A CSOMÓOLDÓ BOLDOGASSZONY KÉPE

.
A festményt 1700 óta tisztelik az augsburgi St. Peter am Perlack templomban, Szent Iréneusz (+208) meditációja ihlette, aki ezt írta:

"Éva engedetlensége által megkötötte a boldogtalanság csomóját az emberiség számára, ám ezzel szemben Mária - az engedelmessége által - kioldozta azt."

"Ekkor nagy jel tűnt fel az égen: egy Asszony, akinek öltözete a Nap volt, lába alatt a Hold, fején tizenkét csillagból álló korona." (jel 12,1)

Az irgalmasság anyjaként közeledik, egész életünket ismeri, gyorsan segítségünkre siet, közbenjár értünk Jézusnál. Vajon Jézus képes lenne figyelmen kívül hagyni édesanyja kéréseit? Lehetséges-e, hogy ne hallgassa meg azokat? Boldogok, akiknek ekkora pártfogója, ilyen szerető és nagyhatalmú édesanya közelében élnek! Ezért hát ne féljünk, kérésünk meghallgatásra fog találni! Ne vessük el, hanem akarjuk a szeretetet és a boldogságot!

Tekintsünk e királynőre: lábával eltapossa a kígyó fejét, szétzúzza a poklot és a démonokat: "rettenthetetlen, mint a csatarendbe állított sereg" (Én 6,3) - Ó, mennyire rettegnek a démonok pusztán Mária nevének hallatára is - mondja Szent Bernát.

"Ha a kísértések idején a keresztényekben lenne bölcsesség, hogy bizalommal segítségül hívják Máriát, nem buknának el, mivel a démonok elmenekülnek és a pokol megremeg e tökéletes név hallatán" (Boldog Alano)

Csomóoldó Boldogasszony ezt mondja: 

 
"Gyermekeim, amikor a démon támad titeket, forduljatok hozzám, és ne csüggedjetek. Megvédelek titeket, és megízleltetem veletek a győzelmet."

A Szentlélek ragyogja be Máriát, a Magasságbeli ereje őrködik a csoda felett, míg ő kioldja életünk csomóit. A szellő is a Lelket jelképezi, mely belekap a palástjába. Angyalok veszik őt körül, akik szolgálnak és engedelmeskednek neki. Egy angyal egy szalagot tart: ez életünk szalagja, mely tele van mindenféle méretű, könnyen kioldható, vagy nagyon szoros csomókkal - ezek bűneink következményei életünk valamennyi területén: érzelmiek, családiak, egzisztenciálisak, közösségiek, szakmaiak…

Az angyal átnyújtja a szalagot Máriának, aki drága gyermeke segélykiáltását hallva dolgozik: kioldozza azokat egyiket, a másik után. Ekkor megtapasztaljuk a csomóoldó Boldogasszony hatalmát. Ekkor egy másik angyal megfogja életünk szalagját, mely már nehézségek és félelmek nélküli, tiszta és egyenes ismét.

A kép alsó részén Rafael arkangyal egy embert vezet. Ő kísérte Tóbiást, hogy találkozzon Sárával, akiket Isten választott ki egymásnak. Tóbiás ószövetségi története megmutatja, hogyan cselekszik Isten azoknak az életében, akik engedik, hogy az Úr vezesse őket, és a bölcsességet keresik. A nőtlen Tóbiást Sára házába vezette Rafael arkangyal, aki egy Azarja nevű szolgálónak mondta magát. Sára hatalmas "csomót" hordozott az életében, mely boldogtalanná tette: valamennyi jegyese meghalt az esküvőjük napján. Sára már az öngyilkosságon gondolkozott. Mégis elhatározta, hogy Istenre hagyatkozik. Ekkor megváltozott az élete.

Rafael arkangyal közvetítésével Isten Sárához vezette Tóbiást. Mert a hit, az alázat és a bizalommal teli ráhagyatkozás - az isteni irgalmasságnak megfelelően - cselekvésre készteti az Urat.

Csomóoldó Boldogasszony a házaséletünk számára is számtalan kegyelmet közvetít, s hatalommal jár közben családjaink kiengesztelődéséért.

"A Szentlélek annyira betöltött gyöngédséggel, és oly kedvessé tett Isten előtt, hogy általam mindazok, akik kegyelmeket kérnek Istentől, minden kétség nélkül megkaphatják azokat." - mondta Szűz Mária Szent Matildnak.

Mi a teendőnk?
Élesszük újra a hitünket, gyújtsuk meg szívünkben a remény lángját! Bizalommal közeledjünk gyöngéd édesanyánkhoz, a meghallgatás bizonyosságával lépjünk a kegyelem trónusához. Mária olyan édesanyánk, aki egészen biztosan közbenjár értünk, ahogy az is egészen biztos, hogy amit ő kér, azt szívesen fogadja fia, Jézus.

"Nálam van a gazdagság, (…) hogy gazdaggá tegyem azokat, akik szeretnek engem." (Péld 8, 18-21)

Szenvedésről

Akár akarja valaki, akár nem, szenvednie kell. Vannak emberek, akik úgy szenvednek, mint a jó lator és vannak, akik úgy, mint a rossz. Mindketten ugyanazt szenvedték el, de az egyik képes volt a szenvedését hasznossá tenni: szenvedését vezeklésként vette magára. És miközben a megfeszített Üdvözítő felé fordult, Annak szájából e vigasztaló szavakat kapta: „Még ma velem leszel a paradicsomban.” A másik azonban panaszokat, átkokat és Istent gyalázó szitkokat kiabált és a legrettenetesebb kétségbeesésben halt meg.
     A szenvedésnek két fajtája van: szenvedés szeretettel és szenvedés szeretet nélkül. A szentek mivelhogy szerettek, teljes türelemmel, örömmel és állhatatosan szenvedtek. Mi ezzel szemben haraggal, kedvetlenséggel és undorral szenvedünk, mert nem szeretünk. Ha szeretnénk Istent, a keresztet is szeretnénk, vágynánk rá és örömünket találnánk benne. Örülnénk annak, hogy Aziránti szeretetből, aki érettünk oly sokat akart szenvedni, mi is szenvedhetünk. Miért is panaszkodunk? Ah, szegény pogányok, ők nem olyan szerencsések, hogy Istent és az Ő végtelen tökéletességét ismerjék, mégis ugyanazt a keresztet hordozzák, mint mi, holott nekik nincs meg ehhez a vigasztalásuk.
     Azt mondjátok, hogy szenvedni nehéz. Nem, nincs így! A szenvedés vigasztaló, kedves, a szenvedés szerencse. A szenvedésben azonban szeretni és a szeretetben szenvedni kell.
     A kereszt útján – lássátok gyermekeim –, csak az első lépés az ami nehéz. A legnehezebb keresztünk nem más, mint a félelmünk a kereszttől. Nincs meg a bátorságunk, hogy viseljük a keresztünket. Ez a bátortalanság azonban téves! Hiszen akárhogy is szeretnénk elfutni előle, keresztünk úgyis elér minket, nem menekülhetünk tőle. Mit veszthetünk tehát? Akkor inkább, miért nem szeretjük és miért nem használjuk vándorbotként keresztünket a mennyországba?
     A legtöbb ember sajnos hátat fordít a keresztnek, holott minél inkább futnak a kereszt elől, az annál jobban veri és szorongatja őket. A bölcsek inkább elébe mennek úgy, ahogyan Szent András tette. Mikor ő a keresztjét a levegőbe látta emelkedni, ezt kiáltotta: „Légy üdvözölve, ó te jó kereszt! Ó csodálatos kereszt, ó forrón óhajtott kereszt! Vegyél fel engem a karjaidba: vigyél el engem az emberek közül és adjál vissza az én Mesteremnek, aki engem rajtad megváltott.”
     Jegyezzétek meg jól gyermekeim, aki a keresztje elé megy, az megmenekül a keresztektől. Talán találkozik velük, de ez békében zajlik le, szereti és bátran viseli őket. A keresztek összekötik őt Jézussal, megtisztítják őt, kiragadják ebből a világból, eltávolítanak a szívéből minden akadályt, átsegítik őt ezen a világon, úgy ahogy egy híd a vízen átsegít. Nézzétek a szenteket. Ha nem üldözték őket, akkor saját magukat sanyargatták.
     Egy napon egy szerzetes azt panaszolta a mi Urunknak, hogy: „Mit tettem, hogy ennyire bántalmaznak engem?” Mire a mi Üdvözítőnk ezt válaszolta neki: „És én mit tettem én, hogy a kálvárián annyira bántalmazzanak?” Akkor megértette a szerzetes, sírt, bocsánatért könyörgött és soha többé nem merészelt panaszkodni.
     Az evilági embereket akkor vigasztalják, ha keresztet hordoznak, de a jó keresztényeket akkor, ha nincs keresztjük. A keresztény a kereszt kebelében él, mint hal a vízben. Gondoljatok Szent Katalinra, neki két koronája volt, egyik a tisztaságáé, a másik a mártíromságáé. Milyen boldog volt ez a kedves szent, hogy a szenvedést jobban szerette, mint a bűnt. 

 Vianney Szent János (1786-1859) katekézise

Forrás ~ Internet 

 

 

MÁRIA RUHÁJÁBAN

'A Skapuláré lényegében ’ruha’. Aki megkapja az többé vagy kevésbé szorosan, az egész Egyház javára a Miasszonyunk szolgálatára szentelt Kármelita Rendhez kapcsolódik. Aki tehát felveszi a Skapulárét, ezzel belép Kármel földjére, hogy ‘egyen annak terméséből és gyümölcseiből’ (Jer 2,7), és megtapasztalja Mária szelíd, anyai jelenlétét, elkötelezve magát napról-napra, hogy bensőleg Jézus Krisztust ölti magára, és - az Egyház, valamint az egész emberiség javára - élőként mutatja be Őt önmagában.' 'Én is régóta hordom szívemen a Kármel Skapuláréját!'

Tehát a szent vállruha egy habitus, egy életforma, a Szűzanyát öltjük magunkra, Máriát. Az Anya és a Fia szorosan átölelik egymást, mindörökre elválaszthatatlanok.

A teremtmények között Istennek nem volt értékesebb kincse, mint Mária egyszerű, alázatos és tiszta szeretete. Jézus, a Szeretet kimeríthetetlen forrása a kereszten Égi Édesanyát adott nekünk, mert a szeretet meg akar osztani mindent: 'Ő, aki tulajdon Fiát sem kímélte, hanem odaadta mindnyájunkért - hogyan ne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?' (Róm 8,32). Miattunk történt mindez, a mi üdvösségünkért, szükségünk van az Anya folytonos és gyöngéd oltalmára.

Szeretjük Máriát, nem érzelgős, hanem erős és tiszta szeretettel, Máriát, aki egész lényével IGEN-t mondott Isten akaratára, aki elsőnek járta végig a keresztutat, aki ott állt Kereszt alatt a szeretett tanítvánnyal. A Fájdalmak Férfiának végrendelete ez: szemléljük Máriát, szeressük és kövessük őt, a Szépszeretet Anyját, akinek Szeplőtelen Szíve táplálja és neveli szívünket-lelkünket, ezáltal elvezessen minket Szent Fiához, hiszen Mária semmit sem tart meg magának: 'Tegyétek meg, amit mond!' (Jn 2,5).

Mária szívébe zárta Jézus szavait és életét (Lk 1,38; 2,15), nekünk is ezt kell tennünk, ha igazán szeretjük a Szűzanyát: a Szentírásban, az Egyház szentségeiben és tanításában ott van Jézus, csak hűségesnek kell lenni Hozzá. 'És az Ige testté lett' (Jn 1,14), így megvalósul a mi szívünkben és életünkben is. Ó Mária, Édesanyánk, adj nekünk kitartó és szolgáló hitet, hogy Istennel rendezzük be mindennapi életünk! Hiszünk: 'A hit szilárd bizalom abban, amit remélünk, meggyőződés arról, amit nem látunk.' (Zsid 11,1). Reménykedünk, mert a remény célja Isten Országa, a világ és az ember eggyé válása Istennel az isteni hatalom és szeretet által. Szeretünk, mert 'Megismertük a szeretet, amelyet Isten oltott belénk, és hittünk benne. Az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten is benne marad.' (1Jn 4, 16); ez az Úr akaratának teljesítése (Mk 12, 29-31).

Imádkozunk, mert Mária is imádkozott, amíg a földön élt és most is a mennyben értünk, bűnös gyermekeiért Istennél szüntelenül könyörög.

Elszegényedtünk, de annyira nem lehet senki sem szegény, hogy ne tudna imádkozni a jóért küzdő és dolgozó emberekért, az Egyházért és apostoli céljaiért, a békéért, a szegényekért, özvegyekért, árvákért, elhagyottakért, hajléktalanokért, a fiatalokért... - Máriával és Máriában. Bárki tud a szegények legszegényebbjeiért imádkozni: a szenvedő lelkekért.

Nincs lehetőségünk sok pénzt keresni, és anyagi segítséget nyújtani, sebaj, hiszen gazdagok vagyunk, mert van hitünk és van időnk, van Máriánk, Nővérünk, Édesanyánk, Patrónánk, aki földi életében csendben szenvedett, dolgozott, imádkozott és meghalt, a Mennyben van. Ez a mi utunk, a Skapuláré hordozók útja, a Szűzanya fátyla alá rejtett áldozatos élet, a Jelenlétben való éberség, a Magnificat.

Kis Szent Teréz jelmondata volt: 'Istenem, hogy szeresselek Téged, nincs másom, csak ez a mai nap!', a miénk is ez lett.

II. János Pál pápa 2001. március 25.-én így ír a 2001-es Mária-év alkalmából a Skapuláré 750. évfordulójára

Forrás ~ Internet

Ne féljetek! Nyissátok meg a kapukat Krisztusnak!

Ne féljetek! Nyissátok meg a kapukat Krisztusnak!

Péter eljött Rómába! Mi vezérelte őt, és mi hozta el ebbe a városba, a Római Birodalom szívébe, ha nem az Úrtól kapott indítás iránti engedelmesség? Ez a galileai halász talán nem akart volna eljönni ide. Talán szívesebben maradt volna otthon, a Genezáret-tó partján, hajójával és hálói között. De az Úrtól vezetve, indításának engedelmeskedve, elérkezett idáig.
Egy ősi hagyomány szerint a Néró-üldözés idején Péter el akarta hagyni Rómát. De az Úr közbelépett: szembe jött vele. Péter ezzel a kérdéssel fordult hozzá: „Quo vadis, Domine? Hová mégy, Uram?” Az Úr rögtön válaszolt neki: „Megyek Rómába, hogy másodszor is megfeszítsenek.” Péter visszatért Rómába, és itt maradt egészen a saját keresztre feszítéséig.
A mi korunk arra szólít, arra ösztökél, arra kötelez, hogy az Úrra tekintsünk, és maga Krisztus legfőbb hatalmának misztériumában merüljünk el alázatos és áhítatos meditációban.
Ő, aki Szűz Máriától született – az ács Fia, ahogy vélekedtek róla, az élő Isten Fia, amint Péter megvallotta –, azért jött, hogy valamennyiünket „papi királysággá” alakítsa.
A II. vatikáni zsinat emlékezetünkbe idézte ennek a hatalomnak a misztériumát és azt a tényt, hogy Krisztus – a Pap, a Próféta-Tanító, a Király – küldetése folytatódik az Egyházban. Mindenki, Isten egész népe részese ennek a hármas küldetésnek. A múltban talán azért is tették a pápa fejére a „triregnumot”, a hármas koronát, hogy ezzel a szimbólummal fejezzék ki, hogy Krisztus Egyházának egész hierarchikus rendje, egész „szent hatalma”, amelyet benne gyakorolnak, nem egyéb, mint szolgálat. Olyan szolgálat, amelynek egyetlen célja van: hogy Isten egész népe részesedjék Krisztusnak e hármas küldetésében, és mindig az Úr hatalma alatt maradjon. Ez a hatalom nem ennek a világnak hatalmasságaiból veszi eredetét, hanem a mennyei Atyától s a kereszt és a feltámadás misztériumából.
Az Úr feltétlen és mégis édes és szelíd hatalma megfelel az ember egész mélységének, legemelkedettebb értelmi, akarati, szívbeli törekvéseinek. Nem az erő nyelvén beszél, hanem a szeretetben és az igazságban fejezi ki magát.
Péter új utóda a római székben ma izzó, alázatos, bizakodó imát mond: „Ó, Krisztus! Add, hogy a te egyetlen hatalmad szolgája lehessek! Édes hatalmad szolgája! Szolgája hatalmadnak, amely alkonyt nem ismer! Tedd, hogy szolga legyek, sőt szolgáidnak a szolgája!”
Fivéreim és nővéreim! Ne féljetek befogadni Krisztust és elfogadni az ő hatalmát!
Segítsétek a pápát és mindazokat, akik Krisztust akarják szolgálni, és Krisztus hatalmával szolgálni az embert és az egész emberiséget!
Ne féljetek! Nyissátok meg, sőt tárjátok ki a kapukat Krisztusnak! Az ő üdvözítő hatalmának nyissátok meg az államhatárokat, a gazdasági meg a politikai rendszereket, a kultúra, a művelődés, a fejlődés hatalmas mezőit! Ne féljetek! Krisztus tudja, „mi lakik az emberben”. Egyedül ő tudja!
Manapság olyan gyakran nem tudja az ember, mit hordoz magában, lelkének, szívének a mélyén. Így gyakran bizonytalankodik e földön leélt életének értelméről. Kétely árasztja el, amely átvált kétségbeesésbe. Hagyjátok tehát – alázattal és bizalommal kérlek, könyörögve kérlek –, hagyjátok, hogy Krisztus beszéljen az emberhez. Egyedül ő birtokolja az élet igéit, igen, az örök élet igéit.

Forrás: Boldog II. János Pál pápának a pápasága kezdetén elmondott homíliájából (1978. október 22-én)

 

SZŰZ MÁRIA - ÉGI ÉDESANYÁNK

A bűnben eltévelyedett emberiségen az Atya úgy akart segíteni, hogy újra a földig hajolt, és megteremtette saját isteni alázatának legszebb gyümölcsét: az Úr „alázatos szolgáló leányát”. A legszebb teremtményt, azt a valakit, aki úgy simult bele a világba, ahogy a lélek a testbe.

Mária a kegyelem műve. Az ő gyümölcse (Jézus) pedig, maga a kegyelem. Mária testéből született az, akiről János az evangéliumában ezeket írja: Mindannyian az ő teljességéből részesültünk, kegyelmet kegyelemre halmozva (Jn 1,16). Nem túlzás tehát azt állítani, hogy „Krisztus teste Mária teste”. Krisztus kegyelmi teljessége Mária, aki kegyelemmel teljes. Benne minden megdicsőülve látható, amit Jézus nekünk szán.

Ha a világ elfordul Máriától, akkor az ő gyümölcsére (Jézusra) sem kíváncsi. Ezáltal azonban a kegyelemtől és a kegyelem gyümölcsétől is elfordul. Tehát nem a lélektől és nem is a testtől vágja el magát, hanem mindkettőtől. Így nem marad más, csak az anyag. Ámde pusztán az anyagból előállítani a szépet – képtelenség. Ebből még a csontvázra sem futja. Hiszen maga a „váz” is olyan, amiben már helye van a velőnek. A velő a bensőre utal. Arra a bensőre (lélekre), ami képes a velőt is megrázni.

Az anyag ilyet nem tud. Vagy ha mégis tud, akkor ezzel azt igazolja, hogy minden kegyelem. Ezt azonban a hitetlen emberek makacsul tagadják. Ezzel persze azt állítják, hogy őket nem igazán rázza meg az, hogyha a világban eltűnőben van a szép. Pontosabban nem a világban, hanem bennük, a világ fiaiban romlik meg, veszíti el ragyogását a szép. Így történhet meg az, hogy egykori szerelmüket, akit oly gyönyörűnek láttak, idővel már nézni sem bírják. Idős, beteg szüleik ábrázata pedig egyenesen elviselhetetlen, ezért eltüntetik őket egy „szociális elfekvőben”.

Az ilyen embereknek teljesen mindegy, hogy Mária teste fölvétetett-e a mennybe vagy sem. Miként az is mindegy nekik, hogy van-e az embernek lelke, vagy nincs. Ami számukra igazán fontos, az mind olyan, ami soha nem lesz fölvéve a mennybe.

Jézus azért jött, hogy mindent összegyűjtsön. És amit ő összegyűjtött, azt meg is őrzi. De mi mást gyűjtött volna össze a világból, és mi mást őrzött volna meg az enyészettől, ha nem azt a szépséget, akit a Szentlélek mátkájaként szeretett, és akinek anyai méhéből született ő maga is?

Akinek a gondolkodását mindez meg sem érinti, az mit tud vajon a világról, az emberről? Tudja-e, hogy mit jelent a hit, a remény és a szeretet? Jelent-e valamit az ilyen embernek az, hogy fölvenni, fölemelni, magához ölelni és befogadni?

Ha mindez semmit nem jelent, akkor a „másik ember (valóban) maga a pokol”. Mert csak idő kérdése, hogy beteggé és elviselhetetlenné legyen.

De hát ez lennék én? Ez volnál te? Ilyenek lennének a gyermekek? Anyám, a te szemed is ilyennek lát engem?

Nagy reményeim vannak. Te a mennyben Isten arcát látod szüntelen. Sem az idő, sem a bűn nem téveszt meg téged. Azt látod bennem, aki vagyok: az Atya gyermeke, a Szentlélek temploma, és bár bűnös, de a te egyszülött Fiad jegyese.

Forrás ~ Internet - Görbe József plébános

 

SZŰZ MÁRIA ÉGI ÉDESANYÁNK

A bűnben eltévelyedett emberiségen az Atya úgy akart segíteni, hogy újra a földig hajolt, és megteremtette saját isteni alázatának legszebb gyümölcsét: az Úr „alázatos szolgáló leányát”. A legszebb teremtményt, azt a valakit, aki úgy simult bele a világba, ahogy a lélek a testbe.

Mária a kegyelem műve. Az ő gyümölcse (Jézus) pedig, maga a kegyelem. Mária testéből született az, akiről János az evangéliumában ezeket írja: Mindannyian az ő teljességéből részesültünk, kegyelmet kegyelemre halmozva (Jn 1,16). Nem túlzás tehát azt állítani, hogy „Krisztus teste Mária teste”. Krisztus kegyelmi teljessége Mária, aki kegyelemmel teljes. Benne minden megdicsőülve látható, amit Jézus nekünk szán.

Ha a világ elfordul Máriától, akkor az ő gyümölcsére (Jézusra) sem kíváncsi. Ezáltal azonban a kegyelemtől és a kegyelem gyümölcsétől is elfordul. Tehát nem a lélektől és nem is a testtől vágja el magát, hanem mindkettőtől. Így nem marad más, csak az anyag. Ámde pusztán az anyagból előállítani a szépet – képtelenség. Ebből még a csontvázra sem futja. Hiszen maga a „váz” is olyan, amiben már helye van a velőnek. A velő a bensőre utal. Arra a bensőre (lélekre), ami képes a velőt is megrázni.

Az anyag ilyet nem tud. Vagy ha mégis tud, akkor ezzel azt igazolja, hogy minden kegyelem. Ezt azonban a hitetlen emberek makacsul tagadják. Ezzel persze azt állítják, hogy őket nem igazán rázza meg az, hogyha a világban eltűnőben van a szép. Pontosabban nem a világban, hanem bennük, a világ fiaiban romlik meg, veszíti el ragyogását a szép. Így történhet meg az, hogy egykori szerelmüket, akit oly gyönyörűnek láttak, idővel már nézni sem bírják. Idős, beteg szüleik ábrázata pedig egyenesen elviselhetetlen, ezért eltüntetik őket egy „szociális elfekvőben”.

Az ilyen embereknek teljesen mindegy, hogy Mária teste fölvétetett-e a mennybe vagy sem. Miként az is mindegy nekik, hogy van-e az embernek lelke, vagy nincs. Ami számukra igazán fontos, az mind olyan, ami soha nem lesz fölvéve a mennybe.

Jézus azért jött, hogy mindent összegyűjtsön. És amit ő összegyűjtött, azt meg is őrzi. De mi mást gyűjtött volna össze a világból, és mi mást őrzött volna meg az enyészettől, ha nem azt a szépséget, akit a Szentlélek mátkájaként szeretett, és akinek anyai méhéből született ő maga is?

Akinek a gondolkodását mindez meg sem érinti, az mit tud vajon a világról, az emberről? Tudja-e, hogy mit jelent a hit, a remény és a szeretet? Jelent-e valamit az ilyen embernek az, hogy fölvenni, fölemelni, magához ölelni és befogadni?

Ha mindez semmit nem jelent, akkor a „másik ember (valóban) maga a pokol”. Mert csak idő kérdése, hogy beteggé és elviselhetetlenné legyen.

De hát ez lennék én? Ez volnál te? Ilyenek lennének a gyermekek? Anyám, a te szemed is ilyennek lát engem?

Nagy reményeim vannak. Te a mennyben Isten arcát látod szüntelen. Sem az idő, sem a bűn nem téveszt meg téged. Azt látod bennem, aki vagyok: az Atya gyermeke, a Szentlélek temploma, és bár bűnös, de a te egyszülött Fiad jegyese.

Görbe József plébános

A derűs szenvedés titka – Vianney Szent János tanácsai

A keresztények mindig is nehezen tudták megérteni, hogyan lehet a kereszt, a félelmetes kínzóeszköz az isteni szeretet és bölcsesség jele és a megváltás egyedüli eszköze. Miért és hogyan öleljük át a keresztet, amikor ösztönösen irtózunk a szenvedéstől?

Vianney Szent János tudta, hogy a hiteles keresztény élet egyik alappillére a kereszthez, a szenvedéshez való hozzáállásunk. „Az emberek többsége hátat fordít a keresztjének és menekül előle. De minél inkább menekülnek, a kereszt annál inkább üldözi őket.” Az arsi plébános világosan látta, hogy a keresztjét senki sem kerülheti el. Mindenkit érnek szenvedések, nehézségek, bántások, s végül mindenkit elér a halál. A kérdés az, hogyan fogadjuk mindezt. „Van, aki úgy szenved, mint a jobb lator, s van, aki úgy, mint a bal lator – mondta. – Mindketten ugyanazt a kínt szenvedik, de egyikük tudja, hogy ha vezeklő lélekkel elfogadja a szenvedést, érdemszerzővé teheti azt.”

„Kétféleképpen lehet szenvedni – tanította –: szeretettel vagy szeretet nélkül. A szentek  türelemmel, derűsen, kitartóan szenvedtek el mindent, mert szerettek. Mi fogcsikorgatva és kapálózva szenvedünk, mert nem szeretünk.” Pedig alapvetően azért kapjuk a szenvedéseket, hogy megtanuljunk úgy szeretni, mint Krisztus. Hiszen az ő keresztje sem elsősorban a szenvedés jele, hanem a szereteté, amellyel hordozta. Ezért mondogatta mindig a plébánosok védőszentje az arsi híveknek, hogy a szentek nemcsak hordozták keresztjüket, hanem szerették is. Eszközt láttak benne, melynek segítségével átélhetik, hogy Krisztussal együtt vannak keresztre feszítve, hogy már nem ők élnek, hanem Krisztus él bennük (Gal 2,19–20).

„Ha egy hetet a mennyországban tölthetnénk, megtudnánk, mennyit érnek mostani szenvedéseink. Nem éreznénk annyira nehéznek a keresztet. Nem tartanánk olyan súlyosnak a próbatételt. Kérdezzük csak meg a vértanúkat, haragszanak-e!” – tette hozzá mosolyogva, hiszen a vértanúk azt mondanák, hogy az elviselt kínzások össze sem mérhetők mostani boldogságukkal és dicsőségükkel. S a vértanúk szenvedéseihez képest „tőlünk nem is kér olyan sokat a jó Isten”.

Ahhoz tehát, hogy helyesen viszonyuljunk a szenvedéshez – tanította –, először is be kell látnunk: szükségünk van rá ahhoz, hogy megtisztuljunk és megszentelődjünk. A mennyországba két út vezet: az egyik, amelyen igen kevesen járnak, az ártatlanság útja. A másik, amelyen legtöbben kénytelenek vagyunk járni: a bűnbánaté. Akik ez utóbbin járnak, azoknak „szükségük van a szenvedésekre, hogy eszükbe jusson az Isten”. A szenvedés – C. S. Lewis kifejezésével élve – Isten ‘hangszórója’, amely az Úr felé fordítja figyelmünket – miközben az ártatlanok az imádságban és a hétköznapi életben is fülelnek Isten suttogó szavára.

A belátás azonban nem elég. „Szeretnünk is kell a szenvedéseket, mert egyesítenek az Úrral, mert megtisztítanak, mert eltávolítanak a világtól. Elhárítják szívünkből az akadályokat, és lehetővé teszik, hogy úgy haladjunk át az életen, mint hídon a víz fölött.” Aki megérti, hogy az üdvösséghez szüksége van szenvedésre, úgy fut utána, „mint kapzsi ember a pénz után.” Más szóval, minél többet szenvedünk, annál nagyobb lelki gazdagságra teszünk szert.

A szenvedés azonban annyira ellenkezik természetünkkel, hogy Isten segítsége nélkül nem tudnánk futni utána. „Kérnünk kell, hogy szeretni tudjuk a nehézségeket. Aki szereti a keresztjét, annak már nincs is keresztje” – mondta Vianney Szent János, aki saját elmondása szerint éveken át úgy érezte, több keresztet hordoz, mint amennyit el bír viselni. Minden megváltozott, mondja, „amikor elkezdtem kérni, hogy szeretni tudjam a szenvedést. Egyszer csak öröm töltött el. Õszintén mondom: semmi másban nincs igazi boldogság!”

Az arsi plébános a bölcsesség könyvének és iskolájának nevezte a szenvedést. „A kereszt a legbölcsebb könyv. Aki nem ismeri, tudatlan, még ha a világ valamennyi könyvét ismeri is. Aki viszont szereti és tanácsot kér tőle, valóban bölcs. Keserű e könyv, de semmi sem tesz boldogabbá, mint megmerítkezni e keserűségben. Minél többet járunk ebbe az iskolába, annál tovább szeretnénk ott maradni.”

A szent a mennyország kapujának vagy e kapu kulcsának is nevezte a szenvedést, és hídhoz vagy létrához is hasonlította. A szenvedés olyan – mondta –, „mint egy masszív kőhíd a folyó felett… ha egy keresztény nem szenved, olyan, mintha vékony fémszálból készült hídon haladna, amely bármikor leszakadhat alatta. – A szenvedés égi létra, Jákob lajtorjájának beteljesedése, amelyen Krisztus karjaiba s vele a mennyei Atya házába jutunk.”

Forrás ~ Internet

Vianney Szent János az imádságról

Isten nem csak szavakkal elmondott imádságot vár tőlünk. Arra hív, hogy egész létünk, sőt egész lényünk imádsággá váljék – csak engednünk kell, hogy átformáljon bennünket. De hogyan? Ebben segítenek Vianney Szent János tanácsai, akit a Szentatya méltán nevezett az imádsággá vált lét mintaképének.

Vianney Szent János gyakran hangsúlyozta, hogy az imádság több, mint egy-egy ima „elmondása”. Ezzel nem akarta alábecsülni a szóbeli ima jelentőségét, inkább arra mutatott rá, hogy az csupán az elmélkedés és a szemlélődés előszobája. „Ha jól akarunk imádkozni, nem kell sokat beszélnünk. Tudjuk, hogy Isten jelen van a tabernákulumban. Megnyitjuk előtte a szívünket, élvezzük szent jelenlétét. Ez a legjobb imádság!” – mondta.

Az imádság azt jelenti: az ember Isten szerető tekintetébe helyezkedik, és szeretettel viszonozza azt. „Lélekben tekintsetek Isten szívére, és maradjatok így, szavak nélkül! Az is imádság, ha egyszerűen Istenre gondoltok. Ha nincs különösebb mondandótok, csak arra gondoltok, hogy Isten jelen van – ez a legjobb imádság” – biztatta a híveket.

Az imádság a szívek párbeszéde: Isten a szívünkkel közli magát. Ezért az, hogy mennyire jól imádkozunk, azon múlik, mennyire erősen vágyakozik a szívünk Isten és az örökkévalóság után – tanította. És megfordítva: minél többet imádkozik valaki, annál erősebben vágyakozik a mennyei dolgok után: „Az ima olyan, mint a tűz, amely hevével megtölti és az ég felé emeli a hőlégballont.” A szív tisztaságára is felhívta azonban a figyelmet: „Az ima olyan, mint egy illatos rózsaszál, de csak az érzi az illatát, aki tiszta szívvel imádkozik.”

„Az imádság a mennyország előíze, az Istennel való bensőséges egység megtapasztalása – mondta az arsi plébános. – Olyan ez, mint amikor két gyertya viasza összeolvad.” Ha a nap folyamán fenn tudjuk tartani ezt az imádságos, szerető egységet, létünk valóban imádsággá válik, amint Benedek pápa említette. „A lélegzésben sohasem tartunk szünetet – még kevésbé veszítsük el Isten jelenlétét!”

Vianney Szent János gyakorlati tanácsokat is adott a híveknek: „Reggel, amikor felébredünk, ajánljuk Istennek szívünket, lelkünket, gondolatainkat, szavainkat, tetteinket, egész lényünket, hogy használjon mindent az ő dicsőségére. Újítsuk meg a keresztségi ígéreteket, mondjunk köszönetet őrzőangyalunknak, és kérjük, hogy maradjon velünk a nap folyamán. Ne feledjük: Isten mindig a nap kezdetére készíti elő számunkra az aznapra szükséges kegyelmeket. Tudja, milyen bűnalkalmak adódnak majd a nap folyamán, és minden szükségeset megad, amit ekkor kérünk.”

Hogy életünk állandó imádsággá váljék, fontos, hogy előre rögzített időpontokban imádkozzunk. Ezek az időpontok olyanok, mint a tartalék tűzifa: biztosítják, hogy az Isten iránti szeretet tüze újra meg újra fellobbanjon, a nap többi részében pedig szelíd izzással égjen. Előre készüljünk a találkozásra, az imádság idejére pedig vonuljunk félre, és teremtsünk külső-belső csendet, mivel „Isten a csendben szól”. A nap folyamán is fontos az összeszedettség: minél szétszórtabban, felszínesebben él valaki, annál üresebbek az imái; minél többet gondolkodik, minél többször köti össze Istennel a nap történéseit, annál mélyebben és gyümölcsözőbben tud imádkozni – tanította.

Vianney Szent János azt tanácsolta, hogy ne egészséget, földi boldogságot kérjünk az imában, hanem elsősorban az Istennel való egyesülést. Biztatott, hogy mindig merjünk bizalommal fordulni Istenhez, aki „szereti, ha alkalmatlankodunk neki”. Imádkozzunk Jézus nevében, mivel „így nem mi imádkozunk, hanem Jézus imádkozik értünk Atyjához.” Kérjük őrangyalunk segítségét, hogy lelki szárazság idején, amikor nehezen megy az ima, Isten vigasztalása helyett a vigasztalás Istenéhez ragaszkodjunk.

A szentéletű plébános így beszélt az ima és az élet kapcsolatáról: „Én lelkem, a jó Istennel beszélgetsz, vele dolgozol, vele jársz, küzdesz és szenvedsz. Dolgozol, de ő megáldja fáradozásodat. Gyalogolsz, de ő megáldja lépteidet. Szenvedsz, de ő megáldja könnyeidet. Mily hatalmas, nemes, mily vigasztaló dolog mindent Istennel együtt és tekintetétől kísérve tenni, mily nagyszerű arra gondolni, hogy mindent lát és mindent számon tart!”

Forrás ~ Internet

Árpádházi Szent Margithoz

Alázatosság és ártatlanság példaképe, Szent Margit! 

Ki Jézus szívéért elhagytad a királyi pompát, és az Úr tiszta jegyese lettél, 

íme Hozzád folyamodom és oltalmadba ajánlom szívemet és lelkem tisztaságát!
Nagy alázatosságodra kérlek, őrizd szívemet, hogy meg ne rontsa a hiúság! 

Angyali ártatlanságodra kérlek, ajánlj engem égi jegyesednek és az Ő szeplőtelen Anyjának, 

hogy esedezésem által minden bűntől tisztán maradhassak.

Ámen.

 

Szent Rita köszöntése

Üdvözlégy, dicsőséges Szent Rita, Krisztus kiválasztott jegyese!

 Teljes szívemből örülök annak a dicsőségnek, amelyet most Jézus Krisztussal a mennyei Paradicsomban élvezel. Esdve kérlek, hogy emlékezz meg rólam. 

Nyerd el számomra a kegyelmet, hogy feladataimat Isten dicsőségére és lelkem üdvére teljesítsem,

 hogy a bűnt kerüljem, valóban engesztelést nyújtsak az Istent érő sértésekért, és így az örök boldogságba jussak, hogy veled és minden szenttel együtt mindörökké dicsérjem és dicsőítsem Istent.

 Amen.

 SZŰZ MÁRIA SZÜLETÉSE - KISBOLDOGASSZONY -  Szeptember 8.

Jézus Krisztus nemzetségtáblája, aki Dávidnak, Ábrahám fiának a fia. Ábrahám nemzette Izsákot; Izsák nemzette Jákobot; Jákob pedig nemzette Júdát és ennek testvéreit; Júda nemzette Fáreszt és Zárát Támártól; Fáresz nemzette Ezront; Ezron nemzette Arámot; Arám nemzette Aminádábot; Aminádáb nemzette Nahsont; Nahson nemzette Szálmont; Szálmon nemzette Boózt Ráhábtól; Boóz nemzette Obedet Rúttól; Obed nemzette Jesszét; Jessze pedig nemzette Dávid királyt. Dávid nemzette Salamont Uriás feleségétől; Salamon nemzette Roboámot; Roboám nemzette Ábiát; Ábia nemzette Ászát. Ásza nemzette Jozafátot; Jozafát nemzette Jórámot; Jórám nemzette Oziját; Ozija nemzette Jótámot; Jótám nemzette Ácházt; Ácház nemzette Hiszkiját; Hiszkija nemzette Manasszét; Manassze nemzette Ámont; Ámon nemzette Joziját; Jozija pedig nemzette Joakimot és ennek testvéreit a Babilonba való áttelepítéskor. A Babilonba való áttelepítés után Joakin nemzette Salátielt; Salátiel nemzette Zerubbábelt; Zerubbábel nemzette Ábiudot; Ábiud nemzette Eljakimot; Eljakim nemzette Ázort; Ázor nemzette Szádokot; Szádok nemzette Ákimot; Ákim nemzette Eliúdot; Eliúd nemzette Eleazárt; Eleazár nemzette Mattánt; Mattán nemzette Jákobot. Jákob pedig nemzette Józsefet. Ő volt a férje Máriának, akitől született Jézus, akit Krisztusnak neveznek. Jézus Krisztus születése pedig így történt: Anyja, Mária el volt jegyezve Józseffel. Mielőtt egybekeltek volna, kitudódott, hogy méhében fogant a Szentlélektől. József pedig, a férje, igaz ember lévén, nem akarta őt hírbe hozni, ezért elhatározta, hogy titokban bocsátja el őt. Amikor ezeket forgatta szívében, íme, az Úr angyala álmában megjelent neki és így szólt: ,,József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, mert ami őbenne fogantatott, a Szentlélektől van. Fiút fog szülni, és a Jézus nevet adod neki, mert ő szabadítja meg népét bűneitől. Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék az Úr szava, amit a próféta által mondott: ,,Íme, a szűz méhében fogan és fiút szül, és a nevét Emmánuelnek fogják hívni' [Iz 7,14]. Ez azt jelenti: Velünk az Isten. Mt 1,1-16.18-23

Elmélkedés:
Mária-ünnepeink az esztendő során amellett, hogy a názáreti lányra
gondolunk, alkalmat adnak arra, hogy Krisztusra emlékezzünk. Mária egész
életében felfedezhetjük ezt a Krisztusra, a Megváltóra mutató jelleget. Az
édesanyától megtanulhatjuk, hogy a Fiút szemléljük, aki nem csak földi
anya gyermeke volt, hanem a mennyei Atyáé is. Máriától, aki az emberek
közül bizonyára a legjobban ismerte Jézust, megtanulhatjuk, hogy nekünk is
Krisztus mind jobb megismerésére kell törekednünk. Máriától, aki
szenvedéseiben is együtt volt fiával, megtanulhatjuk, hogy nekünk is
Krisztushoz érdemes kapcsolnunk szenvedéseinket. Máriától, akinek teste
hordozta Krisztus testét, megtanulhatjuk, hogy nekünk is Krisztushoz kell
hasonlókká válnunk.

KISBOLDOGASSZONY ÜNNEPÉN

Az első fénysugár, mely utat tör Fia fényességének. Eljött szeptember. 

A székely naptár szerint e hónap a Földanya hava.

Anya. 

E szó édes minden gyermek ajkán. Egy olyan kincs, melyet meg nem érdemelve kapunk Istentől ajándékul. S hogy Isten milyen jóságos, hatalmas szeretettel van irántunk, annak bizonyítéka, hogy kaptunk tőle egy égi édesanyát is, ki minden emberi szív bölcsőjének ringatója. A Földön mi emberek akkor élhetünk szívből s igazán, ha a földről az ég felé tekintünk. Égi édesanyánk felé.

Szeptember 8-án ünnepeljük Boldogságos Szűz Máriának, a szent gyermek születésének liturgikus ünnepét, aki 'az egész világ megváltásának hajnala és reménye'. Az ő méhébe, mint a legszentebb templomban szállt le Isten a saját személyébe, hogy emberi alakot nyerjen, és látható formában lakozzék kegyesen az emberek között.

Ez a nap öröm az égben és Földön. Örvend az ég, mert megjelent a világban Isten legszebb, legcsodálatosabb teremtménye, a föld pedig azért, mert felvirradt rá a megváltás hajnala.
Gyermekkoromban azt mesélték falun az öregek, ezen a napon meg kell nézni a napfelkeltét. Csendesen, várakozással teli szívvel csodálni a hajnalcsillagot, mely pislákoló mécsesként jelzi, nincs messze a napfelkelte. S amikor eljön a pillanat, s végigtekintünk a horizonton, megpillanthatjuk Máriát a kelő napban. Ő az első fénysugár, ki utat tör a sötétségben Fia fényességének.

Ő is ennek a földnek szülötte. Ádám gyermeke. Hiszen ezen az ünnepen először a föld számára született. A Szentháromság mérhetetlen szeretettel és kegyelemmel tekint le rá. Kegyelemmel, mely erőt adott számára. Erőt, hogy vállalni tudja a feladatot. Szabad volt mégis engedelmes.

'Legyen nekem a Te szavaid szerint' (Lk. 1,38)

Vállalta a munkát, a szenvedést, az Isten anyaságot, de a kereszt alatt elvállalta azt is, hogy édesanyja legyen mindazoknak, akik szent Fia kereszthalálának gyümölcseiben részesülni fognak. Micsoda anya az ilyen! Mennyi szeretet s ősbizalom Isten iránt! Vállalni azt az életet, amely Isten tervének prológusa az üdvözülés könyvében.

Azért örülünk Mária születésének, mert a születés mindig ünnep. Növekszik az élet. S mily csoda, hogy a templomba lépve bennünk is növekszik az élet. Abba a templomba, mely támfallal körülvett, s Kisboldogasszony tiszteletére szenteltetett. Isten szeretete egész életünk támfala, melyet nem kőfalak között, hanem szívünkben találunk meg igazán, ha hittel közeledünk.

Forrás ~ Internet