'Az imádság alázatos szívből fakadjon!'

Amikor imádkozunk, szavunkban és könyörgésünkben egyesüljön a fegyelem a belső nyugalommal és a tisztelettudással. Jusson eszünkbe, hogy Isten színe előtt állunk. A ránk figyelő Isten tetszésére kell lennünk még testtartásunkkal és hanghordozásunkkal is. A tolakodó hangosan kiáltozik, a szerényhez viszont az illik, hogy csendben mondja imáját. Elvégre is, oktató szavával arra intett az Úr, hogy a rejtekben imádkozzunk, magányos helyen, magunkra maradva, a szobánkban. Ez felel meg leginkább a hitünknek. Hiszen tudnunk kell, hogy Isten mindenütt jelen van, mindenkit meghall és lát, és magasztos fölségével a legtitkosabb rejtekhelyeket is betölti, amint meg van írva: Tán csak a közelből vagyok Isten - mondja az Úr-, s nem vagyok a távolból is az? Elrejtőzhet-e valaki úgy a rejtekhelyen, hogy ne lássam meg őt? Vajon nem én töltöm-e be az eget és a földet? (Jer 23,23-24) És ez is írva van: Az Úrnak mindenütt ott van a szeme, a rosszak és jók fölött egyaránt (Péld 15,3).

Amikor pedig a testvéreinkkel egy közösségbe gyűlünk, és Isten papjával együtt a szent áldozatot mutatjuk be, akkor se feledkezzünk meg a tisztelettudásról és a fegyelemről. Ne kiáltsuk világgá kéréseinket, ne használjunk szertelen szavakat. Azokat a könyörgéseket, amelyeket szerényen illik Isten elé tárni, nem szabad nyugtalan bőbeszédűséggel előadni; Isten ugyanis nem a szavakra, hanem a szívekre hallgat. Miért is kellene kiáltozással figyelmeztetni őt, aki még a gondolatokat is látja? Maga az Úr tesz bizonyságot arról, hogy ő a gondolatokat is látja, amikor így szól: Miért gondoltok magatokban rosszat? (Mt 9,4) És másutt ezt olvassuk: Hadd tudja meg minden egyház, hogy én vagyok, aki a veséket és a szíveket vizsgálja (Jel 2,23).

Az alázatosságnak ehhez a szabályához igazodott gondosan Anna is, akiről a Királyok első könyvében olvasunk. Ő az Egyház előképe. Nem hangos könyörgéssel fordult Istenhez, hanem csendben, szerényen, szíve mélyén imádkozott. Feltűnést nem keltve mondta imáját, de sugárzó hittel; nem kiáltozva, de annál inkább szívből. Tudta, hogy így hallgatja meg őt az Úr. Valóban meg is kapta, amit kért, mert szívből kérte, így mondja róla a Szentírás is: Anna csöndben imádkozott, csak ajkai mozogtak, hangja nem hallatszott. És az Úr teljesítette kérését (1 Sám 1,13). Ezt olvassuk a zsoltárban is: Szálljatok magatokba szívből, nyugovóra térve csendesüljetek! (Zsolt 4,5) A Szentlélek Jeremiás által is ugyanezt tanítja és sürgeti: Mondjátok magatokban: egyedül téged illet az imádás, Urunk (vö. Bar 6,5).

Aki imádkozik, szeretett testvéreim, jó, ha azt is tudja, hogyan imádkozott egyszer a farizeus és a vámos a templomban. A vámos nem volt elbizakodott, fel sem emelte a szemét, a kezét pedig nem tárta szét kihívóan, csak a mellét verte, megvallva a szívében rejlő bűnöket, és az Isten irgalmáért és segítségéért könyörgött, míg a farizeus csak önmagának tetszelgett. Mivel a vámos így imádkozott, méltó lett arra, hogy megszentelődjék. Üdvössége reményét nem a saját ártatlanságába vetette: hiszen nincs is senki, aki ártatlan lenne. Ő bűneit megvallva alázatosan imádkozott, és Isten, aki megbocsát az alázatosaknak, meg is hallgatta imáját. 

 Szent Ciprián püspök és vértanúnak 'Az Úr imádsága' című értekezéséből

Forrás ~ Internet