EVANGÉLIUMI ELMÉLKEDÉS
Amikor elérkezett Erzsébet szülésének ideje, fiúgyermeket szült. Szomszédai és rokonai meghallották, hogy milyen irgalmas volt hozzá az Úr, és együtt örült vele mindenki. A nyolcadik napon jöttek, hogy körülmetéljék a gyermeket. Atyja nevéről Zakariásnak akarták hívni. De anyja ellenezte: 'Nem, János legyen a neve.' Azok megjegyezték: 'Hiszen senki sincs a rokonságodban, akit így hívnának!' Érdeklődtek erre atyjától, hogyan akarja őt nevezni. Atyja írótáblát kért, és ezeket a szavakat írta rá: 'János a neve.' Erre mindnyájan meglepődtek. Neki pedig megnyílt az ajka, és megoldódott a nyelve: szólni kezdett, és magasztalta Istent. Akkor félelem szállta meg az összes szomszédokat, és Júdában meg az egész hegyvidéken erről az eseményről beszéltek. Aki csak hallott róla, elgondolkodva mondta: 'Mi lesz ebből a gyermekből? Hiszen nyilván az Úr van vele.' A gyermek pedig növekedett, lélekben erősödött és mindaddig a pusztában élt, amíg Izrael előtt nyilvánosan fel nem lépett.
Zakariás megnémulását, majd beszédképességének visszanyerését gyermeke születésekor a jelenlévők szintén isteni jelnek tartják, amely jelből azt a következtetést vonják le, hogy az Úr a gyermekkel van. Jogosan gondolják, hogy valami készülőben van, hamarosan valami rendkívüli fog történni, ami Istennek lesz köszönhető. Úgy vélik, hogy talán János személyéhez kötődik az isteni beavatkozás, s nem sejtik, hogy még nála is nagyobb személy fog a világra jönni. János születése feszült várakozást teremt s előkészíti Jézus születését.
Mi lesz ebből a gyermekből? – kérdezik mindazok, akik látják, felismerik a jeleket. Vajon én mennyire vagyok figyelmes és érzékeny az isteni jelekre?
© Horváth István Sándor