált isteníti, hiszen ezt tartja az élet végső, kikerülhetetlen és megfellebbezhetetlen tényezőjének, ennek tulajdonítja az utolsó szót. Ezért épül ma körülöttünk a halál-isten civilizációja. E bálvány mögött persze a sátán bújik meg, aki kezdettől fogva gyilkos, és a hazugság atyja.

Isten az élet
Szent Pál a damaszkuszi úton látta a feltámadt Urat. Szent Pál, akiben Isten kinyilatkoztatta Fiát, így kiált fel egy nap: Halál, hol a te győzelmed? Az Élet elnyelte a halált! (1Kor 15,55) Isten maga az Élet és az Élet Szerzője. A megdöbbent kiáltás: 'Jézus feltámadt!' felhangzik Húsvét hajnalán Mária Magdolna, a szent asszonyok, majd az apostolok ajkán, és egyre erősödik a századok boltozatai alatt minden nyelven, az utolsó napig. Jézus feltámadásában megnyilatkozott az isteni hatalom. Hiszen gyöngeségében ugyan megfeszítették, de Isten erejéből, vagyis hatalmából él, és ő az, akit feltámadása óta Isten hatalmas Fiául rendelt (vö. Róm 1,4). A görög eredetiben a hangsúly az erőn, a hatalmon van.
Ez cseng vissza a Máté evangéliumban Krisztus szájából: Minden hatalom nekem adatott a mennyben és a földön (Mt 28,18). Az Efezusi levélben pedig Szent Pál az összes lehetséges szinonimát felhasználja az isteni hatalom jelzésére, amikor a megdicsőült Krisztusról ír. Isten a maga istenségének legteljesebb erejét vetette be a názáreti Jézus feltámasztásának műve során. Jézus feltámasztása a teremtéshez hasonló isteni mű, az isteni Mindenhatóság legnagyobb műve ebben a világban és a történelemben. (A teremtés még nem ebben a világban és nem ebben a történelemben ment végbe, hiszen épp az volt a történelem és a világ kezdete.) A történelemben még az utolsó nap, a világ átalakulása sem lesz annyira az isteni hatalom megjelenése, mint a názáreti Jézus feltámasztása.
Ha mindezt kicsit közelebbről megvizsgáljuk, kiderül ennek a hatalomnak igazi természete: a Szentlélek Isten személyes mindenhatósága nyilvánul meg itt, mint erő, ő viszi végbe Krisztus feltámasztását. A legősibb és legpontosabb megfogalmazása Krisztus feltámadásának, hogy az Atya támasztotta fel a Szentlélekkel. A mindenható erő tehát nem valami energia, hanem Isten személyes mindenhatósága, maga a harmadik isteni személy.

'Isten erejéből élünk'
A Szentírás tanít csalatkozhatatlanul erre, csak talán nem figyeltünk fel rá eléggé. Szent Pál így ír: Ha bennetek van annak Lelke, aki feltámasztotta Jézust halottaiból, ő, aki Krisztus Jézust halottaiból feltámasztotta, életre kelti a ti halandó testeteket is, bennetek lakó Lelke által (2Kor 4,14). A Lelke által és hatalmával, ezek szinonim kifejezések. Ezért az Írás felváltva szól Isten erejéről, hatalmáról, illetve a Szentlélekről, ugyanabban az értelemben.
Szent Pál a korintusiaknak például így ír: Gyöngeségében ugyan megfeszítették Krisztust, de Isten erejéből él. Mi is gyöngék vagyunk benne, de Isten erejéből élünk (2Kor 13,4). Szent Péter pedig ugyanerről: Krisztust test szerint megölték ugyan, de a Lélek szerint életre kelt (1Pét 3,19). A Szentlélek Isten cselekvése a maga mindenhatóságában. Ezért hívja az Anyaszentegyház nagy események előtt: 'Teremtő Lélek, jöjj közénk!' Mindig teremtő, nem alakító, nem díszítgető, nem a problémákat elfedő. Ahol a szent liturgia említi az Isten Lelkét, ott a Teremtéshez hasonló isteni erő árad: a konszekrációban, a transzszubsztanciációban, amikor a kenyér és a bor színe alatt a feltámadt Krisztus megjelenik, lényegében ugyanaz történhet, mint amikor feltámadt Jézus. A Szentlélek megteszi, hogy millió és millió helyen találkozzon híveivel, immár a hit sötétjében. A feloldozásban is ilyen erő árad: megsemmisül a múlt. Ezért Szent Lukács evangéliuma az angyal szavát idézve, mintegy párhuzamos kifejezésként ugyanazt ismételi, amikor így szól Máriához: A Szentlélek száll tereád, a Magasságbeli ereje borít el téged (Lk 1,35). Ez zsidós beszéd, gondolatismétlés, vagyis a Szentlélek maga a Magasságbeli ereje.

Isten Lelke
A Szentlélek, tehát a magasságbeli Isten hatalma teszi képessé Máriát, hogy Isten Fiának anyjává legyen, és így bizonyítja, hogy Istennél semmi sem lehetetlen. Isten mindenhatóságának műveiben jelen van a Szentlélek, kezdve a teremtéssel, amelyről ezt olvassuk: Isten Lelke ott lebegett a vizek felett (Ter 1,2), a megtestesülésben, ahogy az imént láttuk, valamint Jézus feltámasztásában és a mi feltámasztásunkban az utolsó napon.
Az Úr Jézus működése az evangéliumi hagyomány szerint a Lélek erejében bontakozik ki. A szentírók hol erőről beszélnek, amely kiárad, hol Szentlélekről, hol pedig - nagyon érdekes módon - a Lélek erejéről. Ez ahhoz hasonló kifejezés, mint a 'Róma városa', ahol a város maga Róma. A Lélek ereje az az erő, amely maga a Szentlélek Úristen.
Igen, csak azért jött el Krisztus, hogy megadja a Szentlelket, aki által fiak leszünk és így kiáltunk Istennek: Abba, Atya! Ezért a három éves előkészület sorrendje: a Fiú, a Szentlélek és az Atya éve.

A Lélek fölkentje
Jézusról megjegyzi Szent Lukács, hogy erő áradt ki belőle. Ez az erő a Szentlélekkel van kapcsolatban, hiszen Jézus működése kezdetén a názáreti zsinagógában egész eljövendő működését Izajás könyvéből idézi: Az Úr Lelke rajtam. Ő kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek. Ő küldött engem, hogy meggyógyítsam a megtört szívűeket (vö. Iz 61,1-2). Mennybemenetele előtt utolsó szavai Lukács evangéliuma szerint az Atya ajándékáról szólnak, a magasságból jövő erőről, aki maga a Szentlélek: Én elküldöm rátok Atyám megígért ajándékát. Maradjatok a városban, amíg erő nem tölt el a magasságból titeket (Lk 24,49). Az Apostolok Cselekedetei kezdetén, Szent Lukács nem hagy kétséget afelől, hogy ez az erő a harmadik isteni személy, mert ott ezt mondja maga az Úr Jézus: Amikor a Szentlélek leszáll rátok, erőben részesültök (ApCsel 1,8). Pünkösdkor született meg ugyanis Krisztus titokzatos teste, s amint Jézus Krisztus emberségét az Atya erővel, azaz Szentlélekkel kente fel, ugyanúgy titokzatos testét, az egyházat is a Szentlélek erejével hozza létre.
Az egyházban nagyon sok rossz van általunk. Aki a botrányt keresi, az megtalálja benne, a papok és hívek életében egyaránt. Ugyanakkor jelen van az egyházban a Szentlélek, a hatalmas, feltámasztó, isteni erő is. Ezért érdemes az egyházba belépni és benne maradni. Rajta kívül ezt a Lelket nem lehet ismerni, csak mint személytelen erőt fogják fel, de mit segíthet rajtunk egy személytelen erő, amelyet nem lehet megszólítani?

A sátán hatalmának megtörője
Jézus nyilvános működése során Isten erejével megtöri a sátán hatalmát: a Lukács evangéliumban így olvassuk 'Isten ujjával'. Ez a sátán hatalmát megtörő Isten ujja maga a Szentlélek, ahogy Krisztus világosan állítja: Ha én a Szentlélekkel űzök ördögöt, akkor elérkezett hozzátok az Isten országa (Lk 11,20), vagyis végleges uralma. Isten ereje, jobbja, ujja - ezek a kifejezések mind a Szentlelket jelentik. Előzménye már Ezekiel prófétánál felvázolódik: Az Úr keze fölöttem volt és Lelke által az Úr kivezérelt és a völgybe vitt, amely tele volt csontokkal (Ez 37,1). Éppen azért vitte oda az Úr jobb keze, vagyis a Szentlélek, hogy meglássa Isten hatalmát, amelyet Isten éltető lehelete, vagyis ugyancsak a Szentlélek visz végbe, amikor a száraz csontokat életre támasztja.
Az ősegyház állandóan tapasztalta ezt az erőt, a Szentlélek személyes jelenlétét. Ezt írja Szent Pál a tesszaloniki híveknek: Evangéliumunk ugyanis nem csak szóval jutott el hozzátok, hanem erővel, a Szentlélek kiárasztásával (1Tessz 1,5), mert Isten a gyöngét használja föl arra, hogy megmutassa erejét, és sokan csak ekkor döbbennek rá, hogy kizárólag azért keresztények, mert az őket feltámasztó Szentlélek Isten bennük van.
A korintusiaknak hasonló szavakkal üzeni Szent Pál: Tanításom és igehirdetésem nem emberi bölcsesség meggyőző szavaiból állt, hanem a Lélek és erő bizonyításából, hogy hitetek ne emberi bölcsességen, hanem Isten erején alapuljon (1Kor 2,5).
István diakónust, az első vértanút is kegyelem és erő töltötte el (ApCsel 6,8), vagyis a Szentlélek (6,10).

A Szentlélek: erő és hatalom
A Szentlélek tehát erő és hatalom, Isten személyes mindenhatósága, személyes cselekvése. A Szentháromságban ott van, ahol az Atya öröktől fogva szüli a Fiút. Bármit tesz ugyanis az Atya a világgal és a világban, ott működik ez a hatalom és erő, s Pünkösd óta tudjuk, hogy ez az erő Személy.
Ez a végtelen isteni hatalom gyökeresen különbözik mindattól, amit mi a hatalomról elképzelünk. Ezért van az, hogy Isten ereje, hatalma mint gyöngeség mutatkozik meg a világban, ahogy az Apostol mondja: Mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, Aki Isten ereje (1Kor 1,23). Jézus életének kezdetén ez a végtelen teremtő erő, a teremtő Lélek az Úr alázatos szolgáló leányához társulva mutatkozik, mint Isten alázata. Jézus földi életének végén viszont a katona lándzsája által megnyitott szívéből kifolyó vízzel, azaz mint Isten irgalma és áldozata nyilvánul meg.
Az isteni kinyilatkoztatás az emberi szellemtől kettős mozgást követel. Előbb azt hallja az ószövetségi ember, hogy az Isten erősebb az embernél, majd azt, hogy végtelenül erős. Utána Isten új tartalommal kezdi megtölteni ezt a kijelentést, megkülönböztetve saját erejét minden más erőtől. Ez az erő nem képes odavágni, csak szeretni tud végtelenül.

Isten szeretete és mindenhatósága
Igen, mert Isten szeretete azonos mindenhatóságával. Ez már itt-ott az Ószövetségben is megmutatkozik. Csak egyetlen jelenetre hívom fel a figyelmet: Illés Isten erejének megszállottja volt, lehívta a tüzes villámot az égből, hogy így bizonyítsa a pogányok előtt: az Úr erősebb, hatalmasabb, mint Baál (vö. 1Kir 18,36-40). Hogy ez istenkísértés volt, még ha a próféta szavára lejött is, hogy megmutassa erejét, mutatja, hogy Illésnek hamarosan nagy tisztuláson kell átmennie. Először is csalódnia kell az erős Istenben. Beersebába menekül, majd a pusztában a halálát kívánja (vö. 1Kir 19,4). Majd a tökéletes összeomlás után Isten elvezeti Hóreb hegyéhez és ott sorra megmutatja neki hatalmának jeleit: a szélvészt, a földrengést és a tüzet, de maga az Úr egyikben sincs benne, hanem csak az enyhe szellő suttogásában (19,11-13). Amikor tehát a világba lép ez a hatalom és erő, mint ahogy a legteljesebb módon Isten egyszülött Fiának megtestesülésével a világba lépett, és összeütközésbe kerül az evilági erőkkel és hatalmakkal, akkor gyöngének tűnik, és látszólag veszíteni kényszerül. Isten a világban gyönge, a világ vad erőivel szemben elbukni látszik, mert az ő mindenhatósága maga a szeretet. De ez a világ az ő teremtő szeretetétől függ létezésének gyökereiben: itt az ő hatalma. A világ erőinek gyöngesége éppen abban áll, hogy rombolni és pusztítani tudnak, de teremteni és feltámasztani nem, büntetni és bosszút állni tudnak, de megbocsátani és irgalmazni nem, önmaguk akaratának akár a másik megsemmisítése árán is érvényt szerezni tudnak, de mások létének éltető forrásai lenni képtelenek.

A vigasztaló Szentléleknek tehát három nagy vigasztalása van a számunkra: először is, hogy ő teremtő Lélek, akinek erejében az Isten létezésünket a semmiből hívta elő és fenn is tartja örökké.
A második, hogy újjáteremtő Lélek: megsemmisíti, eltörli a bűnt, új életet ad nekünk, ezt azonban el is kell fogadnunk és fel kell használnunk. Harmadik vigasztalása, hogy megelevenítő Lélek, erről tanúskodik Húsvét örömhíre is: feltámasztotta Jézust a halottak közül, s benne a mi emberségünket is.
Az emberi történelem egy hatalmas csontmező. A világ hatalmasainak csontjai is mind ott fehérlenek a síkon, koponyáik mint kiszáradt dinnyehéjak hevernek a földön. Valamikor százezrek tapsoltak nekik, most mégis egyedül Isten szele, éltető lehelete képes megeleveníteni őket. Íme, az Isten gyöngesége és hatalma, íme az ő állandó vigasztalása ebben a halálra szánt, mulandó világban.

Barsi Balázs

Forrás ~ Internet

 Barsi Balázs ~ Nagyszombat

Nagyszombatnak is megvan a maga sajátos, rejtetten gazdag lelkisége. A szertartáskönyvek szűkszavúan csak ennyit írnak elő erre a napra: 'Nagyszombaton az Egyház Urunk sírjánál időzik, és az ő szenvedéséről és haláláról elmélkedik. A szent asztal megfosztva áll, a szent áldozatot nem mutatják be mindaddig, amíg csak az ünnepi vigília, vagyis a feltámadás éjszakai virrasztva várásának liturgiája be nem fejeződik. Csak ezután lesz helye húsvéti örömnek, amelynek bőséges folyama ötven napra árad ki. A szentáldozás ezen a napon csak mint szent útravaló szolgáltatható ki, tehát súlyos betegnek, haldoklónak.'

A Teremtés könyve szerint 'a hetedik napra befejezte Isten a munkáját, amelyet végzett, és a hetedik napon megnyugodott minden munkától, amelyet végzett' (Ter 2,2). Erre a nyugalomra meghívja az embert is, akit saját képére alkotott. Józsue bevezette Izrael népét az ígéret földjére, ám ott sem leltek végső nyugalomra. Ezért jövendölt Dávid egy másik napról, amelyen majd bemehetünk Isten nyugalmába. A Zsidókhoz írt levél az egész keresztény életet úgy fogja fel, mint arra való igyekezetet, hogy még a földi életben bejussunk az igazi, az újszövetségi szombatba, amelyet Jézus Krisztus szerzett meg nekünk megváltó halálával. E nagyszombati csöndnek és nyugalomnak benne kell lennie valamennyiünk lelkében. Ez a kereszténység egyedüli sabbatja, melyet a zsidókkal egy napon, de még mélységesebb tartalommal ünnepel. A hívő nép csendben térdel a szentsírnál, szemlélődik és hallgat, belemerülve a kozmikus méretű csöndbe.

Mit is jelent belépni az Úr nyugalmába? Azt, hogy kimondjuk Istennek a végleges igent, és ezzel egyszer s mindenkorra az ő kezébe helyezzük életünk és halálunk, örök sorsunk, üdvösségünk gondját. Jelenti továbbá a rossz szenvedélyek, zabolázatlan indulatok lecsillapítását, az értelem, az akarat végleges megnyugvását Jézus Krisztusban. Mindenekfölött pedig a szívét, mert „nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik Istenben”, az örök szeretetben.

Szent Pál írja: 'Krisztussal eltemetkeztetek a halálba, és vele együtt fel is támadtok.' (Kol 2,12) Mindennél inkább érvényes ez a katekumenekre, akik éppen a nagyszombati csöndben érkeznek el a keresztségre való felkészülés utolsó állomásához. Azonban nekünk, megkeresztelteknek is újra végig kell gondolnunk ezen a napon, hogy Krisztus azt kívánja tőlünk, hogy meghaljunk a világnak, a bűnnek és az Isten nélküli, felszínes életnek, azaz olyannyira végleges döntéssel forduljunk el mindezektől, mint amennyire visszafordíthatatlan folyamat a halott és elföldelt test felbomlása.

Ugyancsak Nagyszombat titkához tartozik Szent Pál egy másik kijelentése: 'Életetek Krisztussal el van rejtve Istenben.' (Kol 3,3) Ez utal a krisztusi ember idegenségére az Isten nélküli világban, amely nem érti, nem ismeri a keresztény életének meghatározó gyökerét, alapját, s egyben kifejezi, hogy az egyszerű, eseménytelen mindennapokban is ott van Krisztus az ő gyöngéd szeretetével. Az ilyen elrejtett élet részesít valamiképpen az Úr temetésének nyugalmából, s nélkülözhetetlen a keresztény hívő egészséges lelki fejlődéséhez.

Az emberi szeretet két jele között rémséges és gyönyörűséges hallgatás van és próbára tevő jelzésnélküliség, melyet nem viselhetünk el másképp, csak a jelenbe hozó emlékezés és az új jelre való bizalomteli várakozás által. Krisztus két eljövetele között ilyen a szentmise, mely a szeretet emlékét jelenvalóvá teszi a Szentlélek teremtő ereje által, és egyben az Úr végső eljövetelét is elővételezi. A mai napon azonban nincs szentmise, nem hangzik fel az Evangélium sem, hanem Isten Szentlelke a csend által szól hozzánk.

Jézus számára is volt üzenete az égből jövő csöndnek. Az Atya akkor szólt hozzá utoljára a földön, amikor Jézus lelke megrendült a szenvedések keserű árnyékától a templomudvaron, amikor Atyja nevének megdicsőülését kérte. És majd szól hozzá a most következő éjszaka a 2. zsoltár szavával, amely az örökkévalóság éneke az Atya és a Fiú között: „Én fiam vagy te, én ma szültelek téged” – és erre a szóra a sírban fekvő test megdicsőül: romolhatatlan, örökkévaló, átistenült test lesz.

A két szó között azonban ott van a csönd. Meg kell tanulnunk ezt az édes-rettenetes csöndességet. Két isteni ige, két prédikáció, két szentírásolvasás, két találkozás között ott van a kereszthalálból részesítő csend. Ki kell bírni ezt a csendet azzal a bizalommal, hogy nem azért hallgat Isten, mert elfelejtett, hanem azért, mert isteni életébe akar belenöveszteni minket.

Nagypénteken a körülállók látták Jézust meghalni, Nagyszombat azonban még mélyebbre vezet, hiszen a halál mélyebb misztérium, mint ami látható belőle; nem biológiai bomlás csupán, hanem zuhanás az alvilágba, a seolba, melyet az Apostoli hitvallásban 'poklok'-nak nevezünk. (A fordítás nem pontos, mert Jézus nem a pokolra szállt, hiszen a pokol csak ezután nyílik meg, annak, aki ellenáll a megváltó szeretetnek.) Nem vélemény, vitatható teológiai tanítás ez, hanem az apostoli hitletétemény lényeges eleme, hogy Jézus nemcsak a halálig mint fizikai megsemmisülésig vezető utat járta be velünk és értünk, hanem egészen odáig ment, ahová a bűnbe esett ember zuhan: leszállt abba az ismeretlen világba, ahol a megváltatlan lélek sínylődik.
Ezt a misztériumot ünnepeljük meg évről évre Nagyszombat csöndjében.

Van a halálban valami, ami nem is halál – valójában ettől rettegünk: a bűnbeesett ember magánya, életének értelmetlensége, egyfajta élőhalott állapot. Amikor a Szentírás azt mondja, hogy az embernek a bűn miatt kell meghalnia, nem a biológiai halálról beszél, hanem erről a mögötte lévő, fenyegető valóságról, amelyben Jézus a biológiai halálon túl is sorsközösséget vállalt velünk. Azóta nincs az emberi életnek olyan helyzete, melyben az Isten jelen ne lenne: nem csupán a földi élet poklaiban, hanem a halál utáni sötétségben, magányban is velünk van. Ez az önkiüresítés végpontja, ahonnan azután a felfelé szállás kezdetét veszi, a feltámadással kezdve a mennybemenetelen és a pünkösdi Lélek-kiárasztáson át az utolsó ítéletig, amikor minden Krisztus lába alá lesz vetve az égen és a földön.

Ide szállt le a Jó Pásztor, beteljesítve a zsoltáros szavát: 'Ha leszállnék az alvilágba, jelen vagy ott is.' (138. zsoltár) Így aztán nincs többé az emberi életnek olyan helyzete, melyben az Isten jelen ne lenne. Nem csak a földi élet poklaiban, hanem a halál utáni sötétségben, magányban is velünk van, s kiemeli a bűnös embert léte értelmetlenségéből. Az, hogy Ádámhoz szállt le, egyértelműen azt jelenti, hogy minden ember Üdvözítője, s hogy a keresztáldozat hatása visszamenőleg is érvényesül az emberiség kezdetéig.

Jézus ugyanis azért szállt le az alvilágba, hogy kiemelje a bűnös embert léte értelmetlenségéből, és magával vigye oda, ahol istenségében öröktől fogva van, s ahová immár emberi természete is felvétetett: a Szentháromság belső életébe, örök dicsőségébe. Az Istennel való közösséget elvitte oda is, ahol addig az elhagyatottság és a reménytelenség uralkodott. Nemcsak az Atya iránt tanúsított emberfeletti bizalmat a halálban és a halálon túl, hanem ugyanilyen ragaszkodással és hűséggel vállalta a velünk való egylényegűséget is emberségében, egyszer s mindenkorra bizonyítva, hogy 'erős a szerelem, mint a halál'
(Én 8,8).

Az alvilágba való leszállás azt is jelenti továbbá, hogy Jézus Krisztus minden ember Megváltója. Igaz, elsősorban azért jött, hogy Izrael szétszóródott fiait egybegyűjtse, de azért akarta őket összegyűjteni, hogy a pogányok zarándoklása megindulhasson Sion hegye felé. Minthogy pedig Izraelből csak egy kicsiny maradék gyűlt össze, a zsidók többsége elutasította Jézust, a pogányságból megtérők számára nem Sion hegye, hanem a Kálvária hegye lett az a hely, ahol az Isten összegyűjtötte őket, hogy beléphessenek szövetségébe. Az, hogy Ádámhoz szállt le, egyértelműen kifejezi, hogy minden ember Üdvözítője, s hogy a keresztáldozat hatása az emberiség kezdetéig visszamenőleg is érvényesül.

Ha Ádám és Éva elkárhozott volna, Jézus nem tudta volna megmenteni őket. Mivel azonban kiszabadította és az üdvösségbe emelte őket, nyilvánvaló, hogy a szentek között vannak. Csodálatos képek, régi ikonok ábrázolják, ahogy Jézus mintegy belöki az alvilág ajtaját, és kézen fogva kivezeti onnan Ádámot. Milyen nagy misztérium: Krisztus, miközben teste a sírban nyugszik, istenségében leszáll az ősszülőhöz, az Istentől lezuhant, gyönge emberhez, és a szentek közé emeli őt.

Megrendítő drámai erővel elmélkedik erről egy nagyszombati őskeresztény prédikáció:
'Az Úr leszállt az alvilágba. Miféle dolog ez? Nagy a csend ma a földön: nagy a csend és a magány mostantól fogva. Megrendült a föld és megnyugodott, mert Isten a testben elaludt és fölébresztette a régtől alvókat. Meghalt az Isten a testben és felébresztette az alvilágot.

Először a szülőhöz ment, hogy az alvó juhot megkeresse. A sötétben és a halál árnyékában ülőket mindenképpen meg akarja látogatni. A fogságba jutott Ádámhoz és a vele fogságra jutott Évához mindenképpen elmegy az Isten, hogy kiszabadítsa kínjaiból. Belépett hozzájuk Isten, a kereszt győzedelmes fegyvereit markolva. Mikor aztán őt Ádám, az elsőszülött meglátta, döbbenten verte mellét; mindenkinek odakiáltotta: »Az én Uram legyen veletek!« Krisztus pedig felelvén mondá Ádámnak: »És a te lelkeddel!«

Megragadván aztán a kezét ébresztgette, mondván: »Kelj föl, te alvó! Kelj föl halottaidból! És fölragyog neked Krisztus! Én vagyok a te Istened, ki fiad lettem éretted! Éretted és ezekért, kiknek tőled kellett születniük. Most pedig mondom neked és hatalommal parancsolom mindazoknak, akik bilincsekben vannak: Világosodjatok meg!, és a szendergőknek: Keljetek fel! Parancsolom neked: Indulj, te alvó, mert nem azért alkottalak téged, hogy az alvilág legyőzzön és fogva tartson. Kelj föl, kezem alkotása! Kelj föl, képmásom, ki arcom vonásait viseled. Kelj föl! Menjünk innen, mert te bennem, én pedig benned egyetlen és osztatlan személy vagyunk. Én, a te Istened, éretted lettem fiaddá. Én, az Úr, éretted vettem föl a szolgai alakot. Én, aki az egek fölött vagyok, éretted jöttem a földre és a föld alá szálltam.

Ó, ember! Érted lettem mintegy ember a holtak közül, mint akinek nincs segítsége. Éretted mentem a getszemáni kertbe, hol a zsidók kezébe adtak, és keresztre feszítettek. Nézd csak a köpéseket az arcomon. Éretted vettem magamra, hogy eredeti állapotodba visszahelyezzelek téged. Nézzed arcomon az ütések helyét, én ezeket vállaltam, hogy helyrehozzam az én képmásomra a te megromlott szépséged. Nézd csak hátamon az ostorcsapások okozta sebeket, én ezeket vállaltam, hogy levegyem bűneid terhét, mely hátadra tétetett. Nézd csak a szögeket! Jól a fához erősítették kezeimet éretted, ki ahhoz a bizonyos fához bűnösen nyújtottad ki kezeidet. Elaludtam a kereszten és a lándzsa behatolt oldalamba. Éretted, ki elaludtál a Paradicsomkertben és oldaladból vétetett elő Éva. Az én oldalam gyógyította meg oldalad fájdalmát. Az én álmom hoz ki téged az alvilág álmából. Az én lándzsám tartja féken a lándzsát, mely ellened fordult. Rajta, menjünk el innen!

Kivonszolt téged az Ellenség az Éden földjéről, én pedig már nem a Paradicsomkertbe, hanem a mennyei trónra helyezlek téged. Eltiltott téged az Élet előképes fájától, de én, aki maga az Élet vagyok, eggyé lettem teveled. Kerubokat állítottam, hogy ők szolgáljanak neked, kik egy darabig őriztek téged. Most pedig azt akarom, hogy a kerubok, mint Istenhez illik, hódoljanak neked. Elkészült a kerubos trón, vár rád az égi hintó, vár a nászágy, készen a lakoma, az örök hajlékok és a feldíszített lakások. Megnyíltak a kincseskamrák, a világ kezdete óta neked készített mennyország.«'

Krisztus eljövetelével tehát új teremtés vette kezdetét. Az örök Ige testet öltvén az emberi létezést, a szellemi és anyagvilágot és az egész univerzumot újból a szentség erőterébe emelte. Halálában, leszállván az alvilágba megszabadította a bűnös embert léte értelmetlenségétől, s feltámadásával kinyilvánította azt a dicsőséget, mely az emberre és rajta keresztül az egész világmindenségre vár. Ez nem csupán helyreállítása a paradicsomi állapotnak, hanem egy magasabb szintű életegység megvalósulása: Jézus Krisztusban Isten kinyilatkoztatást adott belső életéről, a Szentháromság közösségéről, és Pünkösdkor saját Lelkét adva nekünk képessé tett arra, hogy ebben a közösségben részesedjünk. Így ugyanazzal a soha el nem múló szeretettel – vagyis a Szentlélekkel – szerethetjük viszont Istent és szerethetjük embertársainkat, amellyel Isten szeret minket, most és mindörökké.

A szentsírnál időző hívő nép ösztönösen érzi, hogy a Feltámadott húsvéti megjelenéseit valamilyen titkos készülődésnek kell megelőznie. Nagypéntek és Húsvétvasárnap között kell lennie valaminek, ami fenntartja a hitbeli folyamatosságot a földön járó Jézus és a megdicsőült Krisztus között. Ez az összekötő kapocs pedig nem más, mint Mária és János hite.

A húsvéti megjelenéseket csak egy már meglévő hitbe ágyazódva lehet értelmezni. Az apostolok hite viszont Nagypénteken teljesen összeomlott. Egyedül Máriában maradt meg a hit, és „fiában”, Jánosban. Nem véletlen, hogy az evangélium nem beszél arról, hogy a feltámadt Jézus megjelent volna anyjának, ugyanakkor pedig a népi hagyomány úgy tartja, hogy neki jelent meg először. Nincs ebben ellentmondás: a hitben ő az első, aki találkozik feltámadott Fiával, még mielőtt a feltámadás megtörtént volna. Természetesen nem arról van szó, hogy biztos tudással rendelkezett arra vonatkozólag, hogy Jézus fel fog támadni. A kínhalált halt Jézus feltámadása – még ha ő maga megjövendölte is – emberileg felfoghatatlan és elképzelhetetlen volt. Mária hitében éppen az a csodálatos, hogy van benne homály, hogy sok mindent nem ért, mit sem tud a hogyanról (mint ahogy az angyali üdvözletkor sem), mégis e minimális kézzelfogható alap ellenére a hit maximumát nyújtja: tökéletesen aláveti magát annak, amit Isten tenni készül. Ezért számára szent Fia halála minden emberi gyásznál mélyebb fájdalom volt, de nem összeomlás: ő továbbra is készen állt arra, hogy elfogadja, befogadja Isten szent cselekvését. Amikor rá mint Fájdalmas Anyára tekintünk, nem egy szenvedésébe bezárt asszonyt szemlélünk, hanem az Isten iránti megmagyarázhatatlan, természetfölötti bizalom megtestesítőjét.

A Fájdalmas Anya kultusza a latin Egyházban nagyon fontos. A szentsírnál éneklik a Mária-siralmakat, melyekben a részvét és a gyász mellett már megfogalmazódik az is, hogy a Szűzanya várja Fia feltámadását. Keleten pedig a liturgiában szerepel egy ikon, amely nagyon hasonlít a karácsonyi ikonhoz, csak éppen egy kicsit mintha megnőtt volna az a betlehemi Gyermek. Ott van a barlangban a halott Krisztus bepólyálva, Mária karjában, jönnek a kenetvivő asszonyok, az apostolok meg az angyalok. Több ez, mint költői párhuzam: a Krisztus halála árán megvalósult új születés mélyen szimbolikus kifejeződése.

A húsvéti hit másik őrzője a szeretett tanítvány, János, akinek hitéhez szintén nem volt szükséges a Feltámadott megjelenése.
Ő Húsvét hajnalán látta a megnyitott sírban az elhagyott lepleket, 'látta és hitt' (Jn 20,8). A besüppedt, nagy lepedő alól ugyanis, ahol Jézus feje volt, hatalmas gyűrűszerűen dudorodhatott ki a szudárion, az a kendő, amellyel állát felkötötték. A feltámadásnak ezt a soha nem sejtett módját nem lehet kitalálni! Jézus nem úgy támadt fel, mint Lázár, hogy szépen felkelt, összehajtogatta a lepleket, majd távozott. Ez nem is feltámadás volt az ősi vallási képzetek szerint, mert Jézus nem jött vissza erre a világra, hanem szabadon előre ment, magával vivén az anyagot annak új, romolhatatlan és dicsőséges formájában. Az ő megdicsőült testét – amelynek a zárt ajtó sem jelentett akadályt –, nem kellett kiszabadítani a leplekből: egyszerűen keresztülhatolt rajtuk, anélkül, hogy eredeti helyzetüket megváltoztatta volna. (Ezt támasztja alá az evangéliumi beszámoló eredeti görög szövege – szemben a pontatlan magyar fordítással –, valamint a torinói lepellel kapcsolatos vizsgálatok is.) Ez a kétszeresen besüppedt lepedő a názáreti Jézus elegáns kézjegye, egy új világ, a krisztusi feltámadás diszkrét, de beszédes jele. János számára ez a látvány adott alkalmat a hit megszületésére, és ezáltal csatlakozott Mária lelkületéhez, hogy vele együtt a megelőlegezett hit és a ki nem alvó remény által előre igent mondjon Isten készülő nagy műveire. Isten a megváltást sem teszi egyedül, legalábbis abban az értelemben, hogy ne lenne szüksége valakire, aki hittel várja és befogadja.

János evangéliumában az utolsó szó Máriáról az, hogy 'magához vette őt a tanítvány' (Jn 18,27). Ez fizikai értelemben azt jelenti, hogy János gondjaiba vette Máriát, lelki értelemben viszont éppenséggel fordítva: Mária vette be Jánost az ő hitébe.
Ez az egyelőre még csíraként rejtőző, mustármagnyi hit lesz az, amelyből azután kisarjad a többi tanítvány és az egész Anyaszentegyház győzedelmes húsvéti hite.

Forrás ~ Napi Útravaló