Barsi Balázs ~ 'Vegyétek a Szentlelket!'
Többé nem lehetünk magányosak, mert mi is közösségben vagyunk az Atyával, a Fiú által a Szentlélekben.
'Menjetek, álljatok ki és hirdessétek a templomban a népnek a tanítást az örök életről.'
Mi az örök életről szóló tanítás újdonsága?
Az, hogy itt nem a halál után kezdődő, túlvilági létről van szó, hanem arról, amiről a János-evangéliumban olvasunk: a szentháromságos isteni életről, amely a hit által már itt a földön kezdetét veszi bennünk. Az örök jelző itt nem végtelen hosszú időtartamot jelöli hanem a földihez képest más minőségű, isteni életre utal.
Ahogy van növényi, állati és emberi élet itt a földön, úgy van egy másfajta élet, amely azok osztályrésze, akik hisznek Jézus Krisztusban, az Atya küldöttében. Ez az élet, mivel Isten élete bennünk, nincs alávetve a növény, az állat és az ember evilági léte törvényeinek. A Szentlélek élete ez bennünk, aki Jézus Krisztus fiúságában részesít, s így az Atya gyermekeivé tesz bennünket.
A feltámadott Jézus első szava a tanítványokhoz: 'Vegyétek a Szentlelket!' A Szentlélek az, aki kiárad bensőnkben, és átalakítja létezésünk legmélyét. Ez több, mint a lélek továbbélése a halál után, és több, mint egy halott visszahívása erre az életre. Olyan élet, amelyben nem látunk halált soha többé, istenfiúságunk szintjén ugyanis nem halunk meg. Ez az istengyermeki élet, amely már itt a földön megkezdődött bennünk, átnyúlik a halálon túlra, és tart az örökkévalóságon át.
Az mai evangélium első mondatát ebben az értelemben kell fölfognunk. Felfedezzük, hogy Jézus a Szentháromságról beszél: Úgy szerette Isten (az Atya) a világot, hogy egyszülött Fiát (Jézus Krisztust) adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen (a Szentlélekben).
Akiben ez az élet munkál, annak nem kell tartania az ítélettől sem. A hit által már átment az ítéleten, és Isten gyermekeinek a biológiai élethez képest egészen más minőségű életét éli. A testi halálnak semmiféle hatalma nincs ezen az életen. A halállal csak ez a földi élet zárul le, amely születésünk pillanatától kezdve a megsemmisülés felé tartott. Ennek az életnek folyamán azonban megismertük Jézus Krisztust, és a hit által új életet nyertünk benne, amely az idők végén majd teljes dicsőségében kinyilvánul az egész világ előtt.
'Ezeknek a dolgoknak tanúi vagyunk, mi és a Szentlélek.'
Istengyermeki életünk Pünkösdkor kezdődött, amikor is Isten nem szűkösen, hanem túláradó bőséggel ajándékozta nekünk Szentlelkét, aki Isten legbensőbb életébe vont be bennünket. Ezért a keresztény hit nem egy bizonyos tanítással való értelmi-érzelmi azonosulás, hanem élet, amely túlmutat a földi lét keretein.
Nekünk nem a földön járó Jézus nyomába kell szegődnünk, mint az apostoloknak. Nem kereszthalálában kell felismernünk, hogy ő valóban Isten Fia, mint ahogy a római századosnak. Nem is feltámadásában kell őt Úrnak és Istennek vallanunk, mint Szent Tamásnak. Számunkra minden Pünkösddel kezdődött, a Szentlélek kiáradásával a keresztségben, amikor Krisztus élete betöltött bennünket, s a hit által egyre jobban kibontakozik bennünk.
Tanúságtételünknek innen kell forrásoznia. Tanúskodni Jézusról nem azt jelenti, hogy elmondom a történetét, nem is csupán azt, hogy megvallom őt mint Megváltómat, még csak nem is azt, hogy hirdetem az ő tetteit és tanítását, hanem végső soron azt, hogy ugyanazt az életet élem, amit ő. Az ő istengyermeki életét a magam körülményei között. A mi és a Szentlélek kifejezés így egészen más értelemben tűnik fel előttünk: azt jelenti, hogy rajtunk keresztül a Szentlélek tanúskodik, s az ő erejével az Atyához vonzhatjuk embertársainkat, miként Jézus tette.
Ez a Jézushoz való hasonulás átalakítja egész életünket. Nem körülményeinket változtatja meg, hanem benső világunkat, viszonyunkat elsősorban Istenhez, majd magunkhoz, embertársainkhoz és a dolgokhoz.
Vannak, persze, akik külsőleg is Krisztushoz válnak hasonlóvá, például megjelennek kezükön és lábukon az ő sebei, a stigmák. A belső stigmatizáltság azonban fontosabb. Azt jelenti, hogy sebzettségeink, külső-belső szenvedésünk mind-mind Krisztus szenvedésévé lesznek, az ő szenvedésévé a világ életéért.
'Megkaptátok a megígért Szentlélek pecsétjét, aki foglalója örökségünknek, amíg Isten teljesen meg nem váltja tulajdonát dicsőségének magasztalására.'
Ha az Atyaisten kevesebbet adott volna szent Fia által nekünk, a benne hívőknek, mint magát a Szentlelket, akkor az egész kereszténység mítosz lenne csupán, olyan szóbeli ígéret, amelyre semmiféle komoly isteni garancia nincs, utópia, elvont filozófia, sőt végső soron ámítás, mert miközben beteljesedésről beszél, minden marad a régiben: Isten fenn trónol az egek egei felett, az ember pedig lenn a porban tengeti napjait, míg porrá nem válik maga is.
De minthogy örökségünk foglalója maga a Szentlélek, a legnagyobbat kaptuk: az Atya és a Fiú közös életét, erejét és dicsőségét. Isten a maga legbensőbb életét éli bennünk, de nem úgy, mint ahogy a konszekrált ostya benne van az áldoztatókehelyben, hanem úgy, hogy minket von be a Szentháromság közösségébe. A Szentlélek azzal, hogy hitet támaszt bennünk (s ennek köze van a feltámasztáshoz, mely szintén az ő erejében ment végbe), Jézus istenfiúságában részesít, s így az Atyaisten gyermekeivé tesz bennünket. A remény által olyan bizalmat ébreszt bennünk az Atya iránt, mint amivel Jézus, az emberré lett Fiúisten bízott az Atyában, még a kereszten haldokolva is. És olyan szeretetet, mint amivel ő szeretett minket, úgy, hogy életét adta értünk, győzelmet aratva a halál, a gyűlölet és a közömbösség felett.
Ami igazán lényeges, azt tehát már meg is kaptuk a foglalóval, a Szentlélek bennünk lakásával. Ami még majd a jövőben vár ránk, az minőségileg nem lesz új vagy más, csak teljesebb. Az utolsó napon testünk is feltámad, és részesül Isten Fiának dicsőségében, s ezután örökké élhetünk, mint Isten angyalai. De ez csak következmény. Most arra figyelj, hogy a Szentlelket, a legnagyobb isteni ajándékot birtoklod, vagy talán inkább, hogy ő birtokoljon téged. Ebből meríts erőt, lendületet, biztatást nap mint nap feladataid teljesítéséhez, kereszted hűséges hordozásához és senkivel meg nem osztható szenvedéseid elviseléséhez, Szent Pállal vallva, hogy ennek az életnek a szenvedései nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, melynek részesei leszünk, sőt egy kicsit már vagyunk is.
Barsi Balázs
'Menjetek, álljatok ki és hirdessétek a templomban a népnek a tanítást az örök életről.'
Mi az örök életről szóló tanítás újdonsága?
Az, hogy itt nem a halál után kezdődő, túlvilági létről van szó, hanem arról, amiről a János-evangéliumban olvasunk: a szentháromságos isteni életről, amely a hit által már itt a földön kezdetét veszi bennünk. Az örök jelző itt nem végtelen hosszú időtartamot jelöli hanem a földihez képest más minőségű, isteni életre utal.
Ahogy van növényi, állati és emberi élet itt a földön, úgy van egy másfajta élet, amely azok osztályrésze, akik hisznek Jézus Krisztusban, az Atya küldöttében. Ez az élet, mivel Isten élete bennünk, nincs alávetve a növény, az állat és az ember evilági léte törvényeinek. A Szentlélek élete ez bennünk, aki Jézus Krisztus fiúságában részesít, s így az Atya gyermekeivé tesz bennünket.
A feltámadott Jézus első szava a tanítványokhoz: 'Vegyétek a Szentlelket!' A Szentlélek az, aki kiárad bensőnkben, és átalakítja létezésünk legmélyét. Ez több, mint a lélek továbbélése a halál után, és több, mint egy halott visszahívása erre az életre. Olyan élet, amelyben nem látunk halált soha többé, istenfiúságunk szintjén ugyanis nem halunk meg. Ez az istengyermeki élet, amely már itt a földön megkezdődött bennünk, átnyúlik a halálon túlra, és tart az örökkévalóságon át.
Az mai evangélium első mondatát ebben az értelemben kell fölfognunk. Felfedezzük, hogy Jézus a Szentháromságról beszél: Úgy szerette Isten (az Atya) a világot, hogy egyszülött Fiát (Jézus Krisztust) adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen (a Szentlélekben).
Akiben ez az élet munkál, annak nem kell tartania az ítélettől sem. A hit által már átment az ítéleten, és Isten gyermekeinek a biológiai élethez képest egészen más minőségű életét éli. A testi halálnak semmiféle hatalma nincs ezen az életen. A halállal csak ez a földi élet zárul le, amely születésünk pillanatától kezdve a megsemmisülés felé tartott. Ennek az életnek folyamán azonban megismertük Jézus Krisztust, és a hit által új életet nyertünk benne, amely az idők végén majd teljes dicsőségében kinyilvánul az egész világ előtt.
'Ezeknek a dolgoknak tanúi vagyunk, mi és a Szentlélek.'
Istengyermeki életünk Pünkösdkor kezdődött, amikor is Isten nem szűkösen, hanem túláradó bőséggel ajándékozta nekünk Szentlelkét, aki Isten legbensőbb életébe vont be bennünket. Ezért a keresztény hit nem egy bizonyos tanítással való értelmi-érzelmi azonosulás, hanem élet, amely túlmutat a földi lét keretein.
Nekünk nem a földön járó Jézus nyomába kell szegődnünk, mint az apostoloknak. Nem kereszthalálában kell felismernünk, hogy ő valóban Isten Fia, mint ahogy a római századosnak. Nem is feltámadásában kell őt Úrnak és Istennek vallanunk, mint Szent Tamásnak. Számunkra minden Pünkösddel kezdődött, a Szentlélek kiáradásával a keresztségben, amikor Krisztus élete betöltött bennünket, s a hit által egyre jobban kibontakozik bennünk.
Tanúságtételünknek innen kell forrásoznia. Tanúskodni Jézusról nem azt jelenti, hogy elmondom a történetét, nem is csupán azt, hogy megvallom őt mint Megváltómat, még csak nem is azt, hogy hirdetem az ő tetteit és tanítását, hanem végső soron azt, hogy ugyanazt az életet élem, amit ő. Az ő istengyermeki életét a magam körülményei között. A mi és a Szentlélek kifejezés így egészen más értelemben tűnik fel előttünk: azt jelenti, hogy rajtunk keresztül a Szentlélek tanúskodik, s az ő erejével az Atyához vonzhatjuk embertársainkat, miként Jézus tette.
Ez a Jézushoz való hasonulás átalakítja egész életünket. Nem körülményeinket változtatja meg, hanem benső világunkat, viszonyunkat elsősorban Istenhez, majd magunkhoz, embertársainkhoz és a dolgokhoz.
Vannak, persze, akik külsőleg is Krisztushoz válnak hasonlóvá, például megjelennek kezükön és lábukon az ő sebei, a stigmák. A belső stigmatizáltság azonban fontosabb. Azt jelenti, hogy sebzettségeink, külső-belső szenvedésünk mind-mind Krisztus szenvedésévé lesznek, az ő szenvedésévé a világ életéért.
'Megkaptátok a megígért Szentlélek pecsétjét, aki foglalója örökségünknek, amíg Isten teljesen meg nem váltja tulajdonát dicsőségének magasztalására.'
Ha az Atyaisten kevesebbet adott volna szent Fia által nekünk, a benne hívőknek, mint magát a Szentlelket, akkor az egész kereszténység mítosz lenne csupán, olyan szóbeli ígéret, amelyre semmiféle komoly isteni garancia nincs, utópia, elvont filozófia, sőt végső soron ámítás, mert miközben beteljesedésről beszél, minden marad a régiben: Isten fenn trónol az egek egei felett, az ember pedig lenn a porban tengeti napjait, míg porrá nem válik maga is.
De minthogy örökségünk foglalója maga a Szentlélek, a legnagyobbat kaptuk: az Atya és a Fiú közös életét, erejét és dicsőségét. Isten a maga legbensőbb életét éli bennünk, de nem úgy, mint ahogy a konszekrált ostya benne van az áldoztatókehelyben, hanem úgy, hogy minket von be a Szentháromság közösségébe. A Szentlélek azzal, hogy hitet támaszt bennünk (s ennek köze van a feltámasztáshoz, mely szintén az ő erejében ment végbe), Jézus istenfiúságában részesít, s így az Atyaisten gyermekeivé tesz bennünket. A remény által olyan bizalmat ébreszt bennünk az Atya iránt, mint amivel Jézus, az emberré lett Fiúisten bízott az Atyában, még a kereszten haldokolva is. És olyan szeretetet, mint amivel ő szeretett minket, úgy, hogy életét adta értünk, győzelmet aratva a halál, a gyűlölet és a közömbösség felett.
Ami igazán lényeges, azt tehát már meg is kaptuk a foglalóval, a Szentlélek bennünk lakásával. Ami még majd a jövőben vár ránk, az minőségileg nem lesz új vagy más, csak teljesebb. Az utolsó napon testünk is feltámad, és részesül Isten Fiának dicsőségében, s ezután örökké élhetünk, mint Isten angyalai. De ez csak következmény. Most arra figyelj, hogy a Szentlelket, a legnagyobb isteni ajándékot birtoklod, vagy talán inkább, hogy ő birtokoljon téged. Ebből meríts erőt, lendületet, biztatást nap mint nap feladataid teljesítéséhez, kereszted hűséges hordozásához és senkivel meg nem osztható szenvedéseid elviseléséhez, Szent Pállal vallva, hogy ennek az életnek a szenvedései nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, melynek részesei leszünk, sőt egy kicsit már vagyunk is.
Barsi Balázs
Forrás ~ Internet