A KERESZTÉNY EMBER HÍVATÁSA 

 

Bevezetés

1. A nemzetekhez küldte Isten az Egyházat, hogy "az üdvösség egyetemes szakramentuma" legyen, ezért katolicitásának legbensőbb igényéből és alapítója parancsát követve minden embernek hirdetni akarja az evangéliumot. Maguk az apostolok ugyanis, akikre az Egyház alapíttatott, Krisztus nyomába lépve "hirdették az igazság igéjét és egyházakat hoztak létre". Az ő utódaik feladata e mű szünet nélküli folytatása, hogy "az Úr tanítása terjedjen és dicsőségre jusson" (2Tesz 3,1), és Isten országát a földön mindenütt hirdessék és megvalósítsák.

A világ jelen helyzetében azonban az emberiség új állapotba került, s az Egyházat, a föld sóját és a világ világosságát fokozottan sürgeti hivatása, hogy megújítson és üdvözítsen minden teremtményt, annak érdekében, hogy Krisztusban minden megújuljon, és Benne az emberek egy családdá és Istennek egyetlen népévé legyenek.

Ezért e Szent Zsinat, megköszönve Istennek az egész Egyház eddigi erőfeszítésének eredményeit, vázolni szándékozik a missziós tevékenység alapelveit, és össze akarja fogni minden hívő erejét, hogy Isten népe, a kereszt szűk ösvényét járva mindenütt terjessze Krisztusnak, az örökkévalóság urának5 országát, s készítse eljövetelének útját.

 

Első fejezet: TEOLÓGIAI ALAPOK

 

Az Atya elhatározása

2. A zarándok Egyház, mivel az Atyaisten terve szerint a Fiú és a Szentlélek küldetéséből származik, missziós természetű.

E terv a " forrástermészetű szeretetből", azaz az Atyaisten szeretetéből fakad, aki -- lévén kezdet nélküli kezdet, akitől a Fiú születik, s kitől a Szentlélek a Fiú által származik -- igen nagy és irgalmas jóságában szabadon megteremtett, sőt érdemeink nélkül arra hívott meg minket, hogy az élet és dicsőség közösségében legyünk vele. Ezért bőségesen árasztotta és folyamatosan árasztja isteni jóságát, úgy, hogy mindenek alkotója végül "minden lesz mindenben" (1Kor 15,28) egyszerre gondoskodva a maga dicsőségéről és a mi boldogságunkról. Istennek azonban úgy tetszett, hogy az embereket nemcsak külön-külön, minden kapcsolattól függetlenül hívja meg a saját életében való részesedésre, hanem néppé teszi őket, amelyben szétszórt gyermekeit összegyűjti.

A Fiú küldetése

3. Isten ezen egyetemes üdvözítő terve nemcsak rejtett módon a lelkekben valósul meg, nem is csupán vallásos erőfeszítések által, melyekkel az emberek sokféle módon keresik Istent, "hogy szinte kitapogassák és megtalálják, hisz nincs messze egyikünktől sem" (ApCsel 17,27); ezen erőfeszítések ugyanis megvilágosításra és gyógyításra szorulnak, bár a gondviselő Isten jóságos intézkedéséből olykor az igaz Istenhez vezető nevelőnek, vagy az evangéliumra való előkészületnek tekinthetők. Isten -- hogy közte és köztünk, bűnösök között békét, vagyis közösséget, az emberek között pedig testvériséget hozzon létre -- elhatározta, hogy Fiát testünkben elküldve új és végleges módon lép be az emberi történelembe, hogy az embereket, Általa kiragadja a sötétség és a Sátán hatalmából, és benne kiengesztelődjék a világgal. Fiát pedig, aki által a világot is teremtette, a mindenség örökösévé rendelte, hogy benne újítson meg mindent.

Jézus Krisztus ugyanis azért küldetett a világba, hogy igazi közvetítő legyen Isten és az emberek között. Istensége szerint "benne lakik testi formában az istenség egész teljessége" (Kol 2,9); emberi természete szerint pedig, mint új Ádám, a megújított emberiség feje, akit "kegyelem és igazság tölt be" (Jn 1,14). Isten Fia tehát a valódi megtestesülés útjait járta, hogy az embereket az isteni természet részeseivé tegye: noha gazdag volt, értünk szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjunk. Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és életét adja váltságul sokakért, azaz mindenkiért. A szentatyák állandóan hirdetik, hogy nem gyógyult meg az, amit Krisztus nem vett magára. Ő pedig az emberi természetet a maga teljességében magára vette, úgy amint az bennünk, nyomorultakban és szegényekben van, kivéve a bűnt. Krisztus ugyanis, "akit az Atya megszentelt és a világba küldött" (Jn 10,36), önmagáról mondta: "Az Úr lelke rajtam, mert fölkent engem. Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, hogy gyógyítsam a megtört szívűeket, a foglyoknak a szabadulást hirdessem és a vakoknak a látást" (Lk 4,18); s másutt: "Az Emberfia azért jött, hogy keresse és üdvözítse, ami elveszett" (Lk 19,10).

Amit pedig az Úr egyszer hirdetett, vagy ami őbenne az emberiség üdvösségéért történt, azt egészen a föld határáig hirdetni és terjeszteni kell, Jeruzsálemen kezdve el, hogy ami egy alkalommal mindenki üdvösségére megtörtént, az az idők folyamán mindenkiben hatni tudjon.

A Szentlélek küldetése

4. Ennek megvalósítására pedig elküldte Krisztus az Atyától a Szentlelket, hogy a lelkek mélyén munkálja az üdvösséget és terjessze az Egyházat. A Szentlélek kétségkívül már Krisztus megdicsőülése előtt is működött a világban. Pünkösd napján azonban leszállt a tanítványokra, hogy örökre velük maradjon, az Egyház nyilvánossá lett a sokaság előtt, és az igehirdetés által megkezdődött az evangélium terjedése a nemzetek között. Az új szövetség egyháza -- mely minden nyelven megszólal, s szeretetében minden nyelvet megértve és befogadva túllép a bábeli megoszláson -- a hit katolikus voltával előre jelzi a népek egységét. Krisztus emberi élete akkor kezdődött el, amikor Szűz Máriára leszállott a Szentlélek; ugyanez a Szentlélek indította az imádkozó Krisztust szolgálatára, s amikor Pünkösdkor ugyanez a Lélek leszállt az apostolokra, megkezdődtek az "apostolok cselekedetei". Maga az Úr Jézus pedig, mielőtt életét teljesen szabadon letette a világért, úgy rendezte el az apostoli szolgálatot és ígérte meg a Szentlélek elküldését, hogy e kettő mindig és mindenütt együtt vigye végbe az üdvösség művét. A Szentlélek az egész Egyházat mindig "egyesíti a közösségben és a szolgálatban, ellátja hierarchikus és karizmatikus adományokkal", az egyházi intézményeket pedig élteti, mint a lélek a testet, és ugyanazt a missziós lelkületet ébreszti föl a hívőkben, amely Krisztusban élt. Az apostolok munkáját néha még láthatóan is megelőzi, s többféleképpen szüntelenül kíséri és irányítja.

Krisztus küldi az Egyházat

5. Az Úr Jézus kezdettől fogva "magához hívta, akiket kiválasztott..., hogy társai legyenek, és elküldje őket prédikálni " (Mk 3,13).28 Így az apostolok lettek az új Izrael csírái és egyben a szent hierarchia kiindulópontjai. Azután az Úr halálával és föltámadásával egyszer s mindenkorra beteljesítette üdvösségünk és a mindenség megújításának misztériumait, s megkapott minden hatalmat a mennyben és a földön, mielőtt fölvétetett a mennybe, az üdvösség szakramentumaként megalapította Egyházát, és úgy küldte az apostolokat a világba, amint őt küldte az Atya, megparancsolva nekik: "Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek" (Mt 28,19--20). "Menjetek el az egész világra és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik" (Mk 16,15).

Ezért a krisztusi hit és üdvösség terjesztése az Egyháznak kötelessége: részben a kifejezett parancs miatt, melyet az apostoloktól örökölt Péter utódjával, az Egyház legfőbb pásztorával együtt a püspökök testülete, melynek munkatársai a papok; részben az életerő miatt, melyet testének tagjaiba áraszt Krisztus, "aki az egész testet egybefogja és összetartja a különféle ízületek segítségével, hogy a tagok betöltsék az erejükhöz szabott feladatkört. Így növekszik a test és építi föl saját magát a szeretetben" (Ef 4,16). Az Egyház küldetése tehát azáltal valósul meg, hogy -- Krisztus parancsának engedelmeskedve s a Szentlélek kegyelme és szeretete hatására -- megjelenik minden ember, még a nemzetek körében is, hogy élete példájával és az igehirdetéssel, a szentségekkel és a kegyelem többi eszközével mindenkit elvezessen Krisztus hitére, szabadságára és békéjére, hogy így nyitva álljon mindenki számára a szabad és biztos út a krisztusi misztériumban való teljes részesedéshez.

Mivel e küldetés a történelem századain át folytatja és kibontakoztatja Krisztus küldetését -- akit az Atya azért küldött, hogy örömhírt vigyen a szegényeknek --, Krisztus Lelke indítására az Egyháznak is ugyanazon az úton kell járnia, amelyen Ő járt: a szegénység, az engedelmesség, a szolgálat és az önfeláldozás útján egészen a halálig, melyet föltámadásával legyőzött. Ezért voltak telve reménnyel az apostolok, akik sok megpróbáltatásban és szenvedésben kiegészítették azt, ami hiányzik Krisztus szenvedéséből, testének, az Egyháznak javára. Ugyanígy gyakran lett magvetés a keresztények vére is.

A misszió

6. E feladat -- melyet feje, Péter utóda alatt az egész Egyház imádságára és együttműködésére támaszkodó püspöki rendnek kell teljesítenie -- mindig és minden körülmények között egy és ugyanaz, jóllehet a körülményektől függően sokféleképpen oldják meg. Az Egyház tevékenységében látható különbségek tehát nem a küldetés belső lényegéből fakadnak, hanem a körülményekből, melyekben e küldetést végrehajtják.

A körülmények pedig az Egyháztól, a népektől, közösségektől és az emberektől is függenek, akikhez a küldetés szól. Az Egyház ugyanis, jóllehet az üdvösség minden eszközének birtokában van, nem mindig és nem egyszerre használja föl valamennyit, s ezt nem is teheti meg; hanem tevékenységében, mellyel megvalósítja Isten terveit, ismeri a kezdet nehézségeit és a fokozatosságot, a sikerek utáni visszaesést, vagy legalább a félbemaradást és a feladat megoldásához való elégtelenséget. Az emberekhez, közösségekhez és népekhez fokozatosan ér el, lassan hatja át és így fogadja be őket a katolikus teljességbe. S meg kell találnia a körülményeknek és állapotoknak megfelelő eszközöket és teendőket.

Azokat a sajátos kezdeményezéseket, melyeknek keretében az evangélium Egyháztól küldött hirdetői mennek az egész világra, hogy hirdessék az evangéliumot és meghonosítsák az Egyházat a Krisztusban még nem hívő népek és csoportok között, általában misszióknak nevezzük; a missziós tevékenység rendszerint olyan területen folyik, melyet a Szentszék missziós területnek nyilvánít. E tevékenységnek sajátos célja az evangélium hirdetése és az Egyház meggyökereztetése olyan a népek és csoportok körében, melyekben még nem honosodott meg. Így Isten szavának magvából sarjadnak szerte a világon az elegendő számban alapított, saját erőből megerősödő és felnövekvő helyi részegyházak, melyek -- a hívő néppel egységes saját hierarchiával, a krisztusi élet teljes kibontakoztatásához szükséges, sajátosságuknak megfelelő eszközök birtokában -- hozzájárulnak az egyetemes Egyház fejlődéséhez. Ennek a magvetésnek a legfőbb eszköze Jézus Krisztus evangéliumának hirdetése, hiszen az Úr azért küldte el tanítványait az egész világra, hogy az emberek Isten igéjéből újjászülessenek és a keresztség által az Egyházba gyűljenek össze, mely mint a megtestesült Ige teste, Isten igéjéből és az eucharisztikus kenyérből él és táplálkozik.

Az Egyház e missziós tevékenységében a kezdet (a magvetés) és az első időszak (az újdonság, az ifjúság) állapotai olykor egymásba fonódnak. Az Egyház missziós tevékenysége azonban akkor sem szűnik meg, ha ezeken túljutottak, hanem a már megalapított részegyházak feladata folytatni az evangélium hirdetését a kívülállók felé. Ezenfelül a csoportok, melyeknek körében az Egyház él, különféle okok következtében nemritkán alapvetően megváltoznak, és így egészen új körülmények keletkezhetnek. Az Egyháznak ilyenkor föl kell tennie a kérdést, vajon e körülmények nem követelik-e újra a missziós tevékenységet.

Néha egy időre olyan a helyzet, hogy nem lehet közvetlenül és azonnal hirdetni az evangéliumot. Ilyenkor a misszionáriusok egyedüli lehetősége, hogy türelmesen, okosan és nagy bizalommal, Krisztus szeretetének és jóságának tanúságával előkészítik az Úr útját és megjelenítik őt.

Mindebből nyilvánvaló, hogy a missziós tevékenység az Egyház természetéből következik: üdvözítő hitét terjeszti, katolikus egységét szélesíti és tökéletesíti; erejét az Egyház apostoli mivoltából meríti; megvalósítja a hierarchia kollegiális szellemét; igazolja, terjeszti és növeli az Egyház szentségét. Így a nemzetek közötti missziós tevékenység különbözik mind a hívők felé irányuló lelkipásztorkodástól, mind a keresztény egység helyreállítását célzó kezdeményezésektől. E kettő azonban szorosan összefügg az Egyház missziós működésével: a keresztények megosztottsága ugyanis árt a legszentebb ügynek -- tudniillik, hogy az evangéliumot minden teremtmény számára hirdessék --, és sokak elől elzárja a hithez vezető utat. A missziók érdeke sürgeti tehát, hogy minden megkeresztelt ember egy nyájban egyesüljön, és egyetértően tehessen tanúságot Krisztusról, Uráról a nemzetek előtt. De ha még nem képesek az egy hitről teljesértékű tanúságot tenni, legalább a kölcsönös megbecsülés és szeretet legyen meg bennük.

A misszió jelentősége és szükségessége

7. E missziós tevékenység indító oka Isten akarata, aki "azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére. Hiszen egy az Isten, egy a közvetítő Isten és ember között: az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta magát mindenkiért" (1Tim 2,4--6); "és nincs üdvösség senki másban" (ApCsel 4,12). Mindenkinek meg kell tehát térnie az Egyház igehirdetése révén megismert Krisztushoz és megkeresztelkedve be kell épülnie az ő testébe, az Egyházba. Maga Krisztus ugyanis "kifejezetten hangsúlyozva a hit és a keresztség szükséges voltát, egyúttal az Egyház szükségességét is megerősítette, melybe a keresztségen mint ajtón át lépnek be az emberek. Ezért nem üdvözülhetnek azok az emberek, akik tudják ugyan, hogy Isten Jézus Krisztus által az üdvösség szükséges intézményének alapította meg a katolikus Egyházat, mégsem akarnak belépni oda vagy megmaradni benne." Jóllehet tehát Isten azokat is, akik önhibájukon kívül nem ismerik az evangéliumot, egyedül általa ismert utakon elvezetheti a hitre, mely nélkül lehetetlen neki tetszeni, az Egyháznak mégis kötelessége és egyúttal szent joga az evangelizálás, ezért a missziós tevékenység ma éppúgy, mint mindig, szükséges és fontos.

Általa Krisztus misztikus teste szüntelenül gyűjti és rendezi erőit a növekedésre. Az Egyház tagjait az a szeretet serkenti a tevékenységre, amellyel Istent szeretik, s ez ösztönzi őket, hogy osszák meg minden emberrel a jelen és az örökkévaló élet lelki javait. Végül e missziós tevékenység teljesen megdicsőíti Istent, akinek célja az, hogy az emberek tudatosan és teljesen fogadják el üdvözítő művét, melyet Krisztusban valósított meg. Így a misszió által valósul meg Isten terve -- melyet Krisztus engedelmesen és szeretettel szolgált az őt küldő Atya dicsőségére --, hogy az egész emberiség Isten egyetlen népévé, Krisztus egyetlen testévé legyen, a Szentlélek egyetlen templomává épüljön. Mindez testvéri egyetértést hoz létre, s ugyanakkor megfelel az emberek szívéből feltörő vágynak is. Így végül az embert a maga képére és hasonlatosságára teremtő Isten terve akkor fog megvalósulni, amikor mindazok, akik az emberi természet részesei és Krisztusban a Szentlélek által újjászülettek, együtt szemlélve Isten dicsőségét, elmondhatják: "Mi Atyánk".

A miszió és az ember

8. A missziós tevékenység az emberi természethez és annak törekvéseihez is szorosan kapcsolódik. Amikor ugyanis az Egyház bemutatja Krisztust az embereknek, létük és teljes hivatásuk hiteles igazságát is föltárja nekik; Krisztus ugyanis szerzője és ősmintája a megújított, testvéri szeretetre, őszinteségre és békés lelkületre hajló embernek, akit oly kívánatosnak tart mindenki. Krisztus és az evangélium hirdetésével róla tanúskodó Egyház minden faji és nemzeti különbség fölött áll, tehát senkinek és sehol sem lehet idegen.46 Maga Krisztus pedig az igazság és az út, akit mindenkihez közel hoz az evangélium hirdetése, amikor az ő szavát mindenki füle hallatára ismétlik: "Tartsatok bűnbánatot és higgyetek az evangéliumnak" (Mk 1,15). Mivel azonban aki nem hisz, már elítéltetett,47 Krisztus igéi egyszerre az ítélet és a kegyelem, a halál és az élet igéi. Mert csak a réginek meghalva léphetünk be az új életbe: ez elsősorban a személyekre áll, de érvényes a világ különféle javaira is, melyek magukon viselik az ember vétkének, de Isten áldásának jegyét is: "Mert mindnyájan vétkeztek és nélkülözik az Isten dicsőségét" (Róm 3,23). Senki sem képes önmagától és önerejéből megszabadulni a bűntől és önmaga fölé emelkedni; senki sem tud egymaga szabadulni gyengeségeitől, magányától vagy rabságából,48 ezért mindenki rászorul Krisztusra, mint példaképre, mesterre, szabadítóra, üdvözítőre és éltetőre. Valóban, az evangélium még e világ történelmében is a szabadság és a fejlődés kovásza volt, s mindig a testvériség, az egység és a béke kovásza marad. Nem ok nélkül ünneplik tehát a hívők Krisztust úgy, mint "akire a nemzetek vártak, melyeknek ő az Üdvözítője".

A misszió eszkatologikus jellege

9. Így tehát a missziós tevékenység ideje az Úr első és második eljövetele közé esik, amikor majd az Egyházat mint érett gabonát a szélrózsa minden irányából betakarítják Isten országába. Mielőtt ugyanis eljön az Úr, minden népnek hirdetni kell az evangéliumot. A missziós tevékenység nem más, és nem is kevesebb, mint Isten tervének megnyilvánulása, azaz epifániája és megvalósulása a világban és ennek történelmében, melyben Isten a misszió révén nyilvánvalóan véghezviszi az üdvösség történetét. A misszió az igehirdetés és a szentségek által -- melyeknek központja és csúcsa az Eucharisztia -- jelenvalóvá teszi Krisztust, az üdvösség szerzőjét; s bárhol, bármilyen igazság vagy kegyelem van jelen Isten titokzatos jelenléteként, megszabadítja a nemzeteket a rossztól s visszaadja őket alkotójuknak, Krisztusnak, aki lerontja a Sátán uralmát és megfékezi a sokféle bűn rosszaságát. Így tehát bárhol, bármi érték található magként elhintve az emberek szívében és elméjében, vagy a népek sajátos szertartásaiban és kultúrájában, az nemcsak nem vész el, hanem ellenkezőleg, meggyógyul, fölemelkedik és beteljesedik Isten dicsőítésére, a Sátán megszégyenítésére és az ember boldogságára. Így a missziós tevékenység az eszkatologikus beteljesedés felé tart; általa növekszik az Atya tetszése szerint54 megállapított mértékig és ideig Isten népe, melyhez prófétai ige szól: "Tedd tágassá sátorhelyedet, hajlékaid bőreit feszítsd ki, ne kíméld!" (Iz 54,2);55 általa éri el a misztikus test a krisztusi nagykorúságot, épül az apostolokra és prófétákra alapozott lelki templom, melynek szegletköve Krisztus, s melyben lélekben és igazságban imádják Istent.

A világi hívők feladatai

21. Az Egyház nincs igazán megalapítva, nem él igazán és nem tökéletes jele Krisztusnak az emberek között, ha a hierarchia mellett nem áll és dolgozik vele együtt a világi hívők komoly rétege. Az evangélium ugyanis nem verhet mély gyökeret valamely nép lelkivilágában, életében és tevékenységében a világi hívők aktív jelenléte nélkül. Ezért már az Egyház alapításánál fokozott gondot kell fordítani arra, hogy nagy számban legyenek érett világi keresztények.

A világi hívők ugyanis teljesen hozzátartoznak mind Isten népéhez, mind a polgári társadalomhoz. Nemzetükhöz tartoznak: benne születtek, kulturális értékein nevelődtek, életéhez sokfajta társadalmi kapcsolat köti őket, fejlődésében munkájukkal közreműködnek, gondjait sajátjuknak tekintik és azokon segíteni igyekeznek. Azonban Krisztushoz is tartoznak, mivel újjászülettek az Egyházban a hit és a keresztség által, hogy megújult életükkel és munkálkodásukkal Krisztuséi legyenek, hogy Krisztusban minden Istennek legyen alávetve, s végül Isten legyen minden mindenben.

A világi hívőknek, férfiaknak és nőknek egyaránt, fő feladata az, hogy életükkel és szavukkal a családban, társadalmi csoportjukban és a foglalkozásuk adta környezetben tanúságot tegyenek Krisztus mellett. Mutatkozzék meg bennük az új ember, aki Istenhez hasonló, megigazult és valóban szent teremtmény. Új életükkel hazájuk társadalmi és kulturális környezetébe beilleszkedve, azt nemzetük hagyományainak megfelelően kell kifejezniük. Ismerjék ezt a kultúrát, tisztítsák meg és őrködjenek fölötte, a kor áramlataiba bekapcsolva emeljék magas fokra, sőt Krisztusban is tökéletesítsék, hogy a krisztusi hit és az Egyház élete már ne legyen idegen társadalmukban, hanem kezdje azt átjárni és átalakítani. Őszinte szeretettel közeledjenek polgártársaikhoz, hogy magatartásukon mindenki észrevehesse az egységnek és az egyetemes szolidaritásnak azt az új összetartó erejét, mely Krisztus misztériumából fakad. Terjesszék a krisztusi hitet azok között, akikkel életük és foglalkozásuk összehozza őket. Ez különösen is kötelességük, mert a legtöbb ember csak világi társától hallhatja az evangéliumot és ismerheti meg Krisztust. Sőt ahol lehetséges, a világiaknak készen kell lenniük arra, hogy a hierarchiával való közvetlenebb együttműködésben külön küldetést töltsenek be az evangélium hirdetésében és a keresztény tanítás közvetítésében, s ezzel is erősítsék a születőben lévő Egyházat.

Az Egyház pásztorai pedig nagyra értékeljék a világiak fáradságos apostoli munkáját. Neveljék a világiakat, hogy mint Krisztus tagjai, tudatában legyenek mindenkire kiterjedő felelősségüknek; Krisztus misztériumáról alapos oktatásban részesítsék őket, vezessék be a gyakorlati módszerekbe, s legyenek mellettük nehézségeikben az Egyházról szóló konstitúció és a világiak apostolkodásáról készült határozat szellemében. Fönntartva tehát mind a lelkipásztorok, mind a világi hívők sajátos szolgálatát és felelősségét, a fiatal egyház egésze tegyen egyetlen élő és erős tanúságot Krisztus mellett, hogy ragyogó jelévé váljék annak az üdvösségnek, mely Krisztus által jött a világba.

Isten egész népének missziós felelőssége

36. Minden hívőnek -- mivel az élő Krisztus tagja, s a keresztség, a bérmálás és az Eucharisztia által Krisztusba épült és hozzá vált hasonlóvá -- kötelessége együttműködni Krisztus testének gyarapításában és növelésében, hogy e test minél előbb elérje a maga teljességét. Ezért az Egyház minden gyermeke érezze felelősnek magát a világért, ápolja magában az igazi katolikus lelkületet, és segítse az evangelizáció művét. Azt azonban mindenkinek tudnia kell, hogy a hitterjesztés szolgálatában az első és legfontosabb kötelesség a mélységesen keresztény élet. Buzgó szolgálatuk és szeretetük lelki szellőként újjáéledést hoz az egész Egyházba, mely így a nemzetek között fölemelt jel, a "világ világossága" (Mt 5,14) és a "föld sója" (Mt 5,13) lesz. Az élet e tanúságtétele könnyebben kifejti hatását, ha az ökumenikus dekrétum szabályai szerint más keresztény közösségekkel együtt történik. E megújult lélekből önként ajánlanak föl imádságokat és vezekléseket Istennek, hogy kegyelmével tegye termékennyé a misszionálást; támadnak új missziós hivatások és adják össze a missziók számára szükséges anyagiakat. Annak érdekében pedig, hogy a keresztény közvélemény és minden egyes Krisztus-hívő értesüljön az Egyház jelen állapotáról a világban, és meg is hallja a kiáltó tömegek szavát: "Segíts rajtunk!", a modern tömegkommunikációs eszközök is úgy közvetítsék a missziós híreket, hogy a hallgatók magukénak érezzék a missziót, nyissák meg szívüket az emberek mérhetetlen ínsége láttán, és siessenek embertársaik segítségére.

Részletek II. Vatikáni Zsinat AD GENTES kezdetű dekrétumából, ami az Egyház missziós tevékenységéről szól

Forrás ~ Internet

 

 

EVANGÉLIUMI ELMÉLKEDÉS

 

Abban az időben, amikor Jézus a bárkával ismét átkelt a Genezáreti-tó túlsó partjára, a parton nagy tömeg sereglett köréje. Ekkor odajött egy Jairus nevű férfi, a zsinagóga elöljárója, s mihelyt meglátta őt, a lába elé borult, és nagyon kérte: „Halálán van a lányom. Jöjj, tedd rá a kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen!” Erre ő elment vele.
Nagy tömeg kísérte, és tolongott körülötte. Volt ott egy asszony, aki már tizenkét éve vérfolyásban szenvedett. Sok orvos sokféle kellemetlen kezelésnek vetette alá: Mindenét rájuk költötte, de hasztalan, egyre rosszabbul lett. Hallott Jézusról, ezért átfurakodott a tömegen, és hátulról megérintette a ruháját, így gondolkodott magában: „Ha csak a ruháját érintem is, meggyógyulok.” És azonmód megszűnt a vérfolyása. Érezte testében, hogy meggyógyult bajából. Jézus nyomban észrevette, hogy erő ment ki belőle. Megfordult a tömegben, és megkérdezte: „Ki érintette meg a ruhámat?” Tanítványai ezt válaszolták: „Látod, hogy szorongat a tömeg, mégis azt kérdezed: Ki érintett meg?” De ő mégis körülnézett, hogy lássa, ki volt az. Az asszony félve, remegve előlépett – mert hisz tudta, hogy mi történt vele –, odaborult eléje, és őszintén bevallotta neki az igazságot. Ő így szólt hozzá: „Leányom, hited meggyógyított téged. Menj békével, és bajodtól megszabadulva légy egészséges!”
Még beszélt, amikor jöttek a zsinagóga elöljárójának házából és közölték: „Meghalt a lányod. Miért fárasztanád a Mestert?” A hír hallatára Jézus így bátorította a zsinagóga elöljáróját: „Ne félj, csak higgy!” Péteren, Jakabon és Jánoson, Jakab testvérén kívül senkinek sem engedte meg, hogy vele menjen. Amikor odaértek az elöljáró házához, nagy riadalmat, sok siratót és jajgatót látott. Bement és így szólt hozzájuk: „Mit lármáztok itt, miért sírtok? A gyermek nem halt meg, csak alszik.” Azok kinevették. Ő azonban mindenkit kiparancsolt, maga mellé vette a gyermek apját, anyját, s kísérőivel együtt bement (a helyiségbe), ahol a gyermek volt. Megfogta a kislány kezét, és azt mondta neki: „Talita kúm”, ami annyit jelent: „Kislány, mondom neked, kelj föl!” A kislány azonnal fölkelt, és járni kezdett. Tizenkét éves volt. Azok pedig magukon kívül voltak a csodálkozástól. De ő szigorúan meghagyta, hogy ezt a dolgot senki meg ne tudja. Azután szólt nekik, hogy adjanak enni a kislánynak.

---

Jairusnak, a zsinagóga elöljárójának meghozzák szolgái a hírt, hogy kislánya meghalt. Ezt követően hangzik el Jézus kijelentése: „Ne félj, csak higgy!” (Mk 5,36). Jairus tehát az egyik oldalról a szolgákat hallja, akik azt mondják, hogy nincs semmi értelme annak, hogy a Mester az ő házába menjen, mert életében még tudott volna segíteni a beteg kislánynak, de ha már meghalt, akkor ő sem tud tenni semmit. A másik oldalról pedig elhangzik a bátorító szó Jézus részéről. Az elöljáró ott áll a halál könyörtelen ténye és a jézusi ígéret között. Melyiknek higgyen? Kinek higgyen? Kinek a szava az igazság? Kié lesz a végső győzelem? A halálé vagy az életé? Döntését meghozza, nem hallgat a szolgákra és nem vonja vissza kérését. Jézus a házába megy, feltámasztja a leányt és visszaadja őt családjának. Mit érezhetett Jairus ebben a pillanatban? Ahogyan korábban hite legyőzte félelmét, most az öröme győz a szomorúság felett.
Milyen nehéz nekünk elhinnünk, hogy az élet győz a halál felett. Milyen nehéz elhinnünk, hogy a végső szó a feltámadásé. Milyen nehéz elhinnünk, hogy ahol az ember már nem lát reményt, Isten ott is talál kiutat, megoldást. Vajon elég erős-e a hitünk ahhoz, hogy legyőzze félelmeinket és aggodalmainkat? Csak akkor volna okunk a haláltól való félelemre, ha Jézus nem ígérte volna meg nekünk a feltámadást és az örök életet.
© Horváth István Sándor

---

Ó Krisztus Jézus, hiszem, hogy igaz Isten és igaz ember vagy. Te vagy az isteni út, mely végtelen biztonsággal hidalja át azt a szakadékot, amely elválaszt engem az Istenségtől. Hiszem, hogy szent emberséged tökéletes és oly hatalmas, hogy engem nyomorúságaim, hiányaim és gyarlóságaim ellenére el tud vezetni oda, ahol te magad vagy: az Atya keblére. Add, hogy hallgassak szavadra, kövessem példádat, és soha el ne szakadjak tőled.

Igazságot, igazságot kövess, hogy élhess!

Mózes ötödik könyvéből a fenti idézetet a Szent István Társulat katolikus fordításában így olvashatjuk: „Egyes-egyedül az igazságra törekedj, hogy életben maradj…” A Szent Jeromos Kat. Bibliatársulat pedig így fordította le ugyanezt: „Igazsággal kövesd, ami igazságos, hogy élhess… (MTörv 16,20a).” Kifejezőbbnek és hangsúlyosabbnak tartom viszont Károli Gáspár fordítását, ami a mai témánk címadója is lett.

  Már évek óta szomorúan és együttérzéssel nézem végig amint itt Magyarországon az egymást követő kormányokba vetett hit miként rendül meg az emberekben. Azért szomorú, mert tömegek vetik a hitüket és bizalmukat politikusokba (vagy egyházi személyiségekbe), ahelyett, hogy az élő Istennel tennék ugyanezt. A Szentírás erre az emberekre építő életfilozófiára nézve azt írja, hogy „átkozott az a férfi, aki emberben bízik…” „és áldott az az a férfi, aki az Úrban bízik, és akinek bizodalma az Úr” (vö. Jer 17,5.7; Zsolt 2,12b). Az Isten igéje alapján ki kell mondani, hogy minden egyes ember számára szükségszerű ez a kormányokban, intézményekben és emberekben való csalódás több okból is.

Először is azért, mert a Szentírás szerint bűnre hajló emberi természettel jövünk erre a világra az ősbűn elkövetése óta. Ennek következtében a testünkbe van írva a bűn törvénye. Tehát törvényszerűen ott van bennünk az önzésre való hajlam (vö. Róm 7,14-15.21.23). Ezt még megerősíti a szokás törvénye, azáltal, hogy újra és újra elköveti az ember azt a bűnt, és genetikai úton a hajlamot – és nem a bűnt – tovább adjuk utódainknak. Ezért írja a Szentírás, hogy: „Egy ember által jött a bűn ebbe a világba, a bűn által pedig a halál, s így a halál átment minden emberre, mert mindenki vétkezett (Róm 5,12).” Tehát azért ment át a bűn és a halál minden emberre, mert mindenki vétkezett. Ebben az állapotban csak Jézus Krisztus helyettes megváltói áldozata és a belé vetett hit tud segíteni az elveszett embernek. Tehát az emberek azért csalódnak szükségszerűen kormányokban és bármely (még egyházi) intézmény vezetőiben is, mert ők is minden emberrel együtt a bűn és az önzés törvényével vannak áthatva. Ez alól kivétel csak az a keresztény ember lehet, aki „felülről” születik újjá (görögül „anothen gennétáj”): „víztől és Szentlélektől” (vö. Jn 3,3.5). Az ilyen újjászületett ember számára ugyan úgy megmarad az, hogy saját magának kedvezzen, de az Isten Lelke megeleveníti és az emberi természete fölé emeli az ember képességeit azzal az erővel, amellyel az Atya feltámasztotta Jézust a halálból (vö. Róm 8,11). Így, minden pillanatban a megtért és újjászületett ember eldöntheti, hogy igényli, elfogadja Istentől ezt az erőt, és másokért él, vagy magára marad a saját megromlott természetével. Ha elfogadja Istentől a segítséget és az erőt, akkor az Istennel járása során megerősödik. Ha nem, akkor tovább bukdácsol, és nem tudja magára ölteni Krisztus jellemvonásait. Ha a hívő ember megtanul Istennel járni és őrá támaszkodni minden dologban, akkor a Szentlélek törvényként írja be a szívébe a szeretetet, és könnyűvé válik számára másokért élni és a tíz parancsolatot megtartani. Így válik az ember részesévé az isteni természetnek a Szentlélek által. Az ember erre önmagától sohasem lenne képes. Ám egy-egy ország politikai vezetője nem az Istennel járásban erősödött meg, hanem bármely másban, így tőlük nem lehet várni azt, amire nem is lehetnek képesek. A jó szándékuk meglehet, szakmai tapasztalatuk is, érthetnek a szociológiához, a társadalomtudományokhoz, a pszichológiához, közgazdaságtanhoz, de sem mást, sem önmagukat a bűn és az önzés törvénye alól megváltani nem tudják. Emiatt, azok a tömegek, amelyek belé vetik bizalmukat szükségszerűen csalódni fognak. Ettől a ténytől függetlenül szükség van arra, hogy az országnak legyenek vezetői, és engedelmeskednünk is kell a törvényeiknek, amíg azok nem kerülnek ellentétbe Isten törvényével (vö. ApCsel 5,29), csak éppen ne legyenek illúzióink, és ne legyünk elfogultak egyik emberrel vagy egyik párttal szemben sem.

A másik oka annak, hogy az emberek csalódnak és csalódni fognak az általuk megválasztott kormányokban és emberekben, az éppen Jézus szavai alapján érthető meg. Krisztus szerint e világnak a fejedelme a sátán, és ez így is marad egészen addig, amíg Krisztus újra eljön, hogy a megváltott gyermekeit magával vigye és az elhunyt igazakat feltámassza az első halál alvásából (vö. 2Tessz 2,8; 1Tessz 4,13-17). Jézus tehát a sátánt ennek a világnak a fejedelmének nevezte (vö. Jn 14,30), aki a hazugság atyja és embergyilkos, és aki nem állott meg az igazságban (vö. Jn 8,44). Pál apostol ezt a bukott angyalfejedelmet „e világ istenének” nevezi, „aki megvakította a hitetlenek elméit, hogy ne lássák a Krisztus dicsőséges evangéliumának világosságát” (2Kor 4,4). Mit várhatunk ezek után? Igazságos társadalmat? Igazságos béreket? Az elvégzett munkáért méltányos fizetést?  A ledolgozott évekért méltányos nyugdíjat? Trianon után történelmi igazságszolgáltatást? Ez utóbbiból még nagyobb baj lenne. Mi emberek ezen a világon egy nagy bajt, csak egy másik nagy baj árán tudunk megoldani, és az valakiknek megint nem lesz jó. Itt ezen a földön érdekek, nagy pénzek és hatalmi játszmák vannak. Miért gondolja bárki is azt, hogy itt ezen a bolygón lehet igazságos és a bűn struktúrája nélküli társadalmat építeni akár az állam és az egyházak összefogása útján is? Ennek a játszmának a fő mozgatója e világnak a fejedelme, akivel szemben egyetlen esélyünk van, és ez a megváltó Jézus Krisztus. Ebben a nagy játszmában emberekre építeni Isten helyett homokra épített kártyavár lesz.

A hazugság atyjával szemben Jézus az út, az igazság és az élet (vö. Jn 14,6). A Zsidókhoz írott levél idézi a 45-dik zsoltárból azt, ami Krisztusra vonatkozik: „Trónod ó Isten örökkévaló; igazságnak pálcája a te királyságodnak pálcája. Szeretted az igazságot, gyűlölted a gonoszságot, azért kent fel Isten, a te Istened öröm olajával társaid felett (Zsolt 45,7-8, Zsid 1,7-8).” A Zsoltár és a levél Krisztust Istennek nevezi, akit az Isten (az Atya) kent föl. A fölkenés itt a Messiássá való felkenetést jelenti. Egyedül Krisztusról mondja a Szentírás, hogy szerette az igazságot és gyűlölte a hamisságot és a gonoszságot. Mit jelent ez? Azt jelent, hogy Jézus itt a földön emberfiaként a meggyengült emberi természetünket felvéve (vö. Róm 1,3; Zsid 2,16-17; 4,15) minden nap és minden pillanatban ellene mondott a bűnnek és soha még gondolatban sem vétkezett és sem önmagának nem kedvezett (vö. Zsid 4,15; Iz 53,9; 1Jn 3,5; Róm 15,3). Krisztusnak a bűn fölötti győzelemében van minden ember számára a szabadulás reménysége.

Dániel könyve azt írja, hogy „az istentelenek istentelenül cselekednek, … és az értelmesek értik” (vö. Dn 12,10). A Szent Jeromos Bibliatársulat fordítása szerint: „az istentelenek kegyetlenül cselekednek”. A hívő, és Szentírást olvasó ember tudja ezt, és a világ istentelensége még jobban megerősíti a hitét, mert éppen az történik körülötte, amit az Isten igéje számára kijelent. Bemegy a munkahelyére, és azt látja, hogy az istentelenek istentelenül cselekednek. Ítéletet nem mond fölöttük, csak megállapítja azt, hogy éppen úgy állnak a dolgok, ahogyan azt Dániel könyve 2600 évvel ezelőtt leírta az utolsó időre nézve (vö. Dn 8,17b.19b.26b; 12,4 Károli fordítása alapján). Jézus azt mondta Pilátusnak, hogy „az én országom nem ebből a világból való” és hogy „aki az igazságból való, az hallgat az én szavamra (vö. Jn 18,36-37).” Tehát Krisztusnak kellett elhozni erre a Földre az igazságot a saját személyében (Jn 14,6) és az Isten igéjében (vö. Jn 17,17), mert itt igazság és igazságosság ezen a Földön nincsen és Krisztus dicsőséges második eljöveteléig nem is lesz. Ha ezt valaki megértette, nem fog többé légvárakat építeni, nem fog csalódni; és ha hittel Krisztusba és az Isten igéjébe kapaszkodik, nem fog beállni az istentelenek közé sem. Ennek ellenére és éppen ezért mégis van értelme szót tenni az igazság érdekében, a lelkiismereti szabadságért, a sajtószabadságért, az emberi jogokért, stb. Ha ezt nem teszi meg valaki, akkor „a bűnösök közt cinkos, aki néma”, és a szavaival, tetteivel nem fékezi a bűn teljességre jutását a társadalomban, és ezért felelős az Isten előtt. Illúzióink azonban ne legyenek. 

Péter apostol nem véletlenül írja a következőket: „De új eget és új Földet várunk az ő ígérete szerint, amelyekben igazság lakozik (2Pt 3,13).” Ez azt jelenti, hogy valódi igazság, csak akkor lesz, amikor „újjáteremtetnek mindenek” (vö. ApCsel 3,21). Ezért a valódi Krisztushívők sosem számítottak az életük folyamán arra, hogy igazságos társadalomban fognak ezen a Földön élni, de a hitükkel megragadták Isten ígéretét, amelyről már Izaiás próféta szólott időszámításunk előtt hétszáz évvel. Péter apostol ugyanis erre utal az Újszövetségben: „Mert íme, új eget és új Földet teremtek, és a régiek ingyen sem említtetnek, még csak észbe sem jutnak; hanem örüljetek és örvendezzetek azoknak mindörökké, amelyeket én teremtek (Iz 65,17-18a)”. A következő fejezetben pedig előrevetíti nemcsak azt, hogy újjáteremti ezt a bűn által lepusztított világot, hanem azt, is, hogy azt a benne hívőknek adja, és őt imádni fogják úgy, ahogyan az a tíz parancsolat negyedik parancsolatában írva van (Kiv 20,8-11). „Mert, ahogy az új ég és az új Föld, amelyeket majd alkotok, fennmarad színem előtt, - mondja az Úr, - úgy fennmarad a ti nemzedéketek (a ti magvatok) és nevetek is. Akkor majd újholdról újholdra (hónapról hónapra), és szombatról szombatra minden ember eljön, hogy imádkozzék a színem előtt – mondja az Úr (Iz 66,22-23 a Szent István Társulat Kat. fordítása szerint). Erre utal a az Újszövetségben a Zsidókhoz írott levél is: Zsid 4,4.9.11. Ennek megvalósulását látja János apostol Patmosz szigetén látomás formájában: „Ezután láttam új eget és új Földet, mert az első ég és az első Föld elmúlt, és a tenger többé nem volt. És én János láttam a szent várost, az új Jeruzsálemet, amely az Istentől szállt alá a mennyből, elkészítve, mint egy férje számára felékesített menyasszony. És hallottam nagy szózatot, amely ezt mondta az égből: Íme, az Isten sátora az emberekkel van, és velük lakozik, és azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velük az ő Istenük. És az Isten letöröl minden könnyet az ő szemeikről; és a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak. És mondta az, aki a királyi székben ült: Íme, mindent újjá teszek. És mondta nekem: Írd meg, mert e beszédek hitelesek és igazak. És mondta nékem meglett. Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég. Én a szomjazónak adok az élet forrásából ingyen. Aki győz, örökségül nyer mindent; és annak Istene leszek, és az fiam lesz nékem (Jel 21,1-7).” Annyira biztos, hogy Krisztus ujjá teremti a Földet és ezer év mennyben eltöltött idő után az üdvözülteknek adja, hogy múlt időben fogalmaz: „Meglett.” És még hozzáteszi: „Írd meg, mert e beszédek hitelesek és igazak.” Ez többszörös megerősítés Isten részéről a hívő ember számára, mert János apostol már a Jelenések könyve elején utasítást kapott, hogy mindent írjon le, amit lát és hall (vö. Jel 1,11.19), de itt újra felszólítja erre az Úr, hogy még egy biztosítékot adjon nekünk. Az új égre és az új Földre vonatkozóan a Katolikus Egyház Katekizmusa is utal (KEK: 1042; 1048), miközben erről igehirdetés a szószékről annál ritkában történik. Az üdvözülteknek az Atyával és Krisztussal olyan bensőséges közösségük lesz a Szentlélek révén a mennyben, és majd ezer év után (vö. Jel 20-dik fejezete és a 21,1-2) az újjáteremtett Földön, hogy azt leírni és szavakba önteni nem lehet. Az Isten igéjébe vetett hit azonban képes megragadni a láthatatlant (vö. Zsid 11,1), mint ahogyan ezt a Szentírásban Mózesről olvassuk, aki „erős szívű volt, mintha látta volna a láthatatlant (Zsid 11,27b).” Bár én is erős szívű lehetnék, mint Mózes, aki mintha látta volna a láthatatlant.

Ezek után kérdezzük meg önmagunktól: Hogyan lehetséges, hogy a Szentírásnak a fent említett könyvei időben több száz éves eltéréssel egymástól, különböző emberi szerzők által mégis ugyan azt írták le, és ezek között jottányi ellentmondást nem lehet találni? Hogyan lehetséges ez? Úgy hogy ezeket a Szentlélek ihletésére írták le és ugyancsak a Szentlélek segítségével gyűjtötték egyetlen könyvbe: „Keressétek majd meg az Úr könyvében, és olvassátok: ezeknek egy híjuk se lesz, egyik a másiktól el nem marad; mert az Ő szája parancsolta, és az Ő Lelke gyűjtötte össze őket (Iz 34,16)!”

Kedves olvasó! „Igazságot, igazságot kövess, hogy élhess, és örökségül bírhasd azt a földet, amelyet az Úr, a te Istened ad néked (MTörv 16,20).” Krisztus személye és az Isten igéje az az igazság, akire, és amire érdemes az életünket építeni. Emberi intézmények, kormányok vagy bármi és bárki másba vetett hit és bizalom nemcsak csalódást, de örökre szóló romlást is fog hozni, - amennyiben az ember idejében nem ébred ennek tudatára a Szentlélek érte végzett munkálkodása által.

Felhasznált irodalom:Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat, Bp., 2002. / Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szt. István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 2008. / Szent Biblia, fordította: Károli Gáspár, Bp., 2002., Biblia, az Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin János Kiadó, Bp., 2004 / Katolikus Egyház Katekizmusa, Szt. István Társulat, Bp., 1042 p. 1048 p., 217-218 o.

Forrás ~ Internet

 

EVANGÉLIUMI ELMÉLKEDÉS

Jézus és tanítványai áthajóztak a Genezáreti-tó keleti partjára, a gerázaiak földjére. Amint Jézus kiszállt a hajóból, a sírok felől egy tisztátalan lélektől megszállt ember futott feléje. A sírboltokban lakott, és még láncra verve sem tudták féken tartani. Sokszor megbilincselték és láncra verték, de a láncokat eltépte, és a bilincseket összetörte. Senki sem bírt vele. Éjjel-nappal a sírboltokban és a hegyekben tanyázott, folyton kiabált, és kövekkel ütötte-verte magát. Amint messziről meglátta Jézust, odafutott. A földre vetette magát előtte, és hangosan így kiáltott: „Mi bajod velem, Jézus, a magasságbéli Istennek Fia? Az Istenre kérlek, ne gyötörj!” Jézus ráparancsolt ugyanis: „Tisztátalan lélek, takarodj ki ebből az emberből!” Erre Jézus megkérdezte tőle: „Mi a neved?” Azt válaszolta: „Légió a nevem, mert sokan vagyunk.” Nagyon kérte Jézust, hogy ne űzze el őket arról a vidékről. Akkor éppen egy nagy sertéskonda legelészett ott a hegyoldalban. A tisztátalan lelkek azt kérték Jézustól: „Küldj minket a sertésekbe, hogy megszálljuk azokat!” Jézus beleegyezett. Akkor a tisztátalan lelkek kimentek az emberből, és megszállták a mintegy kétezer sertésből álló kondát. A sertések a hegyoldalból a tóba rohantak, és a vízbe fúltak. Őrzőik erre elfutottak, hírét vitték a városba meg a tanyákra. Az emberek kitódultak, hogy megnézzék, mi történt. Jézushoz érve látták, hogy az, akit az imént még egy légió tartott megszállva, most felöltözve, ép ésszel ül előttük. Erre megdöbbentek. A szemtanúk elmondták nekik, hogy mi történt a megszállottal és a sertésekkel. Ekkor kérlelni kezdték Jézust, hogy távozzék a határukból. Amikor Jézus hajóra szállt, az imént még megszállott kérte, hogy vele mehessen. Ő azonban nem engedte, hanem így szólt hozzá: „Menj haza tieidhez, és mondd el nekik, hogy milyen nagy dolgot művelt az Úr, és hogyan könyörült meg rajtad!” Az el is ment, és Dekápolisz környékén elhíresztelte, hogy milyen nagy dolgot tett vele Jézus. Ezen mindenki elcsodálkozott.

---

A mai evangéliumban olvasható ördögűzési történetben hangsúlyos helyet kap az embert megszállva tartó gonosz lélek, akivel Jézus hosszasan elbeszélget. A párbeszéd minden mozzanatában érződik a feszültség és ellentét az embernek ártani akaró gonosz hatalom és az embert megmenteni szándékozó isteni erő között. A szavak harca mögött e két hatalom küzdelme húzódik meg az ember lelkéért. A gonosz lélek jól ismeri Jézust és hatalmát. Ez derül ki abból, hogy azonnal felismeri kivel találkozott és Jézust az Isten Fiának nevezi. Azt is tudja, hogy az ő hatalma gyengébb Jézus erejéhez képest, mégis erejét akarja fitogtatni, amikor megmondja nevét és azt állítja, hogy sokan vannak. De bármennyien is vannak, nem képesek ellenállni a megváltó, megszabadító erőnek, amelyet Jézus birtokol.
És ha már előkerült a gonosz személye és hatalma, érdemes tisztáznunk a következőt: A gonosz lelket, a sátánt nem Isten teremtette. Isten csak jót teremtett. A szellemi lényeket, azaz az angyalokat, valamint az embert is jónak teremtette. A gonosz nem önálló, inkább a jó tagadásának mondható. Isten minden teremtményét szabadnak teremtette, s e szabadság teszi lehetővé, hogy akár szembe is szállhatnak teremtőjükkel, az Istennel. A gonosz létezése tükröt tart elénk, s megmutatja, hogy a szabadságunkkal való visszaélés milyen következményekkel jár, hová vezethet. Személyes döntésünk, hogy kinek engedelmeskedünk. A gonosznak vagy Istennek?
© Horváth István Sándor

---

Úr Jézus, köszönjük, hogy közöttünk való jelenléteddel ajándékozol meg. Utunkon erősítesz és bátorítasz. Add, hogy mélyen tudatában legyünk jelenlétednek. Küldő szavadra örömmel válaszoljunk minden cselekedetünkkel. Adj nekünk bölcsességet és alázatot, hogy felismerjük jelenlétedet.

 

„Boldogok a békességszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni” (Mt 5,9)

Isten igéjének, Krisztusnak és az eljövendő Isten Országának egyik alapkifejezése és ígérete a szív békessége. A Krisztus által elmondott hegyi beszéd boldog mondásai szorosan kapcsolódnak egymáshoz és egymásra épülnek (vö. Mt 5,1-12). A címünkben olvasható boldogmondás a hatodik, és szoros kapcsolatban áll az ötödikkel, amit így olvashatunk: „Boldogok a szívükben tiszták, mert ők látni fogják az Istent (Mt 5,8).” Krisztus pedig azt mondta a tanítványainak az utolsó vacsorán, hogy „Ti már tiszták vagytok az ige által, amelyet mondtam nektek (Jn 15,3).” Tehát az Isten igéjének befogadása, - amely a Szentírás szerint hétszeresen van megtisztítva, - teremti újjá az ember belső világát és teljes lényét. Ez a folyamat a Szentlélek által megy végbe és felülről való újjászületésnek nevezzük (vö. Jn 3,5).

Tehát a boldog mondásoknál a tiszta szív megelőzi a békességet, és azt, hogy valaki békességszerző, békességet teremtő és békét sugárzó emberré tudjon válni. Ebből is kitűnik, hogy miért olyan kevés a békességet sugárzó és a másokkal is békességet teremtő ember; azért mert bűnökkel megterhelten sosem tud az ember békességben élni. Dávid mondja a 38-dik zsoltárban, hogy: „nincs békesség csontjaimban vétkeim miatt” (Zsolt 38,4b). A bűnökkel és törvényszegésekkel teli élet egészen a csontokig hatolhat, nemcsak a lelkiismeret furdalás következtében érezheti magát így az ember, de a különböző pszichoszomatikus betegségek okai is ide vezethetők vissza. A megterhelt lélek előbb-utóbb megbetegíti az egész embert. Izaiás próféta azt írja Krisztus előtt hétszáz évvel, hogy „Nincs békességük az istenteleneknek - mondja az Úr (Iz 48,22)!” Sőt egészen olyanok, „mint a háborgó tenger, mely nem tud megnyugodni, vize sarat és iszapot vet fel … (Iz 57,20-21).”

Mindezek alapján láthatjuk, hogy az Isten igéjének hittel engedelmeskedő ember felismeri és beismeri bűneit, törvényszegéseit, önzését és azonnal Krisztushoz, az ő személyes megváltójához megy, aki a keresztáldozatára való tekintettel megigazítja, igaznak nyilvánítja a hozzá térőt. Amint valaki imádságban hittel Krisztus királyi széke elé járul, megbékél Istennel, Isten békessége már az övé. Pál apostol annyira szépen írja le ezt a folyamatot, hogy szó szerint érdemes idézni: „Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régiek elmúltak, íme, újjá lett minden. Mindez pedig Istentől van, aki minket magával megbékéltetett a Jézus Krisztus által, és aki nékünk adta a békéltetés szolgálatát. Minthogy az Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot, nem tulajdonítva nékik az ő bűneiket, és reánk bízta a békéltetés igéjét. Krisztusért járván tehát követségben, mintha Isten kérne mi általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel. Mert aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne (2Kor 5,17-21).” Mit jelent az, hogy Krisztust bűnné tette értünk? Nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy Krisztus bűnössé lett volna azáltal, hogy magára vette a világ bűneit, hanem azt, hogy az Atya úgy bánt bele, mintha ő lett volna a bűnös, azért, hogy a bűneit megvalló embernek kegyelmezhessen. Ezt Jézus önként vállalta el irántunk és az Atya iránti szeretetből. Az Atya is ugyanúgy értünk vállalta ezt a kimondhatatlan áldozatot, amely így egyszerre az Atya és a Fiú közös áldozata lett az elveszett emberért. Mivel Krisztus bűntelenül halt meg, ezért lehetett helyettes áldozattá, ezért szenvedhette el helyettünk azt, amit nekünk kellett volna elszenvedni, mert a „bűn zsoldja (fizetsége) a halál, az Isten kegyelmi ajándéka pedig örök élet a mi Urunk Krisztus Jézusban (Róm 6,23).” Tehát Istentől van az, hogy Krisztus megbékéltetett magával. Mi fordultunk el, mi tévelyegtünk, mi lázadunk, mégis ő békéltet. És miután megbékéltetett önmagával, reánk bízta a békéltetés szolgálatát és a békéltetés igéjét. Ennél szebb és nehezebb hivatás nem létezik a világon: ráébreszteni az embereket arra, hogy bűneiket megvallva és elhagyva megbékélhetnek Istennel, mert már Ő előbb megbékélt velük, és ezt Jézus keresztáldozatában nyilvánvalóvá is tette. Mert „nem abban van a szeretet, hogy mi szeretjük az Istent, hanem, hogy ő szeretett minket, és elküldte az ő Fiát engesztelő áldozatul a mi bűneinkért” (1Jn 4,10).

Tehát Isten volt az, aki megbékéltette magával a világot, nem tulajdonítva nekik az ő bűneiket, hanem Krisztusnak tulajdonította azokat, és Krisztus igaz életét és jellemét, pedig a Krisztusban hívőknek tulajdonítja. Ez azt jelenti, hogy Jézus megváltói halála eltakarja, elfedezi a bűneinket, és bűneink nélkül, Jézus igaz jellemébe öltözötten állhatunk meg az élő Isten előtt. Ezért mondja az apostol, hogy „aki Krisztusban van, új teremtés az”, és mindez ingyen, kegyelemből van (vö. Róm 3,24-25.28; 4,5; 5,1; Tit 3,5; Fil 3,9). Így senki sem dicsekedhet, hogy különb a másiknál, mert minden egyes ember ezen a földön csak ilyen módon lehet igazzá az Isten előtt. Az ember önmagát sem meg nem szabadíthatja, sem meg nem válthatja. Mindez hit által lehet az enyém és a tiéd. És onnan látszik meg, hogy új teremtés vagyok-e Krisztusban, hogy megtartom az Isten parancsolatait (Kiv 20,1-17; Mt 22,36-40), amelyek ettől kezdve már „nem nehezek”: „Mert az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az ő parancsolatait; az ő parancsolatai pedig nem nehezek (1Jn 5,3).” A küzdelem ezzel még nem ér véget, mert a bűntől megromlott emberi természetem bár a Szentlélek uralma alá került, de bármelyik pillanatban a szemek kívánsága, az élet kérkedése vagy a test kívánsága (vö. 1Jn 2,15-17) következtében lángra lobbantja a bűntől megromlott természetemet, és ha bűnt követek el, a Szentlelket távozásra kényszerítem. Amint megbánom a bűnömet és odaszánom magamat az Istennek, a Szentlélek újra a szívembe költözik és ez által újra az Isten gyermeke vagyok, a menny és az újjáteremtett Föld teljes jogú örököse. Pál apostol nem véletlenül írja, hogy „akiben nincs Krisztus Lelke, az nem az övé” (Róm 8,9). Tagjainkat és önmagunkat oda kell szánnunk az élő Istennek nap, mint nap, újra és újra (vö. Róm 12,1-2), ennek következtében a hit által igaznak nyilvánított ember az évek alatt, odaszánása következtében ténylegesen igazzá is lesz, azaz megszentelődik a szeretet és a szolgálat tettei által. Miközben valaki odaszánja magát Krisztusnak, Krisztussal való közösségben Krisztushoz válik hasonlóvá, minél jobban megismeri Őt, annál élesebb fényben ismeri fel a saját erőtlenségét, bűneit és gyöngeségeit, és annál jobban ragaszkodik Krisztushoz. Az Üdvözítő pedig lépésről lépésre a mi közreműködésünk segítségével végigvezet a megszentelődés útján. Amint Istenhez közelebb kerülök, az Ő értékrendje és erkölcsi törvénye lesz a fontos a számomra, és nem a világnak a kétes értékrendje. Így Krisztus szeretete szorongat, kérlel arra, hogy végezzem a békéltetés szolgálatát az emberek között.

Nincsen olyan ember, aki az Istennel és az emberekkel való békéltetés szolgálatát végezni tudná Krisztus állandó békéje és szelídsége nélkül. Mivel ez a bűn világában történik, és felkelti az önzésében élő emberek ellenállását, - így bizony fájdalmakkal és kudarcokkal teli szolgálat ez, olyan, amilyen Krisztusé volt itt a Földön. Jézus mégis boldognak nevezi azokat, akik békességszerzők, mert őket az Isten fiainak fogják hívni. Az „Isten fiai” név egy kitüntetés a világmindenség el nem bukott szellemi lényei, az angyalok rendjének a szemében, mert a békéltetés isteni szolgálatát csak az tudja végezni, aki maga is megbékélt Istennel és vele közösségben él. 

Érdemes tágabb összefüggésben is egy-egy pillantást vetni arra, hogy a békesség mennyire alapfogalom a Bibliában. Krisztust például egyik messiási prófécia a békesség fejedelmének nevezi (Iz 9,6). Ő a béke fejedelme, és „uralma növekedésének és békéjének nem lesz vége … A seregek Urának buzgó szerelme műveli ezt (Iz 9,7)!” Magáról az Isten Országáról pedig ezt írja Pál apostol: „az Isten országa nem evés, nem ivás, hanem igazság, békesség, és Szentlélek által való öröm” (vö. Róm 14,17-18; Iz 32,17-18). Ott van mindenekelőtt az igazság, mert Isten Országában igazság és igazságosság lesz, senki nem lesz, aki az Isten örök törvényét áthágja, mert minden oda került megváltott, feltámadt vagy Jézus eljövetelekor elragadtatott embernek a szívébe lesz írva az Isten örök erkölcsi rendje, és minden teremtménynek abban áll majd a gyönyörűsége, hogy így szolgálhatja az Urat. Péter apostol írja, hogy „új eget és új Földet várunk az ő ígérete szerint, amelyekben igazság lakozik” (2Pt 3,13). Tehát örök igazság, határtalan békesség és el nem fogyó öröm lesz azok osztályrésze, akik megbékélnek az Istennel. A 37-dik zsoltár szerint „a szelídek öröklik a Földet, és gyönyörködnek nagy békességben” (Zsolt 37,11). Természetesen a majdani újjáteremtett Földről van szó, Jézus is ezt idézte és erősítette meg a hegyi beszédében: „Boldogok a szelídek, mert ő örökségül bírják a Földet (Mt 5,5).” Zakariás próféta könyvében pedig ez Atya és a Fiú közötti „békesség tanácsáról” (békés egyetértésről) olvashatunk (Zak 6,13b); és amit a mindenkori tanítványoknak hirdetni kell, az a „békesség evangéliuma” (vö. Iz 52,7; Ef 6,15). A tanítványoknak, akiket Jézus maga előtt kettesével előre küldött, ezt mondta: „Valamely házba bementek, először ezt mondjátok: Békesség e háznak! És ha lesz ott valaki békességnek fia, a ti békességetek azon marad; ha nem tireátok tér vissza (Lk 10,5-6).” A Szentírás mindenki számára egyértelművé teszi azt, hogy „békességre hívott minket az Isten” (1Kor 7,15b), „s Krisztus békéje, amelyre meghívást kaptatok egy testben, uralkodjék a szívetekben” (Kol 3,15). Nincsen helye a keresztény családban az indulatnak, a heveskedésnek, a kiabálásoknak, hanem sokkal inkább a szelídlelkűségnek, a türelemnek, az Isten ígéreteibe vetett bizalomból fakadó derűnek és örömnek (vö. Fil 4,4-7).

Végül, de nem utolsó sorban ismételten hangsúlyozom azt, hogy a békesség és a béketűrés a Szentlélek gyümölcse (vö. Gal 5,22). Azokban, akikben a Szentlélek lakik, akik Isten kedvében és szolgálatában akarnak élni szüntelen, azok szívében a Szentlélek létrehozza a szeretetet, az örömet, a békességet, a béketűrést, a kedvességet, a jóságot, a hűséget, a szelídséget és a minden területen való mértékletességet. Ha ezek nincsenek, akkor ott helyette a test cselekedetei virulnak: Gal 5,19-21.

Ez a Krisztustól származó békesség azonban nem azonos azzal, amikor az embereket kívülről nyugtatják és mondogatják nekik, hogy „minden rendben lesz”, hogy „békesség és biztonság” (1Tessz 5,2-5) van. Ez a hamis békesség és biztonság, ez a hitetés propagandája. Az igazi békesség Krisztustól való, és a Szentlélek gyümölcse az emberi szívben, amelynek nyomán eltűnik a félelem, mert abban Isten Lelke lakik (vö. Jn 14,27). A bűn világában azonban a hívő ember Istentől való békessége állandóan támadva lesz, ez pedig megpróbálja az ember hitét, és megedzi a jellemét, „aki viszont mindvégig állhatatos marad, az üdvözül” (Mt 24,13). Ilyen megpróbáltatásokat és gyalázkodást élt át Dávid is, és még ki tudja hány hívő ember mind a mai napig: „Mert nem beszélnek békességet, hanem akik békességesek e földön, azok ellen álnok dolgokat koholnak (Zsolt 35,20).” Krisztus azonban hamarosan szabadulást ígér a benne hívőknek, mert Pál apostol ezt írja: „A békességnek Istene megrontja a Sátánt a ti lábaitok alatt hamar (Róm 16,20).” Milyen szép ez az ígéret. Isten rontja meg a Sátánt, de a mi lábaink alatt, azaz a lábunkat nekünk kell a nyakára tenni. Szinte elképzelhetetlen és kimondhatatlan ez a győzelem, és mégis sokak számára igazzá válik (vö. Jel 14,1-5). Még az is szép ebben az ígéretben, hogy „hamar” fog megtörténni. A Sátán és a bűn uralma hamarosan véget ér akkor, amikor Krisztus isteni hatalmának és jogainak teljességével megjelenik az ég felhőin átvenni az uralmat egyszer s mindenkorra a Földünk és az egész világmindenség fölött (vö. Dn 2,44; 6,26; 7,13-14.27; Lk 21,28; 1Kor 15,24-28). Akkor és ennek következtében az univerzum teremtményeinek a békessége és öröme minden értelmet meghaladó lesz. Csupán az a kérdés kedves olvasó, hogy én és te részesei leszünk-e ennek a békességnek. Én akkor leszek igazán boldog, hogy ha ez mindkettőnk számára Isten népével és családommal együtt már valóra vált.

Forrás ~ Internet

 

GYERTYASZENTELŐ BOLDOGASSZONY ~ URUNK BEMUTATÁSA ÜNNEPE

 

'Most bocsátod el szolgádat, Uram, a te igéd szerint, békességben. Mert látták szemeim a Te üdvösségedet,Akit rendeltél minden népek színe előtt.' Simeon hálaéneke

Az ünnep eredete a Kr. u. IV. századig nyúlik vissza, az írott források szerint ugyanis az Úr Jézus bemutatását már 385-ben megünnepelték Jeruzsálemben. Erre utal a latin elnevezés: Praesentatio Domini. Az ünnepet Róma a VII. században fogadta el Hypapanté (gör. találkozás) néven, vagyis ezen a napon az agg Simeon és a Kisded Jézus találkozására emlékeztek. A nyugati kereszténységben az ünneppel kapcsolatban a X. századtól kezdve inkább Mária személye került a középpontba, az ő tisztulását emeli ki a hagyomány, és az ünnepet erről nevezik el: Purificatio Beatae Mariae Virginis. 1960 óta - összhangban a keleti egyház hagyományával - február 2-át, Gyertyaszentelő Boldogasszony napját az Úr ünnepeként, a templomban való bemutatásaként tartjuk számon. Ezen a napon arra emlékezünk, hogy a Szűzanya Jézus születése után negyven nappal - a mózesi törvény (Exodus 13:12) előírásainak megfelelően - bemutatta gyermekét a jeruzsálemi templomban. Az ilyenkor megáldott gyertya a bemutatott istenfiút jelképezi, s jelenti azt is, hogy Urunk a nemzetek világossága.

A szent törvények értelmében Jézus a templomban a papsággal és a prófétákkal, a maga örök papságának és prófétaságának ószövetségi előképeivel (Simeonnal és Annával) találkozik. Az a ő jelenléte szenteli meg a jeruzsálemi templom szent helyét, ezáltal lesz teljessé a Sion szerepe a történelemben.

Ez az ünnep a karácsonyi liturgia méltó befejezése. Csillagfényes angyali misével kezdődött Urunk születésének ünneplése, s őt, mint kisdedet az angyalok, majd a pásztorok, s végül az egész világ családja körében szemlélhette. Most eljön, hogy találkozzék az Egyházzal. Íme, ma eljött a Vőlegény (Jézus), hogy találkozzék a Menyasszonnyal (az Egyházzal), s templomunk a lakodalmas ház, ahol együtt ünnepeljük ezt a szent találkozást!

'Fény a népek világosságára és dicsőségére népednek, Izraelnek!'

 

Forrás ~ Internet

 

SIMEON HÁLAÉNEKE

Új fény támadt: pogányoknak üdvösség

és választott nemzetednek dicsőség!

Most már elbocsáthatod szolgádat, Uram,

ígéreted szerint, békességben;

minthogy szememmel láttam

küldöttedet, az Üdvözítőt.

Őt adtad nékünk,

hogy meglássa minden nemzet!

Dicsőség az Atyának és Fiúnak,

és Szentléleknek;

amint volt kezdetben, most és mindenkor

és mindörökké! Amen!

Forrás ~ Internet

Urunk bemutatása ~ Gyertyaszentelő Boldogasszony ~ február 2.

Mária és József megtesznek mindent, amit a törvény előír. Bemutatják elsőszülött gyermeküket az Istennek. Simeon és Anna felismerik az Isten küldöttét a gyermekben. A megszentelt gyertyák Jézusra, a világ világosságára mutatnak rá. Legyen egész évünk során világosságunk Jézus, kövessük szavát, éljük meg szeretetét.

Urunk Bemutatásának ünneplése a IV. századtól kezdve általános volt Jeruzsálemben is, Rómában is. Az Ószövetségben Isten prófétája által szólott, és vigasztalta választott népét, hogy a babiloni fogság után helyreállított templom, ha szegényesebb is mint a salamoni, de méltóságában messze felülmúlja, mert ide látogat el az Eljövendő. Simeon és Anna próféta-asszony pedig a Szentlélek ösztönzését követve lettek tanúi Isten ígérete beteljesedésének. A karácsonykor gyulladt isteni Fény egyre nagyobb világosságot áraszt. Azért szenteljük meg az emberi természetünket jelképező gyertyákat, hogy az isteni Fény kiáradjon és eltöltsön bennünket is.

AZ OLVASMÁNYHOZ (Mal 3, 1-4)

Az Ószövetségben Isten megígérte, hogy elküldi Küldöttét, az Uralkodót, a Szövetség Angyalát templomába. Ez a jövendölés Jézus bemutatásával vette kezdetét. Így a babiloni fogság után felépült templom méltósága messze felülmúlta Salamon templomának dicsőségét, mert Isten Fia látogatása szentelte meg.

A SZENTLECKÉHEZ (Zsid 2, 14-18)

Testünk a Szentlélek temploma. A sátán meggyalázta ugyan, amikor a bűnre csábította, de Urunk, Jézus Krisztus eljövetelével megszentelte. Magára vette emberi természetünket: 'a bűn testében' jött el hozzánk, hogy kiengesztelje a nép bűneit, Istennek tetsző néppé, a Szentlélek templomaivá tegyen minket.

AZ EVANGÉLIUMHOZ (Lk 2, 22-40)

A bemutatáskor egy jövendölés hangzott el, amely megdöbbentő: 'Íme, sokak romlására és sokak föltámadására lesz Izraelben: Jel, Amelynek ellene mondanak.' Előre jelezte a világ Üdvözítőjének sorsát, és jelzi, mit várhatunk mint Isten gyermekei ettől a világtól.

KÖNYÖRGÉSEK

Kérjük, Testvéreim, hogy a mi Urunkban, Jézus Krisztusban minden ember felismerje a világ Világosságát.

Urunk, Jézus Krisztus, a szentmise áldozatban 

úgy jöjj el közénk, hogy felismerjünk Téged.

Urunk, Jézus Krisztus, világosítsd meg Egyházadat,

 és add, hogy híveid az isteni élet fényében éljenek.

Urunk, Jézus Krisztus, egyesítsd népedet 

Szentlelked erejével, és adj nekik békességet.

Urunk, Jézus Krisztus, add kegyesen, hogy minél több szülő 

nevelje fiát az evangélium világosságának terjesztésére.

Urunk, Jézus Krisztus, add meg nekünk, hogy életünk végén 

találkozhassunk Veled, és a mennyben örökre láthassuk fényességedet.

'Urunk, Jézus Krisztus! Gyújtsd fel szívünkben istenséged ismeretének tiszta világosságát, hogy mindig tetszésed szerint éljünk. Mert Te vagy lelkünk és testünk megvilágosítója: Krisztus, Istenünk! és Téged dicsőítünk Atyáddal és éltető Lelkeddel most, és mindörökkön örökké.' Amen.

Karácsony fényére emlékezünk 40 nappal karácsony után. A Világ Világosságának születését ünnepeltük, ma pedig Simeon szava nyomán, Jézus bemutatásában szeretnénk meglátni mi is a Világ Világosságát.

Gyertyát szentel ma Egyházunk. A gyertya a mai ember számára már nem jelent annyit, sokkal inkább dísz sokak számára, sem mint jeleket hordozó használati eszköz.

 

 Fedezzük fel újra a gyertya jelentőségét.

- fényt ad, világít a sötétben

- lángja barátságos fényt ad

- meleget ad

- önmagát emészti fel, miközben világít és melegít.

- lángját óvni kell széltől, vihartól, hirtelen mozdulattól.

A gyertya Jézust jelképezi számunkra. Ez leginkább a húsvéti vigília kezdetén, a fény liturgiában mutatkozik meg, amikor a húsvéti gyertya lángjáról indul a fény, amely megvilágosít mindent. Nekünk is gyertyává kell válnunk. Kapott fényünkkel világítanunk kell, önmagunkkal kell táplálnunk a fényt. Őriznünk kell a fényt, amelyet kaptunk, védeni vihartól, és melegíteni kell vele, sőt másokat lángra lobbantani.

Forrás ~ Internet