'Minden felháborodásunknak az az oka, hogy az ember nem önmagában keresi a hibát'

Testvéreim! Vizsgáljuk meg most: mi a legfőbb oka annak, hogy ha valakit sértő szóval illettek, gyakran föl sem veszi, és úgy viselkedik, mintha nem is hallotta volna, néha pedig, alighogy meghallotta, máris felháborodik, és szenved? Igen, azt kérdem, mi az oka ennek a felemás viselkedésnek? Találunk-e erre valamilyen vagy esetleg többféle magyarázatot is? Jómagam ennek többféle magyarázatát és okát sejtem, de egyre különösképp gondolok, ami azután szülőoka a többinek is, mint ahogyan valaki megjegyezte: ebben a dologban mindig az a döntő, hogy milyen állapotban érint bennünket a sértő szó.

Ha imádkozás vagy elmélkedő elmélyülés idején éri az embert a sértés, a kellemetlenkedő testvért könnyű elviselni és állhatatosan kitartanunk az imádságban. Máskor meg a legnagyobb türelemmel elvisel az ember mindent attól az embertársától, akivel fokozott szeretet köti össze. Néha pedig - tudniillik, ha valaki megveti, lenézi, és mindenkinél alábbvalónak tartja azt, aki őt sérteni akarja - puszta megvetésből vagy válaszra sem tartja méltónak az ember, vagy pedig figyelembe sem veszi az illető sértését és gyalázkodását.

Tehát, mint említettem: előfordul, hogy valaki nem háborodik fel, és nem szenved a hallott sértések miatt akkor, ha a mondottakat megveti, és semmibe sem veszi. Ha pedig valaki felháborodik, és szenved az embertársa sértő szavai miatt, az azért van, mert az illető vagy nincs jó lelki állapotban, vagy pedig éppen gyűlöli azt az embertársát. A felsoroltakon kívül természetesen van ennek még több más előidéző oka is. Ha szorgosan kutatjuk, kiviláglik: minden felháborodásnak az a magyarázata, hogy e kérdéssel kapcsolatban senki sem keresi önmagában a hibát.

Ezért van minden neheztelés és sértődés; ebből következik az is, hogy szinte soha sincs nyugalmunk. Nem szabad tehát csodálkoznunk azon, ha az Egyház szentjei a békés nyugodt élet megszerzésére semmiféle más utat nem jelölnek meg számunkra, csak azt, hogy saját magunkban keressük a hibát. Hogy tényleg ez a helyzet, azt a legtöbbször mi is látjuk. Hiszen várva reméljük a kívánt és szeretett békés lelki nyugalmat, és sokszor már azt hisszük, hogy az odavezető úton járunk, közben pedig mindenkivel szemben a lehető legtürelmetlenebbek vagyunk, és sohasem tudjuk elismerni, hogy saját magunkban kell keresnünk a hibát.

Így áll tehát a dolog. Legyen bár az ember bármennyi erény birtokában, még ha megszámlálhatatlan és felsorolhatatlan sok erénye van is, de ha letér erről az említett útról tudniillik hogy saját magában keresse a hibát, sose találja meg békés lelki nyugalmát, hanem állandóan vagy felháborodik, vagy szenved, és ezzel élete minden más jó törekvését is tönkreteszi. 

 Szent Dorotheus apát Tanításaiból

Forrás ~ Internet