EVANGÉLIUMI ELMÉLKEDÉS

 

Abban az időben, amikor Jézus az örök élet kenyeréről beszélt, így szóltak hozzá a tömegből: „Hadd lássuk, milyen csodát művelsz, hogy higgyünk neked! Mit tudsz tenni? Atyáink mannát ettek a pusztában, amint az írás mondja: Égből való kenyeret adott enni nekik.” Jézus így felelt: „Bizony, bizony, mondom nektek; nem Mózes adott kenyeret az égből, hanem Atyám adja az igazi mennyei kenyeret. Az az Isten kenyere, amely leszállt a mennyből, és életet ad a világnak.” „Uram – kiáltották –, add nekünk mindig ezt a kenyeret!” Jézus így válaszolt: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem éhezik többé; és aki bennem hisz, nem szomjazik sohasem.”

---

A pusztai vándorlás idején az Istentől kapott mannakenyér az életet jelentette a választott népnek. Ha nem táplálta volna őket az Úr, éhen haltak volna. Isten pedig a manna-csoda révén megmutatja, hogy gondoskodik övéiről és övéi életéről.
Erre emlékeztette az embereket a Jézus által tett csodálatos kenyérszaporítás, de ez nem volt elég a nép számára és olyan újabb jelet követelnek, amely alapján hihetnek benne s amely igazolja, hogy ő a Messiás. Milyen szándék lehet a követelés hátterében? Ha jó szándékú volt a kérés, akkor valóban hinni akartak az emberek. Ha viszont rossz szándékkal kérték ezt, akkor csak próbára akarták tenni Jézust és abban bíztak, hogy nem tud csodát tenni és kudarcot vall. Talán ez utóbbi a valószínűbb, hiszen Jézus nem teljesíti a kérést. Ennek az lehet az oka, hogy Jézus nem a csodaváró emberi elvárásoknak akar megfelelni, hanem mindig az Atya akaratát teljesíti, valamint messiási kilétét még nem akarja felfedni teljesen.
Jézus tehát nem tesz újabb csodát, de tanítást ad az igazi mennyei kenyérről, amelyet az Atya ad az embereknek. Ez a kenyér ő maga, az ő valóságos teste, amelyet az Oltáriszentségben vehetünk magunkhoz, mint az élet kenyerét és az örök élet táplálékát. Az egykori manna előképe az élő kenyérnek, az Oltáriszentségnek. Ha Krisztus testével, az Oltáriszentséggel táplálkozunk, akkor miénk lesz az örök élet.
© Horváth István Sándor

---

Urunk, Jézus Krisztus! Te mindig meghallgatsz minket, bár emberi szavaink nélkül is tudod, hogy mire van szükségünk lelki fejlődésünkhöz. Hittel és bizalommal fordulunk hozzád, és kérünk, hogy adj meg nekünk mindent, a mi üdvösségünkre szolgál! Köszönettel és hálával tartozunk neked azért, mert gondunkat viseled és segítesz minket, hogy eljussunk az üdvösség re. Szeretnénk, ha tanításod jó talajra hullna a szívünkben! Add, hogy mindig nyitott szívvel hallgassunk téged és tanításodat életre váltsuk!

 

EVANGÉLIUMI ELMÉLKEDÉS

A csodálatos kenyérszaporítás utáni napon a Genezáreti-tó túlsó partján maradt népnek eszébe jutott, hogy csak egy bárka volt ott. Tudták, hogy Jézus nem szállt a bárkába tanítványaival; tanítványai ugyanis egyedül hajóztak el. Közben Tibériásból több bárka jött a hely közelébe, ahol az Úrtól megáldott kenyeret ették. Amikor tehát a nép nem találta Jézust, sem a tanítványait, bárkába szálltak, és elmentek Kafarnaumba, hogy megkeressék Jézust. Amikor a tó túlsó partján megtalálták, megkérdezték tőle: „Mester, mikor jöttél ide?” „Bizony, bizony, mondom nektek – felelte Jézus –, nem azért kerestetek, mert csodajeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok. Ne olyan eledelért fáradozzatok, amely megromlik, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre. Ezt az Emberfia adja nektek, – őt ugyanis az Atya igazolta.” Erre megkérdezték tőle: „Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgot cselekedjünk?” „Istennek az tetszik – válaszolta Jézus –, ha hisztek abban, akit küldött.”

---

A kenyérszaporítás csodája érdekes reakciót vált ki az emberekből. Nem egyszerűen azokból, akik esetleg hallottak róla, hanem azokból, akik aktív részesei voltak a csodának és ehettek a Jézus által adott ételből. Az emberek keresni kezdik azt a személyt, aki nekik a kenyeret adta. Ezt a vágyat Jézus helyes irányba tereli azzal, hogy az őt kereső és megtaláló emberektől azt kéri, hogy mindig a mennyei Atya tetszését keressék és legfőbb szándékuk az örök élet elnyerése legyen.
A csodát követő keresés ténye rávilágít arra, hogy a lelki éhség nagyobb az emberben a testinél. Jézus küldetése éppen az, hogy olyan kenyeret adjon, amely a lelki éhséget csillapítja és az örök élet felé irányít. Az örök élet eledelét az Oltáriszentségben ismerhetjük fel, amely szentség megvalósítja a lelki kapcsolatot az Úr és Egyháza, Jézus és miköztünk.
A földi kenyérrel tett egykori csodához hasonlóan Krisztus az ő papjai által mindennap újabb csodát tesz, amikor az Oltáriszentségben önmagát adja a világnak, a benne hívőknek. Ez az eledel valóban maradandó és megmarad az örök életre. Ha egyszer megízleltük e szent, élő, átváltoztatott kenyeret, s megéreztük, hogy általa részesedünk Krisztus életében, akkor minden vágyunk az lesz, hogy ez az együttlét az örök életben folytatódjon. Keresem-e nap mint nap Krisztust, aki önmagát adja nekem az Oltáriszentségben?
© Horváth István Sándor

---

Add, Urunk, hogy látásunk ne homályosuljon el, hozzád törekvő akaratunk ne gyengüljön el. Add, hogy akadályokat nem ismerve keressünk és kutassunk Téged. Add, hogy felismerhessünk Téged, aki magadhoz hívsz mindannyiunkat. Add, hogy készek legyünk önmagunkat átadni Neked. Add, hogy tudjunk mindig leborulni Istenséged titka előtt.

 

EVANGÉLIUMI ELMÉLKEDÉS

Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?”
Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.”
Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Azután Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az írásokat?” Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.

---

Az emmauszi úton
Az elmúlt vasárnapi elmélkedésben Tamás apostollal kapcsolatban nagypéntekre és Jézus sebeire utaltunk vissza, ma pedig az emmauszi tanítványok történetét hallgatva gondolatban érdemes visszapillantanunk a nagycsütörtöki eseményre, az utolsó vacsorára. A kételkedő Tamás apostol számára nem volt elegendő társainak beszámolója arról, hogy megjelent a feltámadt Jézus. Egy héttel később a sebhelyek, mint jelek segítették őt az Úr felismerésében. A Jeruzsálemből hazafelé, Emmauszba tartó két tanítvány számára sem volt elegendő, hogy hallhatták Jézus szavait az úton, nekik is szükségük volt egy jelre, ami megnyitotta látásukat. Ez a jel a kenyértörés volt. Jézus ugyanazt tette asztalukhoz leülve, amit az utolsó vacsorán is tett, megtörte a kenyeret.
Mély jelentésű a Jeruzsálemből Emmauszba indulás. A visszatérés jelképe. Évekkel korábban e helyről érkezett a két tanítvány, hogy Jézus követői legyenek. És most ide térnek vissza, mintha nem történt volna semmi, illetve ami történt Mesterükkel, az kudarcnak nevezhető. Sok reményt fűztek Jézushoz, de minden szertefoszlott halálával. Ők maguk mondják: „Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt” (Lk 24,21). Az ő szemszögükből úgy tűnik, hogy tanítványi életük véget ért, vissza kell térniük oda, ahonnan elindultak. Életük ott folytatódik, ahol abbahagyták akkor, amikor Jézus nyomába szegődtek. Nem csak ők ketten gondolkoznak így, hanem az apostolok is. Gondoljunk, csak Péterre, akit a feltámadás után ismét ott találunk a Tibériás-tó partján. Ezt mondja apostoltársainak: „Megyek halászni.” A többiek pedig ezt válaszolják: „Mi is veled megyünk” (Jn 21,3). Mintegy három évvel korábban ezen a helyen találkoztak először Jézussal, itt szólította meg őket, e helyen hívta el őket a halászháló mellől, hogy emberhalászokká legyenek. És most ők újra itt vannak, visszatérnek eredeti mesterségükhöz, mert Jézus meghalt.
Az emmauszi két tanítvány számára fordulópontot jelent a kenyértörés. Felismerik az Urat és azonnal visszaindulnak Jeruzsálembe. Csalódottan jöttek, de most lelkesen mennek vissza. Kételkedve jöttek, de most már hit ébredt bennük. Nem értették hivatásukat, de most már tudják, hogy a feltámadás tanúi és hirdetői lettek.
Az eltávolodás és újbóli közeledés az emmauszi tanítványok esetében a közösséghez való viszonyukban is megfigyelhető. Kezdetben ők is együtt vannak a tanítványokkal, velük együtt értesülnek arról, amit az asszonyok mondanak, aztán pedig elhagyják ezt a közösséget. A Feltámadottal való találkozás arra indítja őket, hogy visszatérjenek ehhez a közösséghez és elmondják a közösség többi tagjának élményüket.
Mit tanít nekünk a történet? Jézus Krisztus feltámadása óta a csalódottság, a kétségbeesés, a félelem, a kishitűség bűn, aminek nincs helye az életünkben. Mert amikor engedem, hogy ezek a negatív érzések felerősödjenek bennem és eluralkodjanak életemen, akkor eltávolodok Istentől, elszakítom magamat tőle, és ebben az értelemben bűnt követek el. Amikor beletörődötten elfogadok egy helyzetet, kényszerűen elfogadom a látszatot, amely ténynek mutatkozik számomra, vagy amikor úgy vélem, hogy már nem tudok változtatni semmit, akkor azon a bizonyos emmauszi úton járok, és ez az út távol visz az Istentől a szent helyektől, a kereszt titkától, a feltámadás eseményétől. Jézus olyan jelet mutat, amely visszafordít ezen az úton, hogy reménnyel a szívemben, bátran és lelkesen keressem Isten közelségét.
© Horváth István Sándor

---

Uram, Jézus Krisztus! Erőt vesz rajtam a csüggedés, amikor csalódást okoznak az emberek, terveim kudarcba fulladnak vagy váratlan események forgatják fel életemet. Ilyenkor a legszívesebben elmenekülnék a világból, az emberek elől. Bezárkóznék a magam kis világába, hogy egyedül legyek. De te nem hagysz magamra, hanem mellém állsz, tanítasz és megismerteted önmagadat előttem. Vezess engem vissza az emberi közösségbe, tanítványaid, követőid közé! Vezess engem az Atya közelébe, hogy a vele való kapcsolatomat helyreállítsam

 

EVANGÉLIUMI ELMÉLKEDÉS

A kenyérszaporítás napján, amikor beesteledett, Jézus tanítványai lementek a tóra. Beszálltak a bárkába és elindultak a tavon át Kafarnaum felé. Már rájuk sötétedett de Jézus még mindig nem volt velük. Erős szél fújt, és a tó háborgott. Huszonöt-harminc stádiumnyit (mintegy öt kilométert) eveztek már, amikor látták, hogy Jézus a vízen járva közeledik a bárkához. Nagyon megijedtek. De Jézus bátorította őket: „Én vagyok, ne féljetek!” Fel akarták venni a bárkába, de a bárka abban a pillanatban partot ért, éppen ott, ahová tartottak.

---

Jézus közeledik a bárkában evező apostolokhoz, akik nagyon megijednek – olvastuk az evangéliumban. Természetesen nem Jézustól ijedtek meg, hanem attól, hogy a vízen jár, s teszi ezt könnyedén a háborgó hullámok tetején. Jézus néha különleges dolgokat tesz. A kánai menyegzőn a vizet borrá változtatja, parancsol a természet erőinek, lecsendesíti a vihart, meggyógyítja a betegeket, feltámasztja a halottakat. Csodái azt mutatják, hogy isteni hatalommal rendelkezik, mert ő az Isten Fia. A vízen járás eseményét nem a gyógyító, hanem a természeti csodák közé sorolhatjuk, de itt is Jézus istenségének bizonyítékáról van szó.
„Én vagyok, ne féljetek!” – mondja apostolainak az Úr, és ez a kijelentése erősebb hangsúlyt kap, ha a feltámadása utáni megjelenéseivel hozzuk párhuzamba, hiszen akkor ugyanezekkel a szavakkal bátorítja a félelmükben bezárkózókat. A háborgó tavon az okozta a tanítványok félelmét, hogy egyedül vannak, nincs velünk a Mester. Jézus kereszthalála után szintén az okozza csalódottságukat, hogy az Úr eltávozott körükből, úgy érzik magukra maradtak. A félelmet, csüggedést akarja eloszlatni a Feltámadott. Az Úr újbóli jelenléte egyúttal istenségét is bizonyítja, hiszen nem vonatkoznak rá a természet törvényei, azaz a zárt ajtók ellenére is képes megjelenni.
Jézus közelében nincs okom félelemre, hiszen szívemet örömmel és bátorsággal tölti el.
© Horváth István Sándor

---

Urunk, Te megadod nekünk, hogy mindig újra kezdhetünk! Te ajándékozod nekünk a jövőt. Minden nap érezzük, hogy múlik az idő, éveink száma véges. Urunk, mindannyian szeretnénk végtelen távlatokban élni. Szeretnénk megtapasztalni a soha el nem múló fényt, szeretnénk, ha mienk lehetne az élet teljessége. Kérünk, add, hogy az előttünk álló időt igazi gazdagodásra használhassuk. Add, hogy azt keressük mindig, ami soha véget nem ér. Add, hogy mindennapjainkban megtapasztalhassuk: a szeretet soha el nem múlik.

Barsi Balázs ~ Senki sem veszi el tőlem: én adom oda magamtól

A szeretetből fakadó és a szeretetben történő önátadás az egész világmindenség egyedülállóan nemes, tiszta eseménye, minden mást felülmúló teljesítmény.

Jn 10,11-18
'Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért. A béres azonban, aki nem pásztor, akinek a juhok nem tulajdonai, amikor látja, hogy jön a farkas, elhagyja a juhokat és elfut - a farkas pedig elragadja és szétszéleszti azokat -, mert béres, és nem törődik a juhokkal. Én vagyok a jó pásztor: ismerem enyéimet, és enyéim ismernek engem, amint engem ismer az Atya, és én is ismerem az Atyát; és én életemet adom a juhokért. Más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók. Azokat is vezetnem kell. Hallgatni fognak szavamra, és egy akol lesz, és egy pásztor. Azért szeret engem az Atya, mert odaadom az életemet, hogy ismét visszavegyem azt. Senki sem veszi el tőlem: én adom oda magamtól. Hatalmam van odaadni, és hatalmam van újra visszavenni. Ezt a parancsot kaptam Atyámtól.'
'Azért szeret engem az Atya, mert odaadom az életemet... Senki sem veszi el tőlem: én adom oda magamtól. Hatalmam van odaadni.'
A Szentlélekben való újjászületésnek, az örök életbe való belépésnek leghitelesebb bizonyítéka, amikor az ember önként odaadja az életét. Erre csak az ember képes a földön, mert csak ő képes szabadon dönteni a szeretet mellett, hiszen a szeretet nem más, mint személyes önátadás.

Az ember arra kapott képességet, hogy ne csupán valamit adjon embertársának, hanem önmagát adja, szeretetből. Ez a képesség a szentháromságos Istenhez teszi hasonlóvá. A szeretetből fakadó és a szeretetben történő önátadás az egész világmindenség egyedülállóan nemes, tiszta eseménye, minden mást felülmúló teljesítmény.

Ádámnak és Évának éppen ez a képessége az, amely a leginkább megsérült a bűn miatt. Azóta az emberi önátadást megfertőzte az önzés, a szeretetkapcsolatokba beférkőzött a számítás, a kisajátítani akarás, a másik ember eszköznek tekintése. Szeretetünk görcsös és sokszor féloldalas próbálkozásaiban önközpontúságában megragadt, sebzett lényünk vergődése nyilvánul meg. A szabad önátadásra csak Isten Szentlelke, a szeretet Lelke teheti képessé a bűnbeesés utáni embert.

Félünk ettől az önátadástól, mert ez azt is jelenti, hogy meg kell halnunk magunknak. Amikor Jézus arról beszélt, hogy van hatalma odaadni az életét, már eljövendő halálára utalt. Mégis hangsúlyozta, hogy nem elveszik tőle az életét, hanem ő maga adja oda. Odaadja, nem pedig eldobja magától: visszaadja az Atyának.

Erre az egyetlen hatalmas tettre kaptuk meg mi is a Szentlelket. Az önajándékozás minden más ajándékozásnál nagyobb örömmel jár, ugyanakkor vérrel verítékezéssel is.

Ezen a világon minden ajándékozó gesztust félre lehet érteni, rosszra lehet magyarázni, el lehet utasítani és vissza lehet vele élni. Amikor pedig önmagunkat ajándékozzuk, mindennél nagyobb kiszolgáltatottságot vállalunk. Mégis megéri: Istennek való önátadásunk nem vallhat kudarcot, ha emberileg sikertelennek tűnik is.

Azt a feladatot kaptuk itt a földön, hogy egész valónkat mintegy összefoglalva adjuk át életünket az Atyának a Fiú által a Szentlélekben, mindenekelőtt azokon keresztül, akiket Isten ránk bízott.

 

Forrás ~ Internet

EVANGÉLIUMI ELMÉLKEDÉS

Abban az időben Jézus átment a Galileai-tengernek, vagyis Tibériás-tavának a túlsó partjára. Nagy tömeg követte, mert látták a csodajeleket, amelyeket a betegeken végbevitt. Jézus fölment egy hegyre, és ott leült tanítványaival együtt. Közel volt húsvét, a zsidók ünnepe. Amikor Jézus fölemelte szemét, és látta, hogy nagy tömeg jön feléje, így szólt Fülöphöz: „Honnan vegyünk kenyeret, hogy legyen mit enniük?” Ezt pedig azért kérdezte, hogy próbára tegye, mert ő tudta, hogy mit fog tenni. „Kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindenki kapjon valami keveset” – felelte Fülöp. Az egyik tanítvány, András, Simon Péter testvére megszólalt: „Van itt egy fiú, akinél öt kenyér és két hal van, de mi ez ennyinek?” Jézus meghagyta: „Telepítsétek le az embereket!” Sok fű volt azon a helyen. Letelepedtek hát: szám szerint mintegy ötezren voltak csupán a férfiak. Jézus pedig vette a kenyereket, hálát adott, és kiosztotta a letelepedett embereknek; ugyanígy (adott) a halból is, amennyit csak akartak. Amikor pedig jóllaktak, szólt tanítványainak: „Szedjétek össze a maradékot, hogy semmi se vesszen kárba.” Összeszedték, s tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyér maradékából, amit meghagytak azok, akik ettek. Amikor pedig az emberek látták a csodajelet, amelyet Jézus végbevitt, így beszéltek: „Ez valóban az a próféta, aki a világba jön.” Amikor Jézus észrevette, hogy érte akarnak jönni, és el akarják vinni, hogy erőszakkal királlyá tegyék, ismét visszavonult a hegyre, egészen egyedül.

---

Manapság, amikor az üzletek polcain százféle pékáru közül válogathatunk, kevésbé érezzük, hogy a kenyér Isten ajándéka. Amikor a régebbi időkben az emberek saját maguk vetették el a búzát a földbe és hétről-hétre megtapasztalták, hogy a termés mennyire ki van szolgáltatva az időjárás körülményeinek, jobban megbecsülték a kenyeret, s jobban tudták, hogy a termés Isten jóságától is függ. A kenyér persze napjainkban is ugyanúgy készül az aratástól a sütésig, mint évszázadokkal ezelőtt, csak nem látjuk közvetlenül azt a sok-sok emberi munkát, illetve azt az isteni áldást, amelynek köszönhetően asztalunkra kerül.
A csodálatos kenyérszaporítás alkalmával Jézus ad kenyeret az embereknek, aki az utolsó vacsorán önmagát adta lelki kenyérként az Oltáriszentségben. Ajándék ez elsősorban a mennyei Atyának, hiszen az iránta való engedelmesség vezeti mindig Jézust. De ajándék ez az apostoloknak is, akik az utolsó vacsorán kapott parancs szerint Jézus távozása után a kenyértörésben találják meg közösségük alapját. Ugyanakkor ezt az ajándékot, saját testét az Oltáriszentségben Jézus mindannyiunknak is nyújtja, mégpedig úgy, mint az örök élet táplálékát. Olyan titok ez, amelyet nem kívülről kell szemlélnünk, hanem élni kell a lelki táplálkozás e nagy lehetőségével. A földi kenyér is és a lelki kenyér is Isten ajándéka számunkra, amely biztosítja földi és örök életünket.
© Horváth István Sándor

---

Urunk, Jézusunk, ments meg bennünket attól, hogy elforduljunk tőled, megfeledkezzünk gondviselésedről és a lelki értékekről, amelyeket neked köszönhetünk. Ments meg minket attól, hogy szívünkön eluralkodjon a kapzsiság, a telhetetlenség és a gazdagodás féktelen vágya! Taníts minket egyszerűségre és szegénységre, hogy mindig elégedettel legyünk azzal, amit Te ad nekünk! Jézusunk, te légy szívünk gazdagsága!

 

 SZENT JÓZSEF A MUNKÁS ÜNNEPE ~ MÁJUS 1.

A mai napon Szent Józsefet, mint munkást ünnepli Egyházunk -  Jézus nevelőatyjára, az ácsra emlékezve. Minden megkeresztelt ember megkérdezheti magától, keresztségéből kifolyólag milyen kihívása van a jelen életre? Ha a Szentírást vesszük alapul, a válasz nem lehet más, mint isten akarata szerint munkálkodni, Szíve szerint építeni, alakítani a társadalmat.

Szent József pontosan az ő egyszerű, de elkötelezett munkájával bizonyította minden kor emberének, úgy számunkra is, hogy mit is jelenet az isten akarata szerint végzett mindennapi munka. Szent József a szentírásban keveset szereplő Szent, de a cselekedetekben, mindennapok munkájának végzésében kimagaslóan naggyá vált. A mai napnak a kihívása, üzenet a becsületes hivatásszerető munka végzésére. Hiszen a mai világnak is cselekvő, becsületes keresztényekre van  szüksége.

XII. Piusz pápa Imája Szent Józsefhez a munkások pártfogójához:

'Ó, dicsőséges Szent József pátriárka, alázatos és igaz názáreti kézműves, légy mindennapi fáradozásainkban mellettünk, hogy mi, katolikus kézművesek is megtaláljuk munkálkodásunkban az Isten dicséretének alkalmas eszközét, hogy megszentelődjünk, és hasznossá váljunk a társadalom számára, amelyben élünk. Hiszen minden cselekvésünknek ezek a legfőbb eszményeik. Könyörögd ki számunkra Istentől, ó legszentebb pártfogónk, a szív alázatát és egyszerűségét, azt, hogy örömet találjunk a munkában, és jóakarattal legyünk azok iránt, akik társaink benne. Add, hogy a munkát, amely elkerülhetetlen, ebben az életben, az isteni akaratnak megfelelően, vidáman végezzük, tudatában különleges szociális helyzetünknek és küldetésünknek, felelősségünknek. Add meg nekünk a fegyelem és imádság szellemét, a kedvességet és a tiszteletet a felettesek, a testvéri érzést a velünk egyenrangúak, az alázatot és türelmet az alattvalókkal szemben.' Amen.

Munkás Szent József ünnepét 1955. május 1-jén rendelte el XII. Piusz pápa.

Forrás ~ Internet

 

Jáki Szaniszló Szent József a kézművesek példaképe

József keze munkájával szerezte meg a megélhetéséhez szükségeseket. Elmúltak azok a napok, amikor úgy írhatták le valakinek az ifjúságát, mint száz évvel ezelőtt a francia író Péguy tette, azaz mint olyan időket, amikor „a munka hihetetlen megbecsült dolognak látszott”, és „az emberek egy széket ugyanolyan lélekkel, energiával és meleg szívvel ácsoltak össze, mint amilyennel építették a katedrálisokat”. Biztos távolságból még az izzadás és az erőlködés is lelkesítően hathat azokra, akiket nem terhel ilyesmi.
A falu, ahol József mint ács (Mt 13,55) kereste meg a mindennapi élethez szükségeseket, nem volt mozgalmas hely. Justinus vértanú, aki Nablusból, Szamária fővárosából származott, még élő hagyományra utalt, amikor azt írta, hogy József „kerekeket és igákat” készített – minden más dolog mellett, amit egy ácsnak kellett készítenie. Jeruzsálemi Szent Cirill azt állította, hogy látott egy darab fát, amelyet a hagyomány szerint maga József és Jézus faragott ki egy adott célra.
Igára, kerékre, székre nem volt rendszeres igény. József csak máról holnapra tudta biztosítani a szükségeseket. Nem volt sem szociális- sem betegbiztosítás, és még szakszervezeti védelem sem. Az ő állapota egy alapjában bizonytalan helyzetű munkás helyzete volt, ami abban tudta segíteni őt, hogy gondolatait az isteni Gondviselésre irányítsa.
Ebben az értelemben emelkedett József a dolgozó emberek összes példaképe fölé. Erre mutattak rá a modern idők pápai enciklikái, amelyekre a szűnni nem akaró munkásmozgalmak nyomták rá bélyegüket. Ezek közül a mozgalmak közül jó néhány nagyon is jogos volt. Igaz, hogy, amikor XIII. Leó pápa kiadta a Rerum novarum kezdetű nagy enciklikáját 1891-ben, a gyermekmunka, legalábbis a világ civilizáltabb részein, már kivétel számba ment, a munkásoknak mégis túl sok órát kellett dolgozniuk, hogy megkeressék munkabérüket, amely sajnos nem volt elég ahhoz, hogy családjuknak illő táplálékot és lakást biztosítsanak. XIII. Leó pápa szerint alapvető morális elv, hogy minden munkásembernek joga legyen olyan munkabérre, amelyből mérsékelt összeget, egyfajta tőkét tehet félre. A pápa nem kevesebbet tett, mint hogy a keresztény szociális igazságot sokkal inkább a kapitalizmus oldalára állította, mint a szocializmuséra.
Természetesen a pápa nagyon jól tudta, hogy a megfelelő normák sohasem esnek teljesen egybe azzal, amit a realitások megengednek. És ennek az enciklikának a vége felé a pápa kereken kijelentette, hogy a legrosszabb szolgálatot a munkásosztálynak az teszi, aki a jövőt úgy festi le, mint bőséget mindenki számára. Ennek a látszólagos pesszimizmusnak oka józan realizmus volt. Ez pedig abból származott, hogy a pápa határozottan tudatában volt az ember bukott állapotának. Az embernek dolgoznia kell, és a munka nehéz, mert az ember elesett ember. De éppen ez volt az, amit a világ nem szívesen fogadott. Semmi sem bosszantja jobban az el-esett embert, mint amikor emlékeztetik elesettségére.
Józsefnek nem annyira azért kellett dolgoznia, mert olyan korban élt, amikor senkinek sem lehetett könnyű az élete munka nélkül. Nem az ő kora volt az, amikor ügyes befektetéssel, és közben az üzleti könyvek ügyes manipulálásával viszonylag kevés ügyes ember pénzt halmozhatott fel. Az ő kora minden idők elesett emberének kora volt, akinek dolgoznia kell, hogy megélhessen.
Hiszen a munka állapota alapvetően erkölcsi állapot. Semmi sem teszi az embert jobban vakká erre a tényre, mint az utópisták tévedése, amely a földön várja az eget. Akár fizikailag végez kimerítő munkát az ember, akár az idegerőt kiszívó szellemi erőfeszítés a munkája, mindenképpen dolgoznia kell. Nagyon is igaz Jób kérdése: „Nemde robotmunka az ember élete a földön, és napjai olyanok, mint a napszámos napjai?” (Jób 7,1). Mindig ez késztette legjobban az embert arra, hogy tekintetét magasabbra emelje, az eljövendő életre irányítsa, arra az életre, amelyben a megváltás hatásai teljesen gyümölcsözők.
Józsefnek keményen kellett dolgoznia. Ez állt fiára is, aki a szakmát nyilvánvalóan atyjától tanulta. A munka erkölcsi kötelesség volt Ábrahám gyermekei számára. Még a rabbiknak is kellet szakmát tanulniuk. Szent Pál büszkén hivatkozott sátorkészítő jártasságára, ami lehetővé tette számára, hogy a mindennapi megélhetése ne függjön senkitől.
Ezek a széles távlatok állnak a modern pápák ismételt hivatkozásai mögött, amelyeket Szent Józsefre, mint a munkások példaképére tettek. Az isteni Gondviselés megmentette őt attól, hogy nyomorogjon, ahogyan számtalan ember akkor is és még ma is. A Megváltó nevelőatyjának nem kellett rabszolgának lennie, bár szegénynek igen. De ugyanaz az isteni Gondviselés mentette meg az illúzióktól is, amelyek annyira uralkodnak a vég nélküli forradalmak modern korában is, vagyis hogy a fennálló viszonyoknak heves megdöntése fog általános javulást hozni. „Ha a szegény bölcsen óhajt cselekedni – óvott XIII. Leó –, ne higgyen a lázító emberek ígéreteinek”.
Miben higgyenek akkor a szegények? Mire összpontosítsák akkor a jólétre és szellemi erőre irányuló gondolataikat? Általános értelemben a pápa az Egyház tanítására hivatkozott. Ámbár XIII. Leó korának kapitalizmusa korunk neokapitalizmusává fejlődött, most is az Egyház szociális tanítása – még tisztán emberi mérték szerint is – a legárnyaltabb és legfelelősebb az ilyen tanítások között. De ez a tanítás természetesen szigorúan természetfölötti megfontolásokon nyugszik. Ezek nem általános eszméken alapulnak, hanem a történelemben egyedülálló tények sorozatán, az üdvösség történetének tényein.
Ezek a tények nemcsak azért konkrétak, mert minden tény konkrét, hanem különösen azért, mert konkrét emberek valósították meg. Ők és cselekedeteik lesznek mindig a legerőteljesebb ösztönzés az ember számára, aki legjobban a konkrét valóságokból él, különösen, ha azok konkrét egyénekben testesülnek meg. Ezek között, a Boldogságos Istenanyától eltekintve, senki sem olyan kiváló, mint jegyese József. Nem csoda, hogy XIII. Leó pápa biztatta a munkásembereket, hogy „bízzanak Szent József példájában és pártfogásában”.
XIII. Leó pápa e szavait XV. Benedek pápa idézte, amikor az első világháború vége után irányelveket adott a felmagasztalt civilizációjának romjain ülő emberiség számára. Nem egészen húsz évvel később, amikor a harcos ateizmus által tüzelt globális összeütközés felhői tornyosultak, XI. Pius pápa hívta fel a figyelmet Szent Józsefre: „Krisztus békéjének adventje felé sietve Krisztus országában, … az Egyház óriási küzdelmét a világkommunizmus ellen Szent Józsefnek, az Egyház legfőbb oltalmazójának zászlaja alá helyezzük. Ő a munkásosztályhoz tartozott és viselte a szegénység terhét magáért és a Szent Családért”. Szent József a munkások példaképe olyan értelemben, amely messze meghaladja a természetes távlatokat. Az Egyház, hogy bevésse Szent Józsefnek ezt a státusát a hívők értelmébe, a legerősebb eszközeit használta egy ünnep elrendelésével. Május első napja, amelyen egykor az ateista szocializmus ünnepelte önmagát, most Szent Józsefnek, a munkásnak az ünnepe. Munkás minősége valóban időtálló. 

 

Forrás ~ Internet

 

EVANGÉLIUMI ELMÉLKEDÉS

Abban az időben így tanított Jézus: „Aki a mennyből jön le, az mindenki fölött áll. Aki viszont a földről való, az földies, és a földi dolgokról beszél. Aki a mennyből való, az felülmúl mindenkit. Arról tesz tanúságot, amit látott és hallott, tanúságtételét azonban senki sem fogadja el. Ám, aki mégis elfogadja tanúságát, az megerősíti, hogy az Isten igazmondó. Akit Isten küldött, Isten igéit hirdeti, mert Isten nem adja szűkösen a Szentlelket. Az Atya szereti a Fiút, és mindent az ő kezébe helyezett. Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van; aki pedig nem hisz a Fiúnak, az nem nyeri el az örök életet, hanem Isten büntetése sújtja.”

---

A mai napon Szent Józsefre, Jézus nevelőapjára, mint a munkások védőszentjére emlékezünk. Szent József mindennapi kétkezi munkával, az ácsmesterség gyakorlásával biztosította családja megélhetését. Egyszerű ember volt, akiről az evangéliumok csak nagyon keveset árulnak el. Olyan ember volt, aki a kezdetektől fogva ismerte az isteni titkokat és hallgatott az álmában kapott isteni útmutatásokra. Éppen az ő egyszerűsége, igaz vallásossága, Istennek való engedelmessége, csendes életmódja és szorgalmas munkája bizonyítja azt, hogy nem kell rendkívüli cselekedeteket végrehajtani ahhoz, hogy valaki tetszésre találjon Isten előtt. E tulajdonsága példaként szolgál a mai családapák számára, akik hűségesek házastársukhoz, fontosnak tartják a vallásos értékek átadását gyermekeiknek és csendes munkájukkal bizonyítják családjuk iránti szeretetüket. Példaképe azoknak a munkásoknak és dolgozóknak, akik nem csupán pénzkereseti forrást látnak a munkában, hanem saját személyiségük kibontakoztatásának és a teremtés művébe való bekapcsolódásnak a lehetőségét is észreveszik benne.
Az ügyeskedés, mások becsapása, az anyagi javak felelőtlen kezelése helyett válasszuk a becsületes munkát! Milyen jó volna, ha mindenki megtalálná örömét a szorgalommal és becsülettel végzett munkában, amely közelebb visz bennünket Istenhez, s kifejezi szeretetünket családunk iránt.
© Horváth István Sándor

---

Istenünk, adj készséges szívet, hogy befogadhassunk mindent, ami szép, jó és igaz, s adj világos látást, hogy elutasíthassunk mindent, ami hamis, ami rút, ami rossz. Teremts bennünk tiszta szívet, Istenünk, hogy jó gazdái lehessünk ennek a világnak. Ne szennyezzenek be minket gonosz indulatok, gyűlölet, harag, viszálykodás. Egyetértést adj nekünk! Add, hogy fiatalok és idősek egyre jobban megértsük: csak akkor leszünk igazán emberek, ha tiszta a szívünk.

 

EVANGÉLIUMI ELMÉLKEDÉS

Abban az időben így tanított Jézus: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítéletet vont magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában. Az ítélet ez: A világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak. Mert mindenki, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, nehogy napvilágra kerüljenek tettei. Aki azonban az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hadd jusson nyilvánosságra, hogy tetteit Istenben vitte végbe.”

---

Első olvasásra úgy tűnhet, hogy a mai evangéliumi szakasz a Nikodémussal való párbeszéd része. Valójában az evangélista Jézus mondásaiból egy olyan beszédet formál, amely megvilágítja a beszélgetés témáját: a megváltás és a szeretet titkát, a kereszt titkát.
A hit Isten megismerésének útja. Isten megismerése során ráébredünk arra, hogy legfőbb tulajdonsága a szeretet, sőt ő a szeretet. János apostol írja mintegy vallomásszerűen: „Megismertük a szeretetet, amellyel Isten szeret bennünket, és mi hittünk a szeretetnek” (Jn 4,16). Isten szeretete akkor éri el tetőpontját, amikor az Atya elküldi Jézust, a Fiút a világba és ő feláldozza magát a kereszten. Bár bűneink miatt ítéletet és büntetést érdemelnénk, s bár oly sok rosszal bántjuk meg Istent, ő nem akar ránk örökké haragudni, hanem kész megbocsátani. Nem akar minket elítélni, hanem a legvégsőkig elmegy annak érdekében, hogy megmentse az embert, megmentsen minket. Ha ennyire határtalan az isteni szeretet, akkor mi miért méricskélünk kicsinyesen, amikor e szeretet viszonzásáról vagy a felebaráti szeretetről van szó? Próbáljuk meg utánozni Isten nagylelkű szeretetét!
Ha valóban hiszünk a Jézus kereszthalálában és feltámadásában megmutatkozó isteni szeretetnek, akkor egy új távlat nyílik meg számunkra, a hit útja, amely a halálon és a feltámadáson keresztül az örök életre vezet.
© Horváth István Sándor

---

Uram, Te szeretsz engem a szenvedésben is! Uram, hiszek irántam való jóságodban és szeretetedben. Biztosan tudom, hogy Te gondoskodsz rólam. Sok kegyetlenség van a világban. De a világ minden természetes összefüggésével együtt egy magasabb hatalomnak van alávetve. Hiszem, hogy Te vagy a világ Ura és Teremtője. Hiszem, hogy minden a Te kezedben van, minden ember, én is. Te Atyánk vagy, és szeretsz mindannyiunkat. Köszönöm, hogy Te vagy az állandó változásban az élet nyugvópontja, amelyhez tarthatom magam. Köszönöm, hogy szilárd életem van Benned, és így a jövőm nincs a véletlenre bízva.

EVANGÉLIUMI ELMÉLKEDÉS

Volt a farizeusok között egy Nikodémus nevű férfi, aki a zsidók egyik főembere volt. Éjnek idején fölkereste Jézust, és ezt mondta neki: „Mester, tudjuk, hogy te Istentől jött tanító vagy. Senki sem tud ugyanis ilyen csodajeleket tenni, amilyeneket te művelsz, ha az Isten nincs vele.” Jézus így felelt neki: „Bizony, bizony, mondom neked, ha valaki újra nem születik, nem láthatja meg az Isten országát.” Erre Nikodémus megkérdezte: „Hogyan születhetik valaki újra, amikor már öreg? Csak nem térhet vissza anyja méhébe, hogy újra szülessék?” Jézus így felelt: „Bizony, bizony, mondom neked: aki újjá nem születik vízből és Szentlélekből, nem mehet be az Isten országába. Ami testből születik, az test, – ami viszont Lélekből születik, az lélek. Ne csodálkozz azon, hogy ezt mondtam neked: újjá kell születnetek! A szél ott fúj, ahol akar; hallod ugyan a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hová megy. Így van ez mindenkivel, aki a Lélekből született.”

---

A Nikodémussal folytatott párbeszéd részletes leírásával János evangélista egy konkrét személy esetében mutatja be a hit útját. A húsvét ünnepe és a feltámadás titkának megismerése a hit útján indít el mindannyiunkat, s ennek az útnak jelentős állomása a lelki újjászületés. Krisztus test szerinti feltámadásának egyik következménye az, hogy tanítványainak lelkileg kell újjászületniük, amit Isten Lelke kezdeményez bennük.
Erről beszél Jézus Nikodémusnak, aki egy éjszaka keresi fel őt. A vízből és a Szentlélekből való újjászületést nyugodtan vonatkoztathatjuk a keresztség és a bérmálás szentségére. A vízzel való keresztség, amelyet az Egyház húsvét éjszakáján szolgáltat ki a hittanulóknak, igazi lelki újjászületést jelent. A megkeresztelt meghal a bűnnek, szakít korábbi bűnös életével, és feltámad, újjászületik Krisztusban. A bérmálás szentsége, amely a Szentlélek ajándékának elnyerése, szintén újjászületést jelent abban az értelemben, hogy a bérmálandó személy ekkor kötelezi el magát teljes felelősséggel a keresztény életre.
A lelki újjászületés harmadik lehetősége a bűnbocsánat szentsége, amelyben a megtérő és bűnbánó ember vétkeit Isten eltörli. A keresztségben és a bérmálásban csak egyszer részesedhetünk, de a bűnbocsánat szentségében értelemszerűen többször. Éljünk rendszeresen ezzel a lehetőséggel, amely által az irgalmas Atya szeretett gyermekeiként fogad vissza minket szeretetébe.
© Horváth István Sándor

---

Uram, Jézus Krisztus! Nap mint nap szomjazok igazságodra, készséges szívvel hallgatlak téged, aki utat mutatsz számomra. Tanulékony lélekkel figyelek rád és kifejezem készségemet, hogy tanításod szerint akarok élni. Alakítsd át életemet a te éltető és üdvösségre vezető igazságoddal!

Ferenc pápa ~ A szentté avatás homiliája

'XXIII. János a Szentlélektől való tanulékonyság pápája, II. János Pál pedig a család pápája volt' - Ferenc pápa homíliája a szentté avatáson

Ennek a vasárnapnak a középpontjában, amely lezárja Húsvét nyolcadát, s amelyet II. János Pál az Isteni Irgalmasságnak kívánt szentelni, a feltámadt Jézus dicsőséges sebhelyei állnak.
Ő már megmutatta azokat az első alkalommal, amikor megjelent az Apostoloknak, annak a szombat utáni napnak az estéjén, a Feltámadás napján. De aznap este nem volt ott Tamás; és amikor a többiek mondták neki, hogy látták az Urat, ő azt válaszolta: hacsak nem látja és nem érinti azokat a sebeket, akkor nem hisz. Nyolc nappal később, Jézus ismét megjelent az utolsó vacsora termében a tanítványok között, és ott volt Tamás is; Jézus hozzá fordult és meghívta, hogy érintse meg sebeit. És akkor az az őszinte ember, az az ember, aki hozzászokott ahhoz, hogy személyesen ellenőrizze a dolgokat, letérdelt Jézus előtt és ezt mondta: „Én Uram, én Istenem!” (Jn 20,28).

Jézus sebei botrányt jelentenek a hit számára, de egyben a hit igazolásai is. Ezért a feltámadt Krisztus testéről nem tűnnek el a sebhelyek, ott maradnak, mert azok a sebhelyek Isten irántunk való szeretetének el nem múló jelei, és nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy higgyünk Istenben. Nem azért, hogy higgyük: Isten van, hanem hogy higgyük: Isten szeretet, irgalmasság, hűség. Szent Péter, Izajás szavait idézve ezt írja a keresztényeknek: „Sebei szereztek számotokra gyógyulást” (1 Pét 2,24; vö. Iz 53,5).

Szent XXIII. Jánosban és Szent II. János Pálban megvolt a bátorság ahhoz, hogy Krisztus sebeire nézzenek, megérintsék átszegett kezeit és átszúrt oldalát. Nem szégyenkeztek Krisztus teste miatt, nem botránkoztak meg Őbenne, a keresztjében; nem éreztek szégyent a testvér teste miatt (vö. Iz 58,7), mivel minden szenvedő emberben Jézust látták. Két bátor ember voltak, telve a Szentlélek parrésziá-jával [nyílt, világos beszédével], s tanúságot tettek az Egyház és a világ előtt Isten jóságáról, irgalmasságáról.

XX. századi papok, püspökök és pápák voltak. Ismerték e kor tragédiáit, de ezek nem gyűrték maguk alá őket. Erősebb volt bennük Isten, erősebb volt a Jézus Krisztusba, az ember Megváltójába és a történelem Urába vetett hitük; erősebb volt bennük Isten irgalmassága, amely ebben az öt sebhelyben megmutatkozik; erősebb volt Mária anyai közelsége.

Ebben a két Krisztus sebhelyeit szemlélő emberben és az Ő irgalmasságának e két tanújában „élő remény” lakozott, együtt a „kimondhatatlan dicsőséges örömmel” (1Pt 1,3.8). Olyan remény és az öröm volt ez, amelyet a feltámadott Krisztus ad a tanítványainak, és amelytől senki sem foszthatja meg őket. A húsvéti remény és öröm keresztülhaladt a lecsupaszítás, a kiüresedés, a bűnösökhöz való, végsőkig elmenő közelség olvasztótégelyén, egészen ennek a kehelynek az csömöréig. Ez az a remény és öröm, amelyet a két szent Pápa ajándékba kapott a feltámadott Úrtól, s a maguk részéről bőséggel ajándékoztak Isten népének, örök elismerést nyerve ezáltal.

Ezt a reményt és örömet lélegezték be a hívők első közösségében, Jeruzsálemben, amelyről az Apostolok cselekedeteinek könyve szól (vö. 2,42–47). Olyan közösség volt ez, amelyben megélték az Evangélium lényegét, vagyis a szeretetet, az irgalmasságot, egyszerűségben és testvériességben.

Ez az Egyháznak az a képe, amelyet a II. Vatikáni Zsinat maga előtt tartott. XXIII. János és II. János Pál együttműködtek a Szentlélekkel, hogy helyreállítsák és napra késszé tegyék [rispristinare e aggiornare] az Egyházat eredeti alkatának megfelelően, azon alkat szerint, amelyet a szentek kölcsönöztek az Egyháznak az évszázadok során. Ne feledjük el, hogy pontosan a szentek azok, akik előre viszik és növelik az Egyházat. A Zsinat összehívásában XXIII. János egy kifinomult Szentlélektől való tanulékonyságról tanúskodott, engedte vezetni magát és pásztor volt az Egyház számára, egy vezetett vezető. Ez volt az ő nagy szolgálata az Egyház számára; ő volt a Szentlélektől való tanulékonyság Pápája.

Az Isten Népéért végzett ezen szolgálatban II. János Pál volt a család pápája. Így egy alkalommal ő maga mondta: azt szeretné, hogy a család pápájaként emlékezzenek rá. Szívesen hangsúlyozom ezt, miközben szinódusi utat járunk be a családokról és a családokkal. Ezt azt utat ő bizonnyal nyomon kíséri és támogatja a Mennyből.

Isten Népének ezt a két új szent Pásztora járjon közben az Egyházért, hogy a szinódusi úton levés e két éve alatt mutasson a Szentlélektől való tanulékonyságot a család lelkipásztori szolgálatában. Mindketten tanítsanak minket arra, hogy ne botránkozzunk meg Krisztus sebhelyein, behatoljunk az isteni irgalmasság misztériumába, amely mindig remél, mindig megbocsát, mert mindig szeret.

Forrás ~ Internet