SZENT AMBRUS PÜSPÖK ÉS EGYHÁZTANÍTÓ ~ DECEMBER 7.

Szent Ambrus Trierben született 340 körül, családja Rómából származott. Apja birodalmi tisztviselő volt, Gallia praetori prefekturájának a vezetője. Rómában tanult irodalmat és jogot, diplomáciai pályára készült, majd Sirmiumban - Sremska Mitrovica - volt hivatalnok.

374-ben Milánóban működött mint a város prefektusa, és egy püspökválasztás során a katolikusok és ariánusok csaknem véres zavargásba keveredtek. Ambrus a rend fenntartására katonákkal sietett a helyszínre. Ekkor a nép, egy gyermek bekiabálására, közfelkiáltással püspökké választotta, pedig akkor még csak hittanuló volt.

Megkeresztelkedett, pappá szentelték, és egy hét múlva december 7-én fel is szentelték Milánó püspökévé.

Püspöki feladatait nagyon jól látta el, mindenki iránt gyakorolta a felebaráti szeretetet, népe pásztora és tanítója volt. Az ariánusok ellen küzdött, könyveket írt, kiváló szónok volt, és küzdött a pogányság maradványai ellen is.

Beszédeit tömegek hallgatták, tanulmányozására Ágoston Afrikából Milánóba utazott. A szónoklatok hatása alatt Ágoston megtért, megkeresztelkedett, új életet kezdett.

Hatalmas tudása, kiváló politikai érzéke, rendíthetetlen hite a legjelentősebb egyházatyák közé emelte. Mindég a legfontosabbnak tartotta a püspöki feladatait, de ebben gyakran gátolta a politikában rá váró feladatok megoldása. Meghalt 397. ápr. 4-én Milánóban és ott van eltemetve.

Példája: tehetséged teljesen hivatásod szolgálatába állítsd!

'Istenünk, ki Szent Ambrus püspököt a katolikus hit tanítójává és az apostoli bátorság példaképévé tetted, kérünk, támassz ma is szíved szerint való férfiakat, hogy azok bátran és bölcsen kormányozzák Egyházadat!' Amen.

Forrás ~ Internet

EVANGÉLIUMI ELMÉLKEDÉS

2016. december 7. – Szerda

Abban az időben Jézus így szólt az őt követő emberekhez: 'Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak vagytok, és terhek alatt görnyedtek: én felüdítelek titeket! Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű, és nyugalmat talál lelketek. Mert az én igám édes, és az én terhem könnyű.' Mt 11,28-30

Elmélkedés

Keresztény hitünk szerint a Szentírás Isten kinyilatkoztatása, ezért benne Isten feltárja önmagát, benső életét az ember számára és közli az emberrel kapcsolatos szándékát is. A Szentírást olvasva fény derül arra, hogy Isten lényege a szeretet, mindent szeretetből tesz. Az ő szeretetének köszönhető a teremtett világ, és az ő képmására megteremtett ember is neki köszönheti létezését. Isten szeretete megmutatkozik továbbá a gondviselésben és a megváltásban. Szeretetből meghívja az embert, hogy éljünk vele. E meghívása mindenkinek szól, ahogyan ezt a mai evangéliumban olvassuk: 'Jöjjetek hozzám mindnyájan!' Isten hívását elfogadni azt jelenti, hogy elindulunk a hit útján és minden nap megteszünk egy lépést. A hit útjának első lépése Isten létezésének elfogadása. Nem az a döntő itt, hogy a teremtett világból, annak szépségéből és rendezettségéből ki tudjuk-e következtetni Istennek a létezését, hanem az, hogy megnyilvánulása, szeretetének és gondviselésének jelei alapján elfogadjuk-e őt az élet Urának, és elismerjük-e azt, hogy egyedül ő képes minket üdvözíteni. Mert Isten legfőbb szándéka az, hogy az ember, minden ember eljusson az üdvösségre, azaz a vele való, örökké tartó szeretetközösségre. Az adventi időben érdemes odafigyelnem a megváltó Jézus hívására és elindulnom felé.

© Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus! Te mindennap, minden pillanatban jössz hozzánk. Szívünk ajtaján kopogtatsz, szeretnél belépni életünkbe. Én mégis sokszor észre sem veszem érkezésed, nem hallom hangodat, nem ismerem meg arcodat. Megfeledkezem arról, hogy szegény, rászoruló, szerencsétlen emberek alakjában érkezel. Taníts engem a türelmes, reményteli, örvendező várakozásra. Taníts arra, hogy úgy várjalak, ahogyan a kismamák várják gyermekük születésének pillanatát. Érintsd meg szívemet! Töltsd be vágyakozásom! Tedd boldoggá az életem jöveteleddel!

 

'A zarándokegyház eszkatologikus jellege'

Jézus Krisztusban mindnyájan hivatalosak vagyunk az Egyházba, és ott Isten kegyelméből eljutunk az életszentségre. Az Egyház azonban csak a mennyei dicsőségben válik majd tökéletessé, amikor elérkezik a mindenség megújulásának ideje, amikor az emberiséggel együtt tökéletesen helyreáll majd Krisztusban a teremtett világ, minthogy bensőségesen össze van kapcsolva az emberrel, és az ember által éri el célját. Krisztus mindenkit magához vonzott, amikor felemelték a földről. 

Amikor pedig feltámadt a halálból, elküldte tanítványaira éltető Lelkét, és általa az üdvösség egyetemes szakramentumává tette saját testét, ami az Egyház; az Atya jobbján ül, de folytonosan munkálkodik a világban, hogy elvezesse az Egyházba az embereket, s általa szorosabban kapcsolja magához, és saját testével-vérével táplálva, részesítse őket megdicsőült életében.

A megígért és várt helyreállítás eszerint már el is kezdődött Krisztusban, útjára indult a Szentlélek elküldésével, és őáltala folytatódik az Egyházban. A hit fényében itt tudjuk meg, mi az értelme ennek a mi földi életünknek, amelynek folyamán az Atya megbízásából örök javak reményében ennek a világnak javára fáradozunk, és munkáljuk üdvösségünket.

Már elérkezett tehát a végső idő, visszavonhatatlanul le vannak rakva a világ megújításának alapjai. Mindez valamiképpen elővételezve meg is valósult e világon, hiszen az Egyházat már a földön ékesíti az igazi, bár még nem tökéletes szentség.

Amíg azonban meg nem lesz az új ég és az új föld, amely az igazságosság hazája, addig a zarándokló Egyház a jelen világhoz tartozó szentségeiben és intézményeiben - ennek a világnak mulandó alakját hordozza, és maga is ott él a teremtmények között, amelyek a világ végéig sóhajtoznak, vajúdnak, és várják az Isten gyermekeinek megnyilvánulását. 

 A II. vatikáni zsinat 'Lumen gentium' kezdetű, az Egyházról szóló dogmatikai konstitúciójából

Forrás ~ Internet

'A halál nyomasztó terhét legyőzi a szeretet ereje'

Urunk először is azt kérdezte meg, ami tudott. Nem egyszer, hanem másodszor, sőt harmadszor is, hogy vajon Péter szereti-e őt, és háromszor hallja Pétertől, hogy szereti őt, és ugyanannyiszor bízza rá Péterre juhai legeltetését.

A háromszoros tagadást háromszoros megváltás teszi jóvá, nehogy a nyelv inkább szolgáljon a félelemnek, mint a szeretetnek, és hogy a fenyegető halál ne csaljon ki több szót, mint a meglévő élet. Legyen a szeretet feladata az Úr nyájának legeltetése, ha a Pásztor megtagadása a félelem jele volt.

Akik azzal a lelkülettel legeltetik Krisztus juhait, hogy azok a sajátjuk legyenek s ne Krisztuséi, azok Krisztus szeretete helyett önzésükről tesznek tanúbizonyságot. Ezektől óv Krisztus annyiszor idézett szava, akikről az Apostol felpanaszolja, hogy a maguk javát keresik és nem Jézus Krisztusét. 

Mert mi mást jelent: 'Szeretsz engem? Legeltesd juhaimat!' (Jn 21,15), mint: Ha engem szeretsz, ne azon törd a fejedet, hogyan tartsd jól magadat, hanem juhaimat. Ne mint a magadéit, hanem mint az enyéimet legeltesd őket. Az én dicsőségemet és ne a tiedet keresd bennük, az én uralmamat és ne a tiedet, az én hasznomat és ne a magadét. Ne légy olyan, mint a veszedelmes időkben élő emberek, akik önmagukat szeretik és mindazt, ami kapcsolatban van a bajok csíráival.

Ne legyenek tehát önzők, akik Krisztus bárányait legeltetik; ne mint a magukét, hanem mint az övéit legeltessék őket. Akik Krisztus bárányait legeltetik, azoknak különösen kell kerülniük azt a hibát, hogy a maguk javát keressék s ne Krisztusét és hogy saját vágyaik kielégítésére használják fel azokat, akikért Krisztus vérét ontotta. 

Abban, aki Krisztus bárányait legelteti, oly nagyra kell felhevülnie a Krisztus-szeretetnek, hogy legyőzze még a haláltól való természetes félelmet is, ami miatt nem akarunk meghalni, mikor pedig Krisztussal szeretnénk élni. De bármilyenek legyenek is a halál kellemetlenségei, le kell azokat győznie annak az erős szeretetnek, amellyel azt szeretjük, aki annak ellenére, hogy ő a mi életünk, a halált is elszenvedte értünk.

Mert ha a halálnak semmi vagy csak nagyon kevés kínja lenne, akkor nem lenne olyan nagy a vértanúk dicsősége. De, ha a jó Pásztor, aki életét adta juhaiért, és magukból a juhokból oly sok vértanút támasztott magának, mennyivel inkább kell az igazságért a halálig küzdeniük és a bűnnek vérük ontásáig ellenállniuk azoknak, akikre rábízta a juhok legeltetését, tanítását és irányítását. 

És ezért ki ne látná be az ő szenvedésének példája láttán, hogy a pásztoroknak sokkal inkább kell hasonlóvá lenniük hozzá, ha már a juhok közül is oly sokan lettek hasonlóvá az Egyetlen Pásztorhoz, akinek egyetlen nyájában maguk a pásztorok is juhok. Mert mindenkit saját juhává tett, amikor mindenkiért meghalt. Hiszen ő maga is Isten áldozati Bárányává lett, hogy mindenkiért szenvedhessen. 

 Szent Ágoston püspöknek Szent János evangéliumáról szóló fejtegetéseiből

Forrás ~ Internet

 

 

SZENT MIKLÓS PÜSPÖK ~ DECEMBER 6.

 

Szent Miklós gazdag családba született, és már gyermek korától biztosítva volt számára a vallásos nevelés. Újszülött koráról tartja a hagyomány, hogy böjti napokon csak egyszer szopott. Nagyobb korában nem követte társait azok szilaj szórakozásaiban, inkább templomokat látogatott. Amikor szülei elhunytak, gazdag örökségét jóra igyekezett használni.

Egy elszegényedett nemes ember élt akkoriban városában, aki három szép leányát nem tudta kiházasítani vagyon hiányában. Amikor Miklós erről tudomást szerzett, egymás utáni éjszakákon egy-egy zacskó aranyat dobott be titokban hozzájuk. Az elsőt a boldog apa még égi ajándéknak képzelte, de a harmadiknál megleste szentünket. Lábaihoz borulva köszönte meg a jóságot, ez persze nagy zavarba hozta Miklóst, aki szeretett volna ismeretlen maradni.

Törökország területén a lyciai Myrában éppen püspökválasztás volt, amikor Miklós a templomba bement, és a Szentlélek sugallatára ekkor őt választották püspökké.

Ekkoriban történt, hogy egy viharba került hajó legénysége a végveszélyben kétségbeesetten fohászkodott Miklós püspök segítségéért. Feltűnt a zűrzavarban ekkor egy ismeretlen - mondja a legenda, aki a hajó órában megjavította és beállította a vitorlázatot és kötélzetet. Segítségével a hajó hamarosan partot ért, megmenekültek. Ekkor azonban az idegen nyomtalanul eltűnt. A hálás hajósok a templomba mentek menekülésüket Istennek megköszönni, és ott döbbentek rá, hogy az ismeretlen segítő Miklós püspök volt, akit segítségül hívtak.

Hallotta egyszer Miklós püspök, hogy ki akarnak végezni városában három ártatlan embert, ugyanis a helytartó szemet vetett vagyonukra. Miklós futva hagyta magukra a császár éppen nála levő küldötteit, erőszakkal akadályozta meg a kivégzést. Amikor a küldöttek dolgukat kiválóan elvégezték, és visszatértek a császárhoz, jó munkájukat a császár hálásan megjutalmazta. Az udvari intrika azonban nem nézte jószemmel sikerüket, hamis vádakkal börtönbe juttatták őket, sőt már kivégzésüket is kitűzették. A császári küldöttek ekkor, visszaemlékezve Miklós püspök hősies segítőkészségére, reménytelenségükben szentünkhöz fohászkodtak. A segítség ekkor sem maradt el. Szent Miklós megjelent álmában Konstantin császárnak és ráparancsolt, hogy a három küldöttet még az éjjel bocsássa szabadon. Konstantin személyesen nem ismerte Miklós püspököt, nem is akart az álomnak engedelmeskedni. Mivel nem tudott már tovább aludni, felkelt, és még az éjjel elment a császár az ítéletet hozó bíróhoz. Meglepetésükre a bíró ugyanazt a látomást álmodta. Nekiláttak ezért, gyorsan újravizsgálták az ügyet, és kiderült, hogy a három hivatalnok ártatlan. Hálás szívvel mentek Miklós püspökhöz köszönetet mondani.

Nagyon idősen, halálát közeledni érezve, Miklós egy angyal segítségével tudott a betegség fájdalmai felett uralkodni. Istennek ajánlva lelkét, szép halállal halt meg 350 körül. Myrában temették el, azonban egy török támadás feldúlta sírját. A keresztesek felszabadították Myra városát, ekkor találták meg csontjait. Kegyelettel vitték biztonságos helyre, Itáliába, Bari városába. A 10. századtól terjedt el tisztelete. A tanulók védőszentje. Emléknapján szokásos az ajándékozás. Nálunk szláv hatásra Mikulásnak becézzük az ajándékozásban megszemélyesített püspököt.

Példája: segíts másokon!

 

  'Irgalmas Istenünk, alázattal kérünk, Szent Miklós püspök közbenjárására engedd, hogy minden veszedelemben oltalmat találjunk nálad, és az üdvösség útján akadálytalanul haladjunk előre!' Amen.

 

Forrás ~ Internet

 EVANGÉLIUMI ELMÉLKEDÉS

 

2016. december 6. – Kedd

Egy alkalommal Jézus ezt a példabeszédet mondta tanítványainak: 'Mit gondoltok? Ha valakinek száz juha van, és egy elcsatangol közülük, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a hegyen, és nem megy-e, hogy megkeresse az eltévedtet? Ha aztán szerencsésen megtalálja, bizony mondom nektek: jobban örül neki, mint az el nem tévedt kilencvenkilencnek. Éppen így mennyei Atyátok sem akarja, hogy csak egy is elvesszen e kicsinyek közül.' Mt 18,12-14

Elmélkedés

A tegnapi elmélkedésben már szó esett arról, hogy a bűntől való szabadulást egyedül Isten adhatja meg az embernek. A bűn ugyanis olyan élethelyzet, amelyből az ember nem képes a maga erejéből felemelkedni és más emberek segítségére sem számíthat. A bűn olyan szándék, szó, tett vagy mulasztás az ember részéről, amelyért felelősek vagyunk, és amely megrontja kapcsolatunkat Istennel és embertársainkkal. Ezt a helyzetet szemlélteti a mai evangéliumban Jézus példabeszéde az elveszett bárányról. A hasonlat újdonsága abban rejlik, hogy maga Isten indul el keresni és megmenteni a bűnös, az eltévedt embert. Az ószövetségi idők tanítása szerint a bűnét beismerő embernek minden igyekezetével arra kell törekednie, hogy kiengesztelje Istent és ezáltal elhárítsa a bűnéért járó jogos isteni büntetést. Ezzel szemben az újszövetség igazi örömhírét hirdeti Jézus, aki nem egyoldalúan szemléli a bűnbocsánat eseményét, hanem az ember bűntől való szabadulásának vágya mellett bemutatja a másik oldalt is, azaz az emberhez lehajló isteni irgalmasságot, az embert felemelő isteni jóságot, az ember számára új lehetőséget adó Istent. Az adventi időben jó rácsodálkoznunk arra, hogy a bűnös emberiség megsegítésére siető Isten irgalma nyilvánul meg abban, hogy elküldte Fiát, az emberiséget a bűntől megváltó Jézust.

© Horváth István Sándor

Imádság

Ó örök Ige, Isten és Mária Fia, újítsd meg a lelkek rejtekében születésed csodáját! Megváltott fiaidat öltöztesd halhatatlanságba, gyújts bennük szeretetet, egyesítsd valamennyit titokzatos Tested kötelékeivel, hogy eljöveteled meghozza a biztos békét, az egyesek és a népek közötti testvéri összefogást! Amen.

 Szent XXIII. János pápa

'Krisztus által az Isten szólt hozzánk'

Az Ószövetségben főképp azért volt szabad Istenhez kéréseket intézni, és azért volt illő, hogy a papok és a próféták látomásokban részesüljenek, mert akkor még nem volt a hit ennyire megalapozva, hiszen nem volt még meg az evangéliumi törvény. 

Ezért szükség volt arra, hogy egyes dolgokat megkérdezzenek Istentől, és Isten feleletet is adjon nekik; hol szavakban, hol látomásokban, hol kinyilatkoztatásokban, máskor meg képekben, hasonlatokban és más efféle módon. Az ő összes válasza, szava és kinyilatkoztatása mind a mi szent hitünknek titkává lett, vagy pedig hitünket közelről érinti, vagy arra vonatkozik.

Most azonban, midőn hitünk az Úr Krisztusban már meg van alapozva, és az evangéliumi törvény a kegyelem jelen időszakában már ki van hirdetve, nincs többé semmi ok arra, hogy mi is kérdésekkel forduljunk Istenhez, és hogy ő azokra feleljen, mint annak idején. Hiszen nekünk adta Fiát, az ő egyszülött Igéjét: akiben egyszerre mindent megmondott és kinyilatkoztatott nekünk, mert ő az egyetlen örök Ige, és utána már nincs többé mondanivalója.

Ez az értelme annak a szentírási helynek, ahol Szent Pál inti a zsidókat, hogy hagyjanak fel a mózesi törvények szokásaival, és többé ne annak szabályai szerint akarjanak érintkezni Istennel, hanem kizárólag Jézus Krisztusra függesszék szemüket: Azelőtt Isten a próféták útján több alkalommal és többféle módon szólt őseinkhez.

 Ebben a végső korszakban a Fia által beszélt hozzánk (Zsid 1,1-2). Ezzel azt akarja megértetni az Apostol, hogy Isten oly sok nagyszerű dolgot jelentett ki Igéje által, hogy már nincs mit kívánnunk. Amit azelőtt részletenként nyilatkoztatott ki a próféták által, azt most mind egyszerre mondta meg általa, hiszen egészen nekünk adta egyszülött Fiát.

Aki tehát mostanában fordulna Istenhez kérdéssel, vagy kérne tőle valami látomást vagy kinyilatkoztatást, az megsértené Istent, mert nem függesztené a szemét kizárólag Krisztusra, hanem valami mást keresne, vagy valami újdonságra volna kíváncsi.

Isten joggal azt felelhetné az ilyennek: Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik. Őt hallgassátok! (Mt 17,5) Már kijelentettem mindent az én Igémben. Egyedül csak őreá tekints! Őbenne már kinyilatkoztattam és megmondtam neked mindent. Sőt őbenne sokkal többet is fogsz találni, mint amit tőlem kívánhatnál és kérhetnél.

Már a Tábor-hegyen leszálltam reá Szentlelkemmel együtt, és azt mondtam: Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik. Őt hallgassátok! (Mt 17,5) Nincs miért új tanítást sürgetned, vagy új kérdésekre feleletet várnod. Ha azelőtt szóltam is hozzátok, ezt azért tettem, hogy megígérjem Krisztus eljövetelét. 

A kérdések is, amelyeket hozzám intéztek, a Krisztusra irányuló vágyat és reményt fejezték ki. Hiszen őbenne kell ezután az embereknek minden jót megtalálniuk, amint ezt most az evangélisták és az apostolok tanítása kifejezi. 

 Keresztes Szent János áldozópapnak 'A Kármelhegy útja' című munkájából

Forrás ~ Internet

 EVANGÉLIUMI ELMÉLKEDÉS

 

2016. december 5. – Hétfő

Egyik napon, amikor Jézus tanított, farizeusok és törvénytudók is ültek körülötte, akik Galilea és Júdea különböző falvaiból és Jeruzsálemből jöttek. Az Úr ereje akkor arra indította Jézust, hogy gyógyítson. Ekkor néhány férfi egy béna embert hozott hordágyon. Be akarták vinni a házba, hogy eléje tegyék, de a tömeg miatt nem fértek hozzá. Ezért fölmentek a tetőre, és azon át bocsátották le ágyastul a középre, Jézus elé. Hitük láttára Jézus így szólt: 'Ember, bocsánatot nyertek bűneid.' Erre az írástudók és a farizeusok azt gondolták magukban: 'Ki ez, hogy így mer káromkodni? Ki bocsáthatja meg a bűnöket? Nemde egyedül Isten?' Jézus pedig gondolataikba látva megszólalt: 'Miért gondolkodtok így magatokban? Mi könnyebb, ha azt mondom: 'Bocsánatot nyertek bűneid!' - vagy azt: 'Kelj föl és járj!'? Tudjátok meg tehát, hogy az Emberfiának van hatalma földön a bűnök megbocsátására.' Ezzel a bénához fordult: 'Mondom neked, kelj föl, fogd ágyadat, és menj haza!' Erre ő a szemük láttára tüstént fölkelt. Fogta ágyát, amelyen feküdt, és Istent magasztalva hazament. Erre mindnyájukat ámulat fogta el, magasztalták Istent, és félelemmel eltelve mondogatták: 'Csodadolgokat láttunk ma.' Lk 5,17-26

Elmélkedés

A bűn természetét és a bűnös ember magatartását több szempontból is vizsgálhatjuk. Tény, hogy Isten olyan embert teremtett, aki az élet útját botladozva, elesve, de újra felemelkedve járja. Ha ez nem így volna, a szabadságunktól, a szabad akaratunktól lennénk megfosztva. Korunk emberét sokszor jellemzi a bűn iránti érzéketlenség, de ez is csak viszonylagos. Miközben saját hibáját az ember szívesen csökkenti és saját rossz cselekedeteit jelentéktelennek minősíti, az ellene elkövetett bűnöket nem tudja elfelejteni, azokat nem tudja megbocsátani és szüntelenül a bűnös méltó megbüntetését szorgalmazza. A mai evangéliumban egy béna ember meggyógyításáról olvasunk. A testi gyógyuláshoz Jézus hozzáteszi a lelki gyógyulást, a bűnbocsánatot is, így a korábban béna ember testi nyomorúságától megszabadulva és lelkileg újjászületve távozhat. A történetben világosan elkülönül az emberi gyengeség és az isteni erő, az emberi tehetetlenség és az isteni cselekvés, az emberi akadékoskodás a jelenlévő farizeusok és törvénytudók részéről és a szabadító isteni szó. A történet azt jelzi, hogy a bűn olyan határhelyzet, amelyben megnyilvánul emberségünk és megtapasztaljuk, hogy rászorulunk Isten segítségére, megbocsátására. Egyedül Isten irgalma szabadíthat meg minket a bűntől.

© Horváth István Sándor

Imádság

Hozzád fordulok, Atyám, mindenható Isten: őszinte szívvel és kicsinységem tudatában hálát adok neked, s egész lelkemmel kérlek, rendkívüli jóságodban fogadd jóakarattal könyörgésemet: hatalmaddal űzd el az ellenséget tetteimtől és cselekedeteimtől, erősíts engem a hitben, kormányozd értelmem, adj nekem bensőséges gondolatokat, és vezess el engem boldogságod birtoklására!

Szent Ágoston

ADVENTI HIMNUSZ

Figyelmezz, Izrael Ura,

Ki ülsz a Kerubok felett,

Jelenj meg Efraim előtt,

Jöjj, támaszd fel hatalmadat!

Nemzetek Megváltója, jöjj,

Szűznek szülötte, jöjj közénk,

Ámuljanak a századok:

Istenhez illő születés!

Nem férfiú magva hozott,

Titkos lehellet ád nekünk:

Isten Igéje testbe vált,

S a szűzi méh virága vagy.

Kelyhe gyümölcsöt bontogat,

Szemérme bár bontatlan áll,

Erénye tisztán tündököl:

Isten járja e templomot.

Szemérme mint királyi ház:

E nászteremből lép elő,

Mint kettős lényű óriás,

S vígan repes az út elé.

Kijössz Atyádnak mélyiről,

Bemégy Atyádnak mélyire.

Leszállasz mind a poklokig,

Felszállasz Isten székeig.

Ki az Atyának mása vagy,

Ölts testet, győzelmed jelét.

Testünket, a gyámoltalant,

Tegye acélossá erőd.

Már fénylik Jézus jászola,

Új fényt lehel az éjszaka.

Ezt immár meg ne rontsa éj,

Nem-szűnő láng legyen a hit.

 Szent Ambrus

Fordította: Sík Sándor

Forrás ~ Internet 

 

'A pusztában kiáltónak szava'

A pusztában kiáltónak szava: Készítsétek az Úr útját, egyengessétek Istenünk ösvényeit! (Mt 3,3) Nyíltan kimondja, hogy mindazoknak, amik a jövendölésekben foglaltatnak, nem Jeruzsálemben, hanem a pusztában kell megtörténniük, vagyis elmondja: minek kell megtörténnie, hogy az Úr dicsősége megjelenjék, és minden ember megismerje Isten üdvözítő akaratát.

Mindez a történelem tanúsága szerint szóról szóra akkor teljesedett be, amikor Keresztelő János a Jordán pusztájában az Úr üdvözítő eljövetelét meghirdette, ahol az Isten üdvösségterve nyilvánosságra jutott. Mert Krisztus és az ő dicsősége akkor lett nyilvánvaló mindenki előtt, amikor megkeresztelkedésekor megnyílt az ég, és a Szentlélek galamb alakjában leszállott, és megnyugodott fölötte, és ez az atyai hang hallatszott, amely bizonyságot tett a Fiúról: Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok! (Mt 17,5)

E szavak azt fejezik ki, hogy Isten ősidők óta a járatlan és áthatolhatatlan pusztaságba készül jönni. Továbbá nem volt meg Isten ismerete a népekben, sőt Isten igaz emberei és a próféták sem kaptak hozzájuk küldetést.

Ezért készített ez a hang utat az Isten Igéjének. Az úttalant és rögöset elsimíttatja, hogy az érkező Úr bevonulhasson. Készítsétek az Úr útját (Mt 3,3): ez az az evangéliumi meghirdetés és új vigasztalás, amely arra irányul, hogy Isten üdvözítő akaratát minden ember megismerje.

Menj föl egy magas hegyre, te, aki jó hírt viszel Sionnak: és engedd ki a hangod, jól engedd ki, te, aki jó hírt viszel Jeruzsálemnek (Iz 40,9). Ezek a mondatok jól kapcsolódnak az előbbiekhez, és alkalmas módon utalnak az evangélistákra, akik hirdetik Isten eljövetelét: az emberekhez, miután előbb a pusztában kiáltó szóról adtak hírt. Vagyis helyes sorrendben követi a Keresztelő Jánosról szóló jövendölést az evangélisták híradása.

Mi más lehetne tehát ez a Sion, mint az, amelyet előzőleg Jeruzsálemnek neveztek? Mert az is hegy volt, amint a Szentírás megemlíti: Sion hegye ez, amelyen laktál (vö. Zsolt 73,2). Az Apostol pedig: Ti Sion hegyéhez járultatok (Zsid 12,22). Vajon talán a régi választott népből kiemelt apostoli kar az, amelyről itt szó van?

Mert hiszen az apostoli kar ez a Sion, ez a Jeruzsálem, amely Isten üdvösségét elfogadta. Ez csatlakozik fönségesen az Isten hegyéhez, tudniillik Isten egyszülött Igéjéhez. Ennek adja a parancsot, hogy ott fönt a magas hegyen hirdessék az üdvösség igéit. De ki az, aki ezt az örömhírt hirdeti, ha nem az evangélisták kara? Mert mit jelent örömhírt hirdetni? Minden embernek, de mindenekelőtt Júda városainak, hirdetni Krisztus földi eljövetelét.

Cezáreai Özséb püspöknek Izajás könyvéhez írt magyarázatából

Forrás ~ Internet

 

 EVANGÉLIUMI ELMÉLKEDÉS

 

2016. december 4. – Advent 2. vasárnapja

Abban az időben: Keresztelő János megjelent Judea pusztájában, és így tanított: 'Térjetek meg, elközelgett a mennyek országa!' Ő volt az, akiről Izajás próféta ezt mondta: A pusztában kiáltónak szava: Készítsétek elő az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit! János öltözéke teveszőrből készült, és bőrövet viselt a derekán. Sáska és vadméz volt az étele. Kivonult hozzá Jeruzsálem, egész Judea és a Jordán vidéke. Megvallották bűneiket, és ő megkeresztelte őket a Jordán folyóban. Amikor látta, hogy sok farizeus és szadduceus is jön hozzá megkeresztelkedni, így szólt hozzájuk: 'Viperák fajzata! Ki indított benneteket arra, hogy meneküljetek a közelgő harag elől? Teremjétek hát a bűnbánat méltó gyümölcsét! És ne higgyétek, hogy közben azt gondolhatjátok: A mi atyánk Ábrahám! Mert mondom nektek: Isten ezekből a kövekből is tud Ábrahámnak fiakat támasztani. A fejszét ráhelyezték már a fák gyökerére: Kivágnak és tűzre vetnek minden fát, mely jó gyümölcsöt nem terem! Én csak vízzel keresztellek titeket a bűnbánatra, de aki énutánam jön, az erősebb nálam; arra sem vagyok méltó, hogy a saruit hordozzam. Ő Szentlélekkel és tűzzel keresztel meg titeket; kezében tartja már a lapátot, hogy kitakarítsa szérűjét. A búzát magtárba gyűjti, a pelyvát pedig olthatatlan tűzben elégeti!' Mt 3,1-12

Elmélkedés - 'A pusztában kiáltó szó'

Minden művész vagy tudós ember végigjárja a maga fejlődésének útját, amely valahol ott kezdődik, hogy rácsodálkozik mások alkotására. Megragadja őt a művészi szépség vagy a tudományos eredmény, és felébred benne a vágy, hogy ő is hasonló értéket hozzon létre. Ehhez persze éveken át kell tanulnia, dolgoznia, küzdenie. Kezdetben még másokat utánoz, az általa eszményinek tartottakat másolja, a legkiválóbbakat választja mesterének, majd egy idő után már próbál kibújni az ő árnyékukból. Próbálja felülmúlni mestereit, s végül, ha valóban párosul benne a tehetség és a szorgalom, előbb-utóbb rátalál a maga útjára, önálló művészi alkotásokat hoz létre vagy új tudományos eredményeket ér el. A művészi alkotói vágy, az új meglátásokat hozó felfedezői kíváncsiság, az önálló személyiséget megmutató törekvés dicsérendő minden művészben és tudósban. Ehhez hasonló fejlődési folyamatot a vallásosság útján, a hit útján, Isten megismerésének és a vele való egyesülésnek az útján is átélünk, bár a folyamat végső eredménye itt nem a teljes önállóság és függetlenség, hiszen a végtelen és mindenható Istent emberi képességeinkkel nem tudjuk felülmúlni. A lelki fejlődés célja az, hogy egyre jobban hasonlítsunk a szent Istenhez, aki az életszentségre hív minket. Ezen az úton sokszor megtapasztaljuk esendőségünket, gyengeségeinket, bűnösségünket. A tapasztalat azt mutatja, hogy sokan már az elején megállnak az életszentség útján, és nem éreznek magukban erőt a továbbhaladáshoz. Akár éppen megtorpanunk, akár lelkesen haladunk az életszentség útján, új erőt adhat nekünk Keresztelő Szent János buzdítása és életmódja. Mondhatnánk, hogy a maga útját járta. Nem városban vagy kisebb településen, nem a társadalom többi tagjával együtt él, hanem lakhelyéül a pusztát választotta. Öltözete egészen egyszerű, minden pompát nélkülöz. Az étkezés tekintetében megelégszik azzal, amit a természet, a puszta ad neki, sáskát és vadmézet eszik. Mindezeket ne tekintsük különcségnek, hiszen kortársai sem így vették, hanem személyében felismerték a prófétát, az Isten által küldött embert, akinek szavára érdemes odafigyelni. Ilyen módon furcsa életmódja felhívás volt a nép számára, hogy felfigyeljenek rá, elmenjenek hozzá és meghallgassák Isten üzenetét. Keresztelő János valójában mégsem a maga útját járta, hanem azt tette, amit Isten kért tőle. János fellépését egy olyan időszak előzte meg, amikor Isten hosszú időn keresztül nem küldött prófétákat a választott nép számára. Az evangéliumban szereplő pusztaság ebben az értelemben nem csupán azt a helyet jelöli, ahol János él és tanít, hanem utal az időre is, azaz a csend korszakát követően most János által újra felhangzik Isten üzenete. János tudatában van annak, hogy milyen ellentétben áll Isten szentsége és a nép bűnös életmódja, ezért üzenete inkább fenyegetés, mintsem vigasztalás. Szavai szerint egyetlen bűnös sem kerülheti el Isten büntetését. A jogos isteni ítélettől való megmenekülés egyetlen lehetősége a megtérés, a bűnbánat, az életmód gyökeres megváltoztatása. Ezért gondol János úgy az eljövendő üdvözítőre, mint az isteni ítélet végrehajtójára. Ez a kép a Megváltó születésével és Jézus fellépésével módosul. Lassan megértjük, hogy az irgalmas Isten Jézus személyében nem az embereket elítélő és megbüntető megváltót küldött, hanem valódi szabadítót, aki a megbocsátás örömhírét hirdeti.

© Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Egykor az emberek a puszta csendjében nem hallottak mást, mint Keresztelő János szavát. Ez a szó az Isten törvényeinek útjára való visszatérésre, a bűnbánatra, a megtérésre szólította fel őket. Arra, hogy megtisztulva készüljenek a Megváltó jövetelére, amely már egészen közel van. Az emberek az Isten küldöttének közelségében és a pusztaság csendjében megérezték bűneik súlyát. A puszta csendjében megértették a bűntől való szabadulás, a bűnös élettel való szakítás fontosságát. A puszta csendje megmutatta számukra a bűntől való szabadulás útját. Vezess engem is abba a pusztába, ahol megtisztulhatok és találkozhatok veled!

'Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot'!

Bejártuk az új keresztények falvait, azokét, akik néhány éve részesültek a keresztény vallás szentségeiben. Ott portugálok egyáltalán nem laknak, mert az a föld igen terméketlen is, szegény is. A bennszülött keresztényeknek nincsenek papjaik, és nem is tudnak egyebet, mint azt, hogy ők keresztények. Nincs, aki misét mondjon nekik; nincs, aki a Hiszekegyet, a Miatyánkot, az Üdvözlégyet vagy a Tízparancsolatot tanítsa nekik.

Amióta idejöttem, egyáltalán nem pihentem: szorgalmasan körüljártam a falvakat, és megkereszteltem minden gyermeket, aki még nem volt megkeresztelve. Köztük rengeteg olyan csecsemőt is, akik - mint ahogy mondani szokás - még azt sem tudják, miben különbözik jobb kezük a baltól. A nagyobbacska gyermekek pedig a zsolozsmát elmondani vagy enni és pihenni sem hagytak, csakhogy valamilyen imádságra tanítsam meg őket. Ekkor kezdtem megsejteni, hogy ilyeneké a mennyek országa.

Minthogy ilyen szent követelést kegyetlenség lett volna visszautasítanom, a keresztvetésen kezdtem, aztán az Apostoli Hitvallást, a Miatyánkot és az Üdvözlégyet véstem emlékezetükbe. Megfigyeltem, hogy nagy tehetség van bennük; és ha lenne valaki, aki keresztény tanításra oktatná őket, kétség nélkül, igen jó keresztényekké válnának.

Ezen a vidéken sokan csak azért nem lesznek keresztényekké, mert nincs, aki keresztényekké tegye őket. Nagyon sokszor eszembe jutnak az európai egyetemek, különösen a párizsi; szeretném végigrohanni, és válogatás nélkül szerte kiabálni, hogy azokat, akikben több a tudomány, mint a szeretet, így döbbentsem meg: 'Jaj, a lelkek milyen nagy száma van kizárva a mennyországból a ti bűnötök miatt, és jut kárhozatra!'

Bárcsak ennek a feladatnak is annyira nekifeküdnének, mint a tanulmányaiknak, hogy számot tudjanak adni Istennek a tudományukról és a rájuk bízott talentumokról.

Ez a gondolat ugyanis arra indítaná legtöbbjüket, hogy - miután elmélkedtek Isten ügyéről - törekedjenek meghallani lelkük mélyén az Isten szavát, és feledve az egyéni kedvteléseiket meg pusztán az emberi dolgokat, mindenestül Isten útmutatására és döntésére bízzák magukat. Szívből így kiáltanának: 'Itt vagyok, Uram! Mit akarsz, hogy cselekedjem?' (ApCsel 9, 6 Vulg.) Küldj oda, ahová csak kívánod, akár még Indiába is! 

 Xavéri Szent Ferenc áldozópapnak Szent Ignáchoz írt leveleiből

Forrás ~ Internet