'Nagy reménnyel és bizalommal adom át magamat Istennek'

Jól tudom, drága Margitom, hogy eddigi életem hitványsága miatt azt érdemelném Istentől, hogy teljesen magamra hagyjon. Mégsem szűnök meg továbbra is bizakodni az ő végtelen jóságában, hogy amint eddig, ezután is megadja szent kegyelmével azt a lelkierőt, hogy lélekben mindent megvessek, amit a földi javak, a gazdag bevételek, sőt saját életem is jelentenek számomra, és ne tegyem le lelkiismeretem tiltakozó parancsa ellenére az esküt. Az Úr jóságos befolyásával csak arra késztette a királyt, hogy ezideig csupán szabadságomtól fosszon meg. (De ezáltal is legalább egy dologban biztosan nagyobb jótéteményben részesített a király, tudniillik abban, hogy jelen helyzetemben, remélhetőleg nagyobb lelki előhaladást érek el, mint annak előtte a reám halmozott összes kitüntetésekkel és javadalmakkal.) Bízom most is az Úr jóságában: oly kegyesen fogja ezután is irányítani a király szívét, hogy vagy nem fog egy még súlyosabb próbatétel elé állítani engem, vagy ha ezt mégis megtenné, akkor majd ad számomra folyton olyan lelkierőt, amivel a legsúlyosabb megpróbáltatásokat is hősiesen és készségesen elviselem.

Így ez az Úr Jézus keserves kínszenvedésével egyesített türelmes szenvedésem - noha az Úr szenvedése természetesen érdeme tekintetében és módjában mérhetetlenül felülmúlja az én összes szenvedésemet - a tisztítóhelyen bizton enyhíteni fogja a megérdemelt büntetésemet, sőt Isten nagy irgalma folytán valamiképp még majd a mennyei dicsőségem növekedését is elősegíti.

Isten jóságában egy pillanatig sem akarok kételkedni, kedves Margitom, bármennyire gyengének és törékenynek érzem is magam. Ha pedig olyan rémületbe és lelki válságba jutnék, amelyben arra kellene gondolnom, hogy már nem bírom tovább, akkor majd Szent Péter apostolt idézem föl szívemben, aki egy viharos hullámban – éppen kicsiny hite miatt – kezdett már elmerülni, és majd én is azt teszem, amit ő tett akkor. Krisztushoz könyörgök majd: Uram, ments meg! (Mt 14, 31) Erős a reményem, hogy felém nyújtja majd kezét, magához emel, és nem engedi, hogy elvesszem.

Ha pedig megengedné azt, hogy Péter szomorú története rajtam is megismétlődjék, és fejvesztetten, megzavarodva mégis elbuknék, s a királynak hűséget esküdnék, és az Urat ezzel az esküvel megtagadnám, amitől mentsen meg engem az irgalmas Isten, és inkább azt engedje meg, hogy érjen bármi kár, mintsem e bukásomból származó bármi haszon, még akkor sem hagynék fel az örökös reménykedéssel, hogy majd csak rám tekint irgalmas szemével, amint Péterre is rátekintett bukása után, és engem is majd kiemel végső elesettségemből, hogy újra hitet tegyek az igazság mellett, és lelkiismeretem súlyos terhétől megkönnyebbüljek, és az elkövetett tagadásomért járó büntetésemet és megszégyenülésemet kitartóan elviseljem.

Végül is, kedves Margitom, az a legbiztosabb meggyőződésem, hogy Isten engem semmiképp sem fog cserbenhagyni, hacsak tudatosan nem vétek ellene. Teljes reménnyel és bizalommal egészen rábízom tehát magamat. Ha vétkeim miatt megengedi majd pusztulásomat, akkor is igazságossága dicsőül meg bennem. Mégis sziklaszilárd bizalommal remélem, hogy nagy irgalmú jósága megőrzi a lelkemet, és úgy intézi, hogy inkább az irgalmassága, mint az igazságossága dicsőül majd meg bennem.

Velem kapcsolatban tehát, kedves leányom, helyesen gondolkodjál; túlságosan ne izgasd magad miattam, bármi baj érjen is engem ezen a világon! Hiszen semmi sem történhet velünk, csak az Isten akarata. Amit pedig megenged vagy akar, bármennyire is rossznak látjuk azt, valójában mégis az a legjobb.

Morus Szent Tamás leveléből, amelyet leányához, Margithoz írt a börtönből

Forrás ~ Internet